Az év polgára

– Hős?

– Nem vagyok az. Aki útra kel a jövőjéért, aki az ismeretlent választja inkább a túlélésért, aki meglovagolja a félelmét, az a hős. Én csupán tettem a dolgomat. Ez nem hősiesség.

– Akkor mi másnak nevezné? Civil bátorságnak? Demokratikus erénynek? Természetes jószolgálatnak?

– Emberi gesztusnak.

– Mentes Endre azt is értékelte: ön kilépett a személyes kényelméből, noha megtehette volna, hogy semmit sem csinál.

– Persze, csakhogy a rezignáció nem vezet sehova. Egyébként meglepett Mentes Endre blogbejegyzése, de nem azért fogott meg, mert én jutottam eszébe a civil kiállásról, hanem mert a hozzáfűzött magyarázatában pontosan megragadta a civilség lényegét. Azt ugyanis, hogy érdemessé válhat az egyéni igyekezet s példaértékű lehet bármilyen pozitív kezdeményezés, amely személyes meggyőződésből fakad. A segítségnyújtó civilek mindegyikére igaz: az év embere. Én tőlük is megtanultam: a humánum is lehet ragadós, nem csak a gyűlöletkeltés.

– A civilség afféle hatalom nélküli hatalom is lehetne. Csak ehhez az kell: merni megtenni.

– Így van, személy szerint megtenni és minél többeknek. Ebből a privát igényből formálódhat aztán bármely demokratikus polgári közösség. Civil az a polgár, aki nem egyszerűen meglátja a problémát, hanem próbál megoldást is találni rá. Akár egy politikai hatalommal szemben, és ilyenkor mindegy is annak pártszínezete.

– És ön képes alárendelni politikai hovatartozását a civil ethosznak?

– Muszáj, máskülönben nem civil ethosz lenne, hanem politikai infantilizmus. De nekem is meg kellett tanulnom civilnek lenni, az éber kétkedéseim és a józan megfontolásaim alapján mérlegelni. Ami nem azt jelenti, hogy nincs politikai krédóm.

– Nem kérdezek rá.

– A válasz amúgy is kilógna az interjúból.

– Miért is?

– Mert fals lenne a civil szándékomat politikai tettként megítélni.

– Ezért hezitált, hogy vállalja-e a beszélgetést?

– Ezért is. Meg hősnek sem akarok feltűnni. Végül azért álltam rá az interjúra, hogy minél több szó essék a civilekről, a polgári viselkedésről. Arról, hogy egy országban nemcsak a hatalmon lévőknek vagy a hatalmi rendszer ellenzékének van felelősségük, hanem mindannyiunknak. Önnek is, nekem is, a barátjának, a szomszédomnak. A polgári felelősség – mondhatja civil erénynek – nem erőltethető ránk, magunknak kell szabályoznunk a szabadságfokunkat. Ugyanakkor nálunk egyre vastagabbak az össznépi közöny falai. Az apátia pedig talán a legnagyobb gátja a civilek megerősödésének, a polgári felelősségvállalásnak.

– A közöny mértéke azt is mutatja, mennyire alattvaló egy társadalom. Mostanában újra olvasgatom Széchenyi István írásait a polgári szemléletről. Igencsak korszerű gondolatok. Ő a magyarok fő bűnei közé sorolja az „üres lelkesedést” és a „közrestséget”. Aki „közrest”, sosem válhat polgárrá, hiszen senkire, semmire nincs tekintettel, önző érdekei vezérlik, nincs lelkiismerete.

– Remek szó a „közrest”. Nem mellesleg: azért nekem is szükségem volt egy inspiráló személyre, aki a privát kényelmemből kimozdított. Gyerekkori barátnőm akkoriban látogatott haza Svédországból. Beszélgettünk nyilván a menekültekről is, mesélte, hogyan kezelik náluk ezt a kérdést, kimondta: a „nem a mi ügyünk” magyar viselkedésmódja nem érvényes Európában, mivel minden egyben a „mi ügyünk” is. Az ő szemével kezdtem látni a kormány plakátkampányát is, amellyel már rögtön kifeszítettek egy mentális kerítést. S bár a kirekesztő szlogenek az „idegenekről” szóltak, csak mi értettük, magyarok, hiszen magyarul voltak.

– Merthogy a hatalom ezzel pont az alattvaló magyar társadalomnak üzent: hagyjátok a menekülteket az út szélén!

– Egyetértek. Voltaképpen ezt a gőgös hozzáállást korrigálták emberséggel a civilek. Ahhoz nincs elég tudásom, hogy magabiztosan véleményezzem a kormány menekültstratégiáját, ám a sok százmillió forintból, amelyet az ellenségesség reklámjára költöttek, bizonyosan emberségesebb lett volna az ideérkezőket segíteniük.

– Nem kapott kritikát, miért az „idegeneken” segít, miért nem a „magyarokon