Az irigység, a félelem és a gyűlölet csapdájába záró politika kapott kétharmadot
Megint kétharmad. Az ellenzéki közvélemény néhány hetes reménykedése ellenére a Fidesz ismét mértani pontossággal belőtte a kétharmad határát és átlépett rajta. Orbán Viktor pedig átlépett az ország ellene szavazó felén és Magyarország győzelméről beszélt a választás éjszakáján – aki tehát nem a győztes pártra szavazott, az nem is Magyarország része.
Történt mindez a vágyott magas részvétel ellenére, a gigantikus korrupciós ügyek árnyékában, a bevándorlás-ellenesség hullámán. Szélsőjobboldali politika aratott győzelmet 2018-ban Magyarországon, az Európai Unió tagállamában. Kérdés, ha ez kérdés, Orbánt megfegyelmezik-e opportunista európai néppárti szövetségesei, látva, milyen elképesztően sikeresnek bizonyult ismét, amit tesz, amit tenni merészel, vagy pedig legyintenek Magyarországra, sőt eltanulni igyekeznek a magyar miniszterelnök módszereit.
A Fidesz nem ismételte meg a 2010-es győzelmét, de megközelítette akkori választás eredményét: közel 50 százalékos listás eredmény, 2,5 millió szavazat, amit elért. Ez sokkal jobb a kormánypárt 2014-es eredményénél, olyannyira, hogy ezúttal öttel több egyéni kerület elvesztése is belefért a kétharmados többség eléréséhez. A mostani 15 ellenzéki egyéni győzelem közül 12 Budapesten született, itt minden 2014-ben győztes ellenzéki kerület megmaradt, és nagyobb különbségű sikert hozott. Ehhez jött még Kunhalmi Ágnes, Molnár Gyula, Hajdu László és Csárdi Antal sikere. Vidéken a szegedi győztes körzet a szocialistáké maradt, de Miskolcot elvesztették, az időközi sikerek közül odalett Kész Zoltán veszprémi kerülete és Tapolca a Jobbiknak. Győzött viszont a független Mellár Tamás Pécsett és a Jobbik mostani egyetlen győzelme megint nem Hevesben vagy Borsodban született, hanem Dunaújvárosban.
A kormánypárt ezúttal 91 választókerületben győzött, közülük 52-ben abszolút többséggel nyert. Nézzünk szembe a ténnyel:
az összesen 106 választókerület majdnem felében fideszes jelölt nyert a voksok több mint 50 százalékával. Ezek nem a koordináción múltak.
Ezek a választókerületek kivétel nélkül mind vidéken találhatók. Mielőtt azonban ki akarnánk kiáltani a Budapest Köztársaságot, próbálkozzunk meg azzal az olvasattal is, hogy eszerint az ország szellemi centrumában politizáló ellenzékiek valamit végzetesen nem értenek az ország többi részéből.
Ez ugyanúgy része az igazságnak, mint az, hogy a „nemzeti együttműködés rendszere” letarolta a vidéken elérhető médiát és az intézmények központosításával, a szociális rendszer büntető-fegyelmező átalakításával, a piaci viszonyokba való beavatkozással, vagyis a munkahelyek feletti kontroll kiterjesztésével kiszolgáltatottságot, merev függőségi viszonyokat hozott létre, elsősorban a kistelepüléseken, de nem csak ott. Se más fajta vélemény, se alternatív szervezkedések nem élnek így meg, legfeljebb csak nagyon nehezen, és főként elszigetelten.
A koordinációs vita csak Budapesten, illetve néhány nagyobb városban befolyásolta az eredményeket, illetve csak itt mozgatta meg a szavazók érdeklődését. Sok múlt a vissza nem lépéseken, éppenséggel a kétharmad. Ám a Fidesznek sikeresebb koordináció esetén is masszív többsége lenne. Ez – írhatjuk akár önkritikusan – azt a kérdést is felveti, vajon tényleg azok-e a fő témák, amelyekről a politizáló közvélemény szenvedélyesen beszélget naphosszat, vagy az élet máshol, máshol is van.
Ez már elvezet az ellenzék kérdéséhez: az ellenzéki pártok, a parlamentbe bejutók is megrendítő ütést kaptak. Kegyelettel emlékezzünk az öt és fél éve nagy reményekkel induló Együttre, amely április 8-án 33 ezer szavazattal zuhant a senki földjére, még állami finanszírozást sem kap, csupán egyetlen egyéni győztese révén marad a színen.
De a parlamentbe jutó pártok helyzete is drámai. A Jobbik ment egy hatalmas kört, hogy szavazatszámát illetően lényegében ugyanott legyen, ahol négy évvel ezelőtt. Vona Gábor lemondott, miután pártja nemhogy nem győzött, de növekedett a távolság közte és a Fidesz között. Ezen az sem változtat, hogy a Jobbik időközben a második párttá emelkedett. Az MSZP ugyanis a legrosszabb szereplését produkálta 1990 óta. Küszöbön áll az újabb belső harc az összezsugorodó Szocialista Párt egyre kevesebbet érő vezetéséért, viszont nyilvánvalóan nekikezdenek majd a soron következő megújulási fogadkozásnak. Az LMP jobban szerepelt, mint négy éve, de 2010-ben már volt nagyjából ennyi szavazata. Egyetlen egyéni győzelmét, minő paradoxon, az általa vonakodva vállalt visszaléptetések nyerteseként könyvelhette el. Az eddigi 5 helyett 8 LMP-s képviselő lesz, ami aligha az a nagyságrendi ugrás, amire a párt lassan tíz éve készül. A DK éveken át konokul állította, hogy 500 ezer szavazója van, aki mást mond, elemző, kutató, újságíró, azt kiátkozás sújtotta a DK-s belvilágban. Ehhez képest a DK kevesebb mint 300 ezer voksot könyvelhet el. A 10-15 százalékban bízó, 10-20 mandátumot váró pártelnök az 5,6 százalék és a 9 képviselő láttán mégis képes volt sikerről beszélni, amiben, ahogy fogalmazott, most sajnos nem osztozhatott a DK-val az ellenzék.
Rendkívül nyugtalanító módon a helyzet úgy áll, hogy ugyanazok a politikai erők, nyilván valamelyest cserélődő vezetéssel, alkotják majd a parlamenti ellenzéket, mint eddig. Csak éppen az eddiginél is gyengébb társadalmi reputációval.
Ami a Fideszt illeti, a migrációs rettegtetés mindent vitt, olyan választókerületekben is, ahol hírét-hamvát nem látták és nem is fogják látni betelepített idegeneknek. Már csak azért sem, mert nincsenek.
Ez a félelem egyrészt azért működik mégis, mert három éve ömlik a csapból, átjárja a hétköznapokat, a média gleichschaltolt részét, kiszorít minden vitát, hiteltelenít minden eltérő véleményt. Ami azonban súlyosabb, hogy nem csak a propaganda szintjén hat, hanem kihasználja és kiélesíti az idegenellenes beállítódásokat, elfogadhatóvá teszi a gyűlölködést, mindennapossá a félelmet, reálissá a megalapozatlan összeesküvés-elméleteket, és felmentést ad a kirekesztő gondolkodásra, sőt táplálja azt. Ehhez jön még a kegyosztó állam, amely keveset ad, hogy félni kelljen a szerény biztonság elvesztésétől, és mindig talál ellenséget, aki állítólag a javainkra tör.
Úgy tűnik, szavazók sokasága jobban fél a kicsike pénzére pályázó migránsok inváziójától, ami nincs, mint amennyire félti a gyerekét a rossz iskolától, a párját a megalázó közmunkától, a szüleit a kórházi fertőzésektől, ami van.
Sokat elárul arról is, mi zajlik majd itt kormányzás címén a következő években, ha ez is belefér. Az ellenzéknek nincs válasza, az a puha bevándorlás-ellenesség legalábbis nem jött be, amely az elszánt kormánykritikát azzal kezdi, hogy a kerítés azért marad.
És persze ott van az a felső középosztály, amely életmintáit tekintve nyugatos, privátim felvilágosult, s talán nem is tetszik neki a visszataszító propaganda, de köszöni szépen, jól megvan az adókedvezménnyel, az egykulcsos adóval, a CSOK-kal. Társadalmi kapcsolatrendszere működik, az uniós tagság előnyeit kihasználja, s valószínűleg a számára kedvező adószabályokból megspórolt pénzből még jótékonyan adakozik is azoknak karácsonykor, akiknek jó minőségű közszolgáltatásokra lenne szükségük ahhoz, hogy ne szoruljanak adományokra.
Az irigység, a félelem és a gyűlölet csapdájába záró politika kapott kétharmadot egy torzító választási rendszer révén, a már nem is lakáj-, hanem gyűlöletmédia és persze az ország eltulajdonítása, igába hajtása révén.
Most célkeresztbe kerülhetnek a maradék szabad médiumok, a bíróságok, a civilek és az önkormányzatok, meg minden pénz, vagyon, ami még megszerezhető.
Aki másik Magyarországot akar, annak mindent elölről kell kezdenie, amíg ki nem nyomják belőle az utolsó szuszt. Kalandorok kíméljenek.
