Az oknyomozó, aki Mozartra vágyik

A kávéházban csak egy lépést tesz a sarokülés felé, aztán azt mondja, hogy ott nincs levegő, maradjunk csak a placc közepén, amit én gyakorlott klausztrofóbként is mélabúsan veszek tudomásul. Milyen oknyomozó az, aki nem akarja, hogy védve legyen a háta?

Ráadásul közli, hogy az Orbán-vagyonokról írt második könyve után új életet kezd: az a nő, akinek öreg Daciája az Orbán papa gánti bányája mellett porrá égett, nincs többé. Nem lesznek már hajnali nyomkereső autóutak a vidéki semmibe, ötvenezer forintos telefonszámlák, egy vagyon elköltése tulajdoni lapokra, térképmásolatokra, benzinre, reszketés az informátor biztonsága miatt, és hosszú, korrupciós puzzle-k kirakásával töltött álmatlan éjszakák. Tudod, mondja, én alapvetően egy törékeny, lírikus alkat vagyok. Verseskötetet fogok kiadni, és állandóan Mozartot hallgatok az iratoktól megtisztított lakásban.

Kapucsínót kér a pincértől, és bevallja, hogy ezt a visszavonulós dumát egyetlen barátja sem hiszi el neki.

Szerintem is csak a rendbe tett lakás igaz az egészből. Egy reggeli rádióműsorban beszélgettünk, akkor elmondta, hogy nála se lépni, se élni nem lehet már attól az újságpapírhegytől, amely az oknyomozásnak eleinte az egyik forrása volt, aztán meg a hulladéka lett. És mi történt? Felhívta egy csomó önkéntes, elmentek hozzá, és pár hónap alatt szépen rendbe rakták, lefűzték az egész dokumentációt. Íme, a társadalmi elismerés kézimunkában kifejezett formája, ilyesmit ritkán kap meg egy újságíró.

Na igen, hogy újságíró. Végül is színésznő volt húsz évig, először Debrecenben, ahova Horváth Jenő igazgató kedvéért ment, aki 56-os volt, tehát a megtorlás idején rab. Darvas Ivánnal és Mensáros Lászlóval csinált színházat, előbb a börtönben, aztán kint. Krisztina a Vihar Katyerinájával debütált, „korpuszos” szerep volt, mondja, majd gyorsan húz egy ívet 1990-ig, Szegedig, ahol az Anna Kareninával lépett le a színpadról. Akkor rúgták ki ugyanis Ruszt József művészeti vezetőt, meg persze az embereit is. Krisztina már a második házasságában élt, a kislánya épp újszülött volt, első férje, Timár Béla, akitől a fiai születtek, a válásuk után halt meg 1989-ben. Pestre költöztek, de méltó szerep nem jött, más meg nem érdekelte.

Megkóstolta a sajtót.

Mármost ki nem kóstolta meg a kilencvenes évek elején a sajtót, a rádiót és a televíziót? Mintha mindenki csak beszélt, írt, vallott, támadott és mutogatott volna abban az időben. A nyilvánosságnál nem volt fontosabb. Új lapok jöttek, régi újságok szabadultak fel a párt- és kormányigából, és persze voltak, amelyek épp új hatalmi igákba születtek bele. Krisztina a Magyar Hírlapnál volt, amelyet ne keverjünk össze mai erkölcsi és létformájával. Negyvenévesen beállt gyakornoknak a húszévesek közé, de sosem tudta teljesíteni azt, amit ők. A sajtótájékoztatókról a többiek sebesen összedobták a maguk egy-másfél flekkjét, ő meg mappákat írt tele. A szerkesztő hülyének nézte, és a maga módján igaza is volt, Krisztina nem bizonyult jó gyorsmunkásnak. Ő az anyagát úgy építette, mint korábban színésznőként a szerepét. Ezt persze csak én gondolom hozzá az akkor újsütetű újságíró történetéhez, nem is biztos, hogy igaz, de jól hangzik, ezért benne hagyom itt a szövegben.

Ő azt mondja, úgy érezte, a dolgokban több van, mint ami látszik. És hát érzékeny, tapasztalt emberként gyorsan rájött, ha a hivatalosok hazudtak neki. Tudni akarta, miért nézik az országot ostobának.

