Az ühümterápia

- Nemrég kongresszust tartott a Magyar Pszichiátriai Társaság Ép lélekben ép test címmel. Ugye jól gondolom, hogy az eredeti mondás – Ép testben ép lélek – szócseréjével arra utaltak: a lélek nélkül bizonyos betegségeket nehéz gyógyítani?

Lehóczky Pál: Sőt magát az embert is nehéz gyógyítani. Betegségekben, egészségben is jelentősebb a szerepe a léleknek, mint amennyire azt a jelenlegi gyógyítás elfogadja. Például ma már tudjuk: ha egy műtétkor jó a légkör, ha kellemes zene szól közben, lényegesen előbb gyógyul a beteg, kevesebb a szövődmény. Nézhetjük onnan is: ha a gyógyulási idő lerövidül, gyorsabb a visszaállás a munkába, és teljesebb életet tud élni a páciens.

Csehák Judit: Engem megragadott a kongresszus szellemiségében, ahogyan a többi szakma felé nyitottak. Azt mondták a pszichiáterek: együtt akarnak működni a többi orvossal a beteg gyógyításában. Ilyen nemes gesztus a hazai orvoslásban nem igazán fordul elő.

– Ugyanakkor sajnos Magyarországon kevés a jól képzett szakember a pszichiátriában. Merthogy sokan elmentek itthonról.

L. P.: Körülbelül hétszáz pszichiáter dolgozik ideahaza. Nagyon kevés. Kétszer ennyire van szükség. Akik pedig maradtak, azokra nyilván óriási teher hárul, s ezért bizonyos feladatok kimaradnak az ellátásból. Például az állami ellátásban a pszichoterápia alig működik.

– Mert nagyon emberigényes.

L. P.: És nagyon rosszul finanszírozott. Ha egy szakpszichoterápiára képzett szakember ötven percet foglalkozik valakivel, az intézmény körülbelül ezerhétszáz forintot kap ezért.

– Hosszú ideje vagyok újságíró, azóta tapasztalom: ha az egészségügyben ágyleépítésről, bezárásról döntöttek, legkönnyebben mindig a pszichiátriától vettek el pénzt.

L. P.: Kétségkívül: nem elég erős az érdekképviseletünk.

Cs. J.: Valójában az is nehezíti a pszichiáterek nyomásgyakorló lehetőségeit, hogy nem eszközös szakma az övék. Vannak orvosszakmák, ahol például laborgépeket, röntgenfelszerelést kellett vásárolni. Az eladók, a cégek voltaképpen beetették a szakmát, megvetették velük a készülékeket. De ők el tudták érni, hogy külön finanszírozzák ezeket az eszközöket. S bár a magyar pszichiátria a múlt században világtekintélyű volt, valóban nagyon szerény keretek között tudják megoldani a feladatukat.

L. P.: Sokan még mindig úgy tekintenek a pszichiátriára: egy egzotikus sziget a szomatikus medicina tengerében. Kevés az igazán bensőséges, valóságos együttműködés a szakmák között. Most próbálunk az orvostársaságok felé nyitni.

– Egyáltalán: a korszerű pszichiátria hogyan gondolkodik az emberről?

L. P.: Megpróbálja összerakni az embert: igyekszik az emberből kiindulni, és az emberhez visszaérni. És az ember biológiai, pszichológiai, szociológiai, spirituális lény. A spiritualitás itt nem vallásosság, hanem egy működési aspektus, emberi képesség, amit a mai tudomány módszerével nehezen tudunk mérni. De sokszor csak így lehet megszólítani valakit, vagy az egészségét helyreállítani.

– Példát is mondana rá?

L. P.: Vannak úgynevezett spirituális krízisek. Amikor valaki a világgal, az anyagi világon túli helyével bajba kerül.

Cs. J.: Nem tudja magát vagy a világot definiálni?

L. P.: Nem tudja igazán elhelyezni magát a világban, illetve a világ működését magával összeegyeztetni. Ettől olyan krízisbe kerül, hogy nem is tudja, ki ő, hogyan működik. Nem tud kapcsolatokat találni. Ez nem kezelhető gyógyszerrel, hiszen ez spirituális krízis.

– És akkor mit tesz a pszichiáter?

L. P.: A pszichiáter jó esetben útitárs a páciens saját világában: abban segít, hogy a páciens rátaláljon saját erőforrásaira, azokra az utakra, amelyeken haladni tud, amelyek révén saját világát képes harmonikusabbá tenni. De a pszichiáternek először meg kell kapnia az invitálást ebbe a világba. Ahhoz pedig bizalom kell.

