Azért költöztünk el...

Soha nem akartam elköltözni az országból.

Magyarország – és benne főleg Budapest – az otthonom.

Úgy fél évvel ezelőttig el se tudtam volna képzelni, hogy máshol éljek. Sajnáltam, amikor sorra elmentek barátaim, ismerőseim, rokonaim, nagy lépésnek tartottam, amit én sose tudnék megtenni.

Tavaly ilyenkor lakást vásároltunk Budapesten. Kitaláltuk, melyik legyen a gyerekszoba, milyen legyen a fürdő. Oda terveztük a felnőtt életünket.

Aztán egyre kényelmetlenebbül éreztem magam otthon, de nem vettem komolyan. Csak kezdtem többet látni és észrevenni, mint korábban. A politikai lépések és ballépések többé nem voltak már észrevehetetlenek, ahogyan a társadalmi és szociális zűrök sem. De fél éve még mindig csak viccelődtem azzal, hogy ha a Jobbik nyeri meg a választásokat, össze se pakolok, csak fogom az útlevelem meg a fogkefém, és megyek a reptérre (mert hát persze hogy összepakoltam volna).

De ahogy teltek a hónapok, egyre inkább úgy éreztem magam itthon, mintha egy bántalmazó kapcsolatban élnék az országgal.

Ahol kihasználnak, ahol kifosztanak, ahol bekötik a szemem, hogy ne is lássam, hogy lehetne jobb is, ahol megmondják, mit mondhatok és mit nem, ahol buzdítanak arra, hogy féljek, hogy utáljak, ahol az utcán közlekedve fél szemem mindig a zsebeseken, ahol nem tudok úgy végigsétálni az utcán, hogy ne láthatnék egy emberi méltóságát teljesen elvesztett hajléktalant. Ahol az emberi és állati ürülék szaga kering a levegőben, ahol túl sok a dilettáns és az értetlen, ahol betömik családanyák és családapák száját napi tíz óra munkáért 78 ezer forinttal, ahol az egészségügyi dolgozót és a pedagógust kizsigerelik, ahol nem fektetünk energiát abba, hogy a másik jól érezze magát, ahol nem törődünk azzal sem, hogy mi magunk jól érezzük magunkat, mert örülünk, ha életben maradunk a nap végére.

Családot szeretnénk. Élhető, örömteli életet szeretnénk.

Nem akarom, hogy a gyerekünk azt mondja: „Miért maradtatok ebben a lelki nyomortanyában? Nem számítottam nektek? Nem akartátok, hogy boldogan nőjek fel, kiegyensúlyozott anyával és apával? Miért nem foglalkoztatok velem, miért volt fontosabb mindkettőtöknek a munka, miért dolgoztatok tizenkét órában, miért nem voltam én fontosabb?”

Azért költöztünk el, mert nyugodt életet szeretnénk. Ahol kiegyensúlyozott szülőkké válhatunk. Ahol hatékonyak lehetünk, ahol ugyanannyi munkáért sokkal jobb színvonalon élhetünk, ahol nem kell meggondolnom, hogy ebben a hónapban fogorvoshoz megyek vagy télikabátot veszek, pedig a legjobban élők közé tartoztunk otthon! Nem volt hitelünk, két teljes állásban dolgozó ember voltunk, két saját lakással! De azért, mert másnak rosszabb, nem fogadhatom el, hogy teljesen kihajtva, a munkának élve, egymást felőrölve éljünk még negyven évig. Ketten kényelmesen kijöttünk úgy, hogy költhettünk az egészségünkre – sőt a lelki egészségünkre is, amit végképp nagyon kevesen engedhetnek meg maguknak –, de négyen, ideiglenesen egy keresettel már nem tehettük volna ezt meg.

Most már úgy érzem, nem a térképtől függ, hogy mi az otthonom. Az otthonom az, ahol tisztességesen élhetek, ahol gyűjthetem a szemetet szelektíven, ahol nem kell egy külön hátizsák, hogy a biciklimre legyen egy levághatatlan lakat, ahol kerítés nélküli földszintes házban lakhatok, ahol az első emeleti lakások erkélyeit nem kell lerácsozni, ahol vigyázok mások értékeire, és ahol az enyémre is vigyáznak, ahol a gyerekek kint futkároznak az utcán, ahol késő este is biciklizhetek az erdőben, ahol a meleg barátaim megfoghatják egymás kezét a városban, anélkül hogy valaki a halálukat kívánná, ahol a barátaimat és a szeretteimet vendégül tudom látni, ahol arra a kérdésre, hogy „szerinted melyik a jó általános iskola, hova vigyem a gyerekem?”, mindenki csak pislog: „Mi van? Itt mindegyik jó általános iskola!” Ott akarok élni, ahol az egészségügyben dolgozókat megbecsülik, ahol pedagógusnak lenni élmény és nem túlélés, ahol a munkaerőt a legdrágább kincsként kezelik, ahol a család szentség és igazi támogatást kap, és ahol örömmel dolgozom meg a fizetésemért.

Egyszerűen kinyitottam a szemem. Nem akarok ott élni, ahol az a fontos, hogy az utcákat átnevezzük, nem akarok ott élni, ahol elveszik az emberek nyugdíját, és még csak annyit se mondanak, hogy köszi, nem akarok ott élni, ahol az emberek ezt hagyják!

Nem akarok olyan országban élni, ahol felelős politikus azt mondhatja, hogy „visszataszítónak” talál embereket, akik mellesleg megválasztották őt polgármesternek. Nem akarok olyan országban élni, ahol a miniszterelnök összemossa a bevándorlást és a terrorizmust. Nem akarok olyan országban élni, ahol a Nyugati téri aluljáróban rám szól a rendőr, hogy ne rollerezek, amikor mellettem zsebes, drogdíler, gyógyszerrel elaltatott csecsemővel kéregetők és kurvák állnak libasorban.

Nem akarok olyan országban élni, ahol a más bőrszínűt agyonverik, mert azt hiszik, bevándorló, nem akarok olyan országban élni, ahol magyarázat lehet valaki megtámadására, hogy „azt hittem, bevándorló”. Nem akarok olyan országban élni, ahol az egészségügyet teljesen kifosztják, az oktatást tönkreteszik, ahol két hét szabadságról maximum filmekben hallok, ahol a túlórát azért csinálod, hogy ne rúgjanak ki, ahol a fizetésed felét rezsire kell költened!

Nem akarok olyan országban élni, ahol mindenki annyira frusztrált, hogy simán belerúg egy másik emberbe valamilyen mondvacsinált indokkal. Nem akarok olyan országban élni, ahol a szülők annyira kimerültek, hogy a gyerekeikre fikarcnyi energiájuk sem marad, ezért elfuserált, boldogtalan sorsokat teremtenek, akik majd éppen ugyanilyen keveset tudnak majd adni a saját gyerekeiknek.

Nem akarok olyan országban élni, ahol már csak a saját túlélésünkre tudunk koncentrálni, ahol mindig csak várunk valamit: a nap végét, a pénteket, a nyarat, az év végét, de soha semminek nem tudunk örülni! Nem akarok olyan országban élni, ahol szépen lassan elvész minden empátia.

Betelt a pohár. Bíztam, évekig bíztam. Szeretem a hazámat. Szeretem Magyarországot. Örömmel tölt el, amikor idekint Magyarország szépségeiről mesélhetek! De ez egyoldalú szerelem. Ő nem szeret engem, nem becsül engem, ezért el kell engednem a kezét. Mert belebetegszem.