Az utolsó meccs

„A Zoli is itthagyott bennünket. Miért?”

A sirám a Budai Fodrász Szövetkezet Szilágyi Erzsébet fasori üzletében hangzott fel. A habókos öregúr borotválást kért, és potyogtak a könnyei. 1968-at írtunk.

„Hallgasson már” – csitítgatta Lajos borbély, amíg a kést fente. A nevet is illetlenség volt kiejteni. A hazaküldött olimpiai tablóról nem tudták kiretusálni Vargát, a fejét ezért tollal átikszelték. Ő nincs többé. Lelépett. Várható volt. Lajos bácsi (Baróti) 1966-ban állítólag valóságos védőőrizettel – belügyesekkel körülültetve – vitte a Zolit Angliába, annyira félt, hogy disszidál. Lajos bácsinak volt érzéke ehhez. Zoliban „kódolva volt” az elszakadás ösztöne, a kilépés, a külön út. Nem akadt hely, közösség, klub, csapat, város, szerelem a világon, ahol-amelyben otthon érezte volna magát.

„Hallgasson már!” – feszengett a fodrász. Kínos volt, mert nem a futballról volt itt szó, hanem „a” Fradiról. Az ügyről. Arról, hogy magunkra maradtunk, szürkébb az élet, üresebb a pálya. Hogy az is elment, aki a lőtt passzt lekezelte, bemutatta az átlépős cselt, és húszról felvarrta a bőrt a vasra.

Évtizedekkel később tudtuk meg: az igazi botrány akkor tört volna ki, ha Varga hazajön Mexikóból, nyakában a második arannyal. Két nappal az utazás előtt egy presszóban találkozott „a Honvéd képviselőjével”, egy ballonos, táskás fazonnal, aki megkérdezte: „Mennyi lenne, Zolikám?” (A Honvédnál az aranycsapat genezise óta reflex volt a Fradi-ászok lenyúlása.) Valaha egyszerűbb volt: nem pénzzel, hanem behívóval operáltak. De változnak az idők.

„Kétszázezer” – mondta brahiból Varga. Még ingadozott. Ennyi pénz nincs is. 1968-ban iszonyú összegnek számított. Százas címletben kisebb táska. A ballonos fazon szó nélkül átnyújtotta a táskát, s valami papírt alákapartatott.

Akkor már évek óta téma volt a két zseni – Albert és Varga – durvuló konfliktusa. Vitray finoman célzott is rá néha, ami nem volt szokás. („Feltűnően sokat keresik egymást a labdával. Reméljük, így is marad.”) Még az ÉS-ben is pertraktálták a Császár és a Herceg belháborúját. Albert akkor már kényúr volt az Üllői úton, rajongott-gyűlölt házi zsarnok, hisztis kirakatember, a „nép bálványa”. Varga az „értelmiségi fradisták” pártfogoltja, a futballínyencek kegyeltje. Alakja az Új Írás lapjain is megjelent. Egy félbolond Zoli-rajongó költő prózai ditirambust közölt: irodalmi héroszokkal (Krúdyval, Karinthyval) rokonította Zolink művészetét. A Varga-kultusz a mai literatúrán is „átjön”. „Amikor a Varga Zoli felbőrözte azt a Noskó nevűt” – írja Esterházy, és ebben minden benne van. Zoli, aki „a miénk”. Noskó, „az övék” – a göcsörtös, borulékony bekk, a rendőr-jampi, a hegyes orrú cipőjében.

Varga bombázó bölcsészlánynak udvarolt, a későbbi feleségnek, míg a korabeli egyszerű focista álompárja a színésznő volt, egy Irén vagy egy Ildikó. Varga nem érzékelte ezeket a distanciákat. Magányosnak érezte magát.

A korabeli Fradi népcsapat volt, megosztott szociális bázissal a kültelki sráctól (Szőke Pista) a deklasszált hercegszántói malomtulajdonos fiáig (Albert). A Zoli a belvárosi Fradit képviselte. A Veres Pálné és a Cukor utcát, a Károlyi-kerti futballszeánszokat, a Múzeum körúti lányokat. Albert hatalmi centrum volt a klubnál. Szövetségesei, szolgái és kiszolgálói voltak. Sorsok, összeállítások, edzők felett döntött. Udvartartása volt a sportsajtóban. Állami celebek hízelegték körül. „Táncdalénekesek.” Varga ettől irtózott. Ő a focit szerette. És a pénzt.

A futballban nincs demokrácia, a futball királyság. Ha nem adod időben a labdát a sztárnak, bukott ember vagy.

Varga hét évet töltött magyar pályán, tizenhat évesen került a keretbe, huszonhárom évesen távozott. A hét tüneményes évbe belefért egy magyar Eb-bronzérem (mekkora csalódás volt!), egy tokiói arany, négy bajnokság, két VVK-döntő. És a máig egyetlen európai kupadiadal (Juventus–FTC 0-1; 1965). Tizenkétszer játszott a válogatottban, ami szégyen. A helyét Molnár Dezső (Vasas, az Albert–Mészöly-paktum bizalmi embere) birtokolta. Ki emlékszik Molnár Dezsőre?

1968 szeptemberében Fehérváron láttam az utolsó Albert–Varga-akciót. Albert labdáját Varga finom bokamozdulattal a védők mögé emelte, s Flóri a kapuba pörgetett. De les volt – az utolsó les.

Ki tudja, mi történik, ha nem egyezik a csillagállás, s a feleséget nem olimpia idején engedi nyugati rokonlátogatásra a bávatag belügy. Nem kétséges: ha a Honvéd-történet kipattan, kitör a botrány Hegyeshalomtól Záhonyig. A szabályok szerint ha a klub nem engedte el a játékosát, annak egy évet ki kellett várnia. De milyen volt az az év? Szűcs Lajos 1969-ban elégelte meg Flóri zsarnokságát, és a Honvédba távozott. Egy újságíró végigkísérte a városon. A zöldségesnél Lajos a pultra mutatott: „Abból a jonatánból kérek.” „Nincs.” „Hogyhogy nincs?” „Aki otthagyja a Fradit, annak nincs.”

Kárörvendő tekintetek meredtek rá. Ma, amikor húst, csontot, velőt, izmot, ifjúságot adnak-vesznek pénzért, nem tudjuk, mit jelentett ötven éve egy klubcsere. Világnézeti ügynek számított.

Varga inkább elmenekült. Amikor nem jelent meg a vacsoránál, Lakat doktor Novák „társadalmi megbízottat” (forrás: Rubicon) küldte érte. A szoba már üres volt. Varga egy motelben lapult, a feleségét hívogatta. Mondják: Juhász (a Juci) kölcsönzött pár dollárt, hogy kihúzza.

Varga nagy árat fizetett az otromba távozásért. Magyar kérésre két évre tiltotta el az UEFA. A kozmopolita szellemű Nyugat-Berlin ideális menedék volt egy sértett lelkű, hányódó disszidensnek. Nyugati, profi légkörre vágyott, s nagyon is balkániasan járt el. Az utolsó fordulókban, amikor a Hertha történetének egyetlen bronzérme biztos volt, a román–magyar Gergellyel szövetkezve adni-venni kezdte a meccseket. A Bundesliga legnagyobb bundabotrányát az Arminia Bielefeld bosszúszomjas (de szintén sáros) elnöke robbantotta ki.

Ami ezután következett: vergődés, süllyedés. Egy tüneményes tehetség fokozatos leépülése. Előbb a Bundesligát perli, majd vándorútra kel. Skócia után a nagy Ajaxba kerül, állítólag Cruyff helyére. Tizenötször ha befér. Vissza Németországba. Dortmundban végre megismerkedik a „valódi” profi mentalitással, a pályakezdő, kíméletlenül racionális (és bosszúszomjas) edzővel, Otto Rehagellel, akivel akadt már konfliktusa. Öt perc alatt taccsra teszik. A kispadra sem ülhet.

A „levezető szakasz” következik, Belgium, német harmadosztály. És a végállomás 1977-ben: biztosítási kárfelmérő München mellett. Jegyzőkönyveket, belégeket írogat. Elválik.

A legbizarrabb kísérlet a visszatérés az ifjúsághoz és a Fradihoz. De az a Fradi rég nem a Fradi. Tarra beretvált figurák terrorizálják. Pénzéhes kalandorok nyüzsögnek a klubházban, hogy dobra verjék, ami maradt. Telket, játékost, múltat.

„A magyar futballt le kell dózerolni” – mondja a negyedik edzői bukás után. És abbahagyja. Mindenütt megsértődik, mindenhonnan sebekkel távozik, mindenkivel összevész.

Ösztöneik mélyén Vargának sosem bocsátották meg a szurkolók a brutális távozást. A piknikus, simulékony, mindig derűs, mindig jópofa Öcsi bácsit hősként fogadták. (Szentté avatása folyamatban.) Varga most is idegen maradt.

Pedig a foci ínyencei ma is rá esküsznek. Kukorelly Endre író és politikus (LMP) a minap odáig ment, hogy „a Zoli jobb volt a Messinél”. Racionalitással párosuló improvizációs készségével, fantasztikus rúgótechnikájával megelőzte korát. De aki labdát szedhetett a Zolinak, mind elfogult.

Néha láttam a Marczibányi téren a laza, öregen is kamaszos srácot. Bevásárlószatyorral bandukolt, magányosan.

Most végképp visszavonult.

A statisztika kíméletlen műfaj. Egyszer valaki átböngészett egy névsort, s kiderült, hogy a berni győztes német csapatból tízen éltek, amikor a vesztes magyarok öt főre fogyatkoztak. Ennyit jelent a vereség?

Zoli ezt a mérkőzést elvesztette.

A lelépés, dobbantás, lelécelés, lepattanás – ahogyan akkoriban eufemisztikusan nevezték – politikai hírré vált. Az Elnöki Tanács tagját, az akadémikust maga a Magyar Távirati Iroda első embere informálta a történtekről.

„Tegnap este Barcs Sanyi felhívott, hogy rossz híre van (a fiatal, kitűnő fradista, Vargha (sic! a szerk.) Zoli disszidált Mexico-Cityből, a felesége meg Hollandiában van) etc...”
(Ortutay Gyula: Napló 3. 77. oldal)