Az Uzsoki példája
A várólistaprogramra – amely év végéig tart – hatmilliárd forintot különített el a kormány. Az a cél, hogy a kisebb műtétekre legfeljebb 2-3 hónap, míg a nagyobb ortopédiai beavatkozásokra legfeljebb 6 hónap legyen a várakozási idő. A programba az alábbi beavatkozások tartoznak: a térd- és csípőprotézis-beültetések, illetve a szürkehályog-, epekő- és sérvműtétek. A budapesti Uzsoki Utcai Kórház főigazgatója, dr. Ficzere Andrea ennek kapcsán arról is beszél a 168 Órának: a várólistaprogram hatékony, de szükség van az egészségügyi rendszer reformjára is. HERSKOVITS ESZTER interjúja.
– Saját lábát „megműtötte” egy férfi, mert nem bírta kivárni, mire sorra kerül a kórházban. Egy másik beteg meghalt, mert hónapokig nem kezelték daganatos betegségét. Két szörnyű eset azok közül, amelyek a médiában szerepeltek mostanában. Úgy tűnik: a hatmilliárd forint nem elég a várólisták csökkentésére.
– Pedig nem így van. A tapasztalat éppen azt mutatja: a várólistaprogram hatékony.
– Csak az Uzsokiban?
– Nem csak nálunk: az egész országban folyamatosan javul a helyzet a programnak köszönhetően. Túl hosszú várakozási idő esetén ugyanis ennek keretében irányíthatnak át a kórházak pácienseket más intézményekbe – területi illetékességtől függetlenül. Az Uzsoki Kórház is az ország bármely részéről fogadhatja a várólistára felkerült betegeket. Egy részüknek saját intézménye ajánlja fel ezt a választást. És egyre többen érkeznek hozzánk önálló kezdeményezésre. Ám sajnos még így is sokak figyelmét elkerüli ez a lehetőség.
– Nyilván kapacitástól is függ a plusz betegek ellátása, nem?
– De. Egy plusz műtőt állítottunk be a várólistás betegek ellátására, és kollégáink is lényegesen többet dolgoznak: négy hónap alatt 800 protézisműtétet végeztek. Eddig a teljesítményvolumen-korlát miatt, vagyis finanszírozási okokból nem fogadhattunk több beteget. Ám orvosaink felkészültek a nagyobb megterhelésre, és a felszereltség is lehetővé teszi a többletmunkát. Tavaly 2100 protézisműtétet végeztek az ortopéd-traumatológiai osztályunkon, idén pedig a várólistaprogram révén a protetikai beavatkozások száma meghaladja majd a háromezret. Ez európai szinten is egyedülálló. Jelenleg a szűk keresztmetszetet az ágyszám jelenti, ha az emelkedhetne, még több beteget tudnánk fogadni.
– Beszélgettem más orvosokkal is. Kórházvezetőkkel is. Ugyanazt mondják: a finanszírozás átalakítása és szerkezeti reformok híján hiába a többletforrás, a várólisták hosszú távon újratermelődnek.
– Egyetértek a kollégákkal. Ugyanakkor nagyon bízom benne: azok a folyamatok, melyek az egészségügy reformját célozzák, eredményesek lesznek. Újra kell gondolni a finanszírozást, hiszen addig, amíg az egészségügy ennyire alulfinanszírozott, illetve a szakmákat tekintve egyenlőtlen, nem lesz érdemi és tartós előrelépés. Alapelv, hogy mindenkinek egyenlő eséllyel kell megfelelő egészségügyi ellátáshoz jutnia. Miközben figyelni kell arra is, hogy bizonyos szakmák csak centrumokban, minden lehetséges szakmai és tárgyi feltétel jelenléte esetén tudnak hatékonyan működni. Ezekre az osztályokra messzebbről is szívesen utaznak a betegek, ha tudják: kicsit távolabb az otthonuktól ugyan, de a lehető legszínvonalasabb ellátást kapják. Az alapszakmák alacsonyabb progresszivitási szintű tevékenységei – mint a belgyógyászat vagy a sebészet – kevésbé centralizáltan az ország minden területén hasonló jelenléttel működhetnek.
– Várólisták nyilvánvalóan lennének így is. De meddig számít még elfogadhatónak a várakozási idő?
– Van ennek a kérdésnek másik oldala is: egy beteg húsz éve fájlalja a csípőjét, vajon elvárhatja, hogy – miután megjelent az ellátórendszerben – egy hónapon belül műtétre kerüljön? Nem hiszem. Az a reális, ha fél éven belül megoperálják, addig pedig konzervatív kezeléssel segítenek rajta. A műtét egyébként – kivéve a korrekciós, illetve megelőző beavatkozásokat – a problémák jelentős részében a legutolsó megoldás. Ez a példa is jól érzékelteti: sok tényező befolyásolja, mi számít még elfogadhatónak. A várólistaprogramnak köszönhetően az Uzsokiban a protézisműtétek várakozási ideje 6-8 hónapról 3 hónapra csökkent. Egyébként ha rajtam múlna, másképp súlyoznék, s az onkológia, ahol minden nap számít a betegnek, abszolút előnyt élvezne a finanszírozás szempontjából, így a betegeknél a diagnózistól számított egy-két héten belül elkezdenék a kezelést.
– Most mikor kezdik el? Hiszen az Uzsokiban működik az ország második legnagyobb onkológiai központja – szakmailag igen magas színvonalon.
– A nagyon sürgős esetekben szinte azonnal elkezdődik. De a kevésbé súlyos betegek esetleg hat-nyolc hetet várnak, mire terápiához jutnak.
– Ön nyilatkozta tavaly: a kórházigazgatók szabad kezet kapnak az államtitkártól...
– Ez nagyjából így is van. Tulajdonosi felügyelettel, de sok szempontból saját hatáskörben dolgozunk az intézményekben. Fontos, hogy a napi eseményekben részt vevő és ezért jóval nagyobb rálátással bíró kórházvezetők döntési körét ne korlátozzák, hiszen jobban ismerjük saját szakembereinket, az adott kórházra jellemző körülményeket. Ugyanakkor el kell ismerni: sok esetben kapunk segítséget, illetve vannak folyamatok, melyek országos szinten lényegesen jobban kezelhetők, mint lokálisan.
– Nézzük onnan: az a kórház jár jobban, amelyiknek a vezetője jóban van az államtitkárral?
– Nem hiszem. Másfelől: miért lenne baj, ha az egészségügyi politikával érdemi szakmai párbeszédben vannak a kórházak igazgatói?! Én látom a jó szándékot Zombor Gábor részéről, nyitott a mi elképzeléseinkre, ötleteinkre. Természetes, hogy a változás csakis többlépcsős lehet. De lényeges, hogy valóban történjen valami előremutató, mert így tényleg elmennek az országból az orvosok és a szakdolgozók is. Tudni kell: hosszú távon sokkal olcsóbb többletforrást biztosítani, mint alulfizetni az egészségügyi rendszert, hiszen minél tovább vár a beteg, annál nagyobb eséllyel lesznek szövődményei, annál nagyobb valószínűséggel esik ki a munkából akár hosszabb időre is. Nyilván az ellátórendszer és az állam sem profitál így, ám ami lényegesebb: tönkremehet egy élet.