Leírtam ezt a tőle hallott mondatot, de nem tetszik. Sok. Persze van, akinek jól áll a pátosz, és magában a korban is volt ebből elég, ám szívesebben idézem azt, hogy az igazi nekiindulás a Blikkhez kötődik, ahol fél évet volt. 1998 őszén a főszerkesztő, Pallagi Ferenc tett le egy cédulát az asztalára azzal, hogy na, ezt fejtsd meg. A cetlin az állt, hogy a gánti bánya lehet a Fidesz csodafegyvere egyszer. A leendő oknyomozó ekkor húzta ki az Orbán család vagyonosodása történetének első szálát, ami után jött a második, a harmadik, majd egy egész gombolyag. Tizenöt évet töltött vele.

Lenyelem azt a megjegyzést, hogy rohadtul magányos szakma lehet ez. Jó, színes is. El lehet mesélni, hogyan öltözött hajléktalannak a Moszkva téren, miért írt Enci álnéven a Blikkbe, és hogy miért pont Kiss Emőkeként mutatkozott be, amikor felhívta az Orbán papát. El lehet játszani azzal, hogy mondjuk a Watergate-ügy amerikai zsurnalisztáinak pénze és támogatottsága hogyan viszonyul egy magyar oknyomozó lehetőségeihez, de hát a kérdés is vicc. Pénzt erre senki sem ad, mert nem is tud. Krisztinának már ráment a lakása erre a munkára. Ahol most lakik, az egy bérelt garzon. Az állásaival is felhagyott rég. Tavaly nettó 680 ezer forintot keresett. Legutóbb az Átlátszó.hu-nál nyert egy kis pályázati pénzt arra, hogy a birtokosztásról megírja a Talpalatnyi föld című sorozatát. Van egy tizenhét éves Renault Cliója, több tulajdona nincsen. Illetve mégis. Bossányi-díjas, és a Hírlapnál a kollégák egy évben két díjat is megszavaztak neki. Ezt a szakma adta, nem az elvtársak, mondja Krisztina. De látom, azért fáj neki, hogy az Átlátszó.hu a Minőségi Újságírásért-díjra hiába terjesztette fel egy időben szinte havonta.

De hát alapjában nem erről, hanem arról kellene beszélnünk, hogy a rendszerváltás utáni oknyomozó újságírás ősvilági prototípusát egy negyven körüli volt színésznő teremtette meg, nem a szakma, és főleg nem a szakmába benyomuló fiatalok. Vajda Éva és Ószabó Attila, az Élet és Irodalomban sokáig publikáló két újságíró csak később jött. És hát hol van ma már ez a remek páros? Ferenczi Krisztina meg még mindig itt van, bár félóránként közli velem, hogy neki már lejárt az ideje, visszavonul, és jöjjön Mozart, vagy aminek jönnie kell.

Hogy miért van benne ennyi kitartás és kíváncsiság, az ember nehezen érti. Ő egy művész érzékenységéről beszél, a valóság iránti határtalan kíváncsiságról, ami kívülről, és persze biztosan igazságtalanul, néha konok fixációnak tűnik, dühnek, vagy olyan makacsságnak, amely a hétköznapi életben nehéz kihívás lehet a környezetének.

A velem szemben ülő oknyomozó azonban azt mondja, dühből ezt nem lehet csinálni. Orbánt sem gyűlöli, csak néha belegondol, hogy ez az ember miféle rendies, levegőtlen országot hagy az ő, Krisztina unokáira. Az hátborzongató. Egyébként meg értsem meg, ő igazából terepmunkás. Nem a papírok a lényegesek, hanem az, hogy az ember odamegy, ahol a dolgok történnek, amelyeket képletesen muszáj megérintenie, megfognia, mert csak akkor hiszi el magának, hogy amit ír, az igaz lesz.

Legközelebb, mondom neki, arról kérdezlek, hogy a szoci korrupcióról miért nem hoztál össze könyveket. Ne felejts el emlékeztetni. Azt mondja, az első Orbán-kormány alatt nem engedték az MSZP-ről tudósítani, és hát nem is lehet egy fenékkel két lovon ülni. A baloldalról sokan írtak. Az Orbán-vagyonokról csak ő. És ennyi egy pályán, egy másik pálya után meg a versekhez való visszatalálás előtt elég is.