– Meg kell nyerniük a pácienst, ám aztán új utakra is lehet vezetni.

L. P.: Így van, de csak a saját világában, ez borzasztóan fontos. A jó pszichiáternek „kinn kell hagynia” saját megoldási sémáit. Ha úgy tetszik: „csupaszon”, a szakismeretével kell belépnie a másik világába, s rámutatni, hogy ott egy lehetőség, erőforrás, tulajdonság a másikban, amit jobban lehet használni.

– Aki sokat szenved, miért nem megy pszichiáterhez? Mert szégyelli? Mert stigma? Mert nem bízik a szakmában?

L. P.: Ez mind lehetséges ok. Például egy depresszióval élő ember esetében a betegség kezdete után még átlag öt év eltelik, mire szakemberhez fordul.

– Hiszen nem folyamatosan depressziós, és azt hiszi, hátha többé nem jön elő.

L. P.: Egy pszichiátriai betegség tulajdonképpen valamely része egy egészség–betegség folyamatnak. Ha valakinek el van törve a lába, nem kérdés: megröntgenezik, megállapítják a törést. De hogy valaki indokoltan szomorú, indokoltan fáradt, vagy az már energiahiányos, depressziós állapot – abban nem olyan könnyű eligazodni. Egyébként nemrég átnéztem saját magánrendelésem ötéves beteganyagát. Pácienseimnek alig egy százaléka nem beteg klinikai értelemben. „Csak” azért jöttek, mert úgy gondolták: az ő személyiségük jobban fog működni, ha nagyobb önismeretük lesz.

– Nyilván ha egy szemész megoldja a műtéttel a problémámat, nem várok tőle többet. Ha a pszichiáter hosszas munkával a függő beteget ki akarja hozni a függőségből, a beteg folyamatosan arra gondol: ha elveszik tőlem az alkoholt, mit kapok helyette? Ha elveszik tőlem a drogot, miért lesz nekem jobb?

L. P.: Drogosnak, alkoholistának mindig azt szoktam mondani: én a közös erőfeszítés ötven százalékát adom, a másik ötvenet neki kell adnia. Alapvető, hogy ő akarja. Persze még akkor sem könnyű átvezetni őt az úton. De ha nem akarja, akkor egyenesen lehetetlen.

Cs. J: Engem meglepett: vannak új pszichiátriai betegségek például az étkezéssel, fogyással kapcsolatban...

L. P.: Azok a betegek, akiknek testi tüneteik is vannak, még mindig előbb keresik föl az orvost. Nyilván nem pszichiátert először. Fáj a hasa, elmegy gasztroenterológushoz. Magas a vérnyomása, gyorsabban dobog a szíve, jelentkezik a kardiológusnál. A kollégák egy részének, ha nem találnak semmit, ma már eszébe jut: talán lelki okai vannak a dolgoknak. De a testi tüneteket mutató lelki beteg gyakran több évig bolyong orvosok között, amíg valaki végre azt mondja: lássa pszichiáter, mi már nem tudunk semmit csinálni. Az együttműködés a megoldás erre is. Segíthetjük egymást például a belgyógyásszal, hogy ne csak azt kérdezze, mennyi a vércukra a páciensnek, hanem azt is: milyen otthon a légkör.

– Kérdezheti a családorvos a beteget arról is: mikor szokott fájni, megfigyelte, mi történik előtte, s akkor mit szokott bevenni? De erre nem elég az a három-négy perc szegény családorvosnak.

Cs. J.: Annak idején, amikor családorvos voltam, attól féltem leginkább, hogy elveszítem az együttérzésemet és kíváncsiságomat, és belefásulok a szakmába. Tehát nem attól tartottam, hogy a tudomány haladását nem tudom követni.

L. P.: Családorvos esetében különösen nagy a nyomás, hogy képes legyen empátiás, személyközpontú beszélgetésre. Három-négy perc alatt viszont nemhogy a betegséget nem lehet diagnosztizálni, a nevét sem lehet megjegyezni a betegnek. Annyit talán végig lehet gondolni: lehet, Piroska néninek – akinek nem segítettek a gyógyszerek – az a fájdalma, hogy kirepültek a gyerekek, egyedül maradt? Gyakran az „ühümterápia” is elég: csak jókor bólintok, s megerősítem, hogy igen, figyelek önre, fontos nekem. Egy simogatás, két jó szó – sokszor gyógyító erejű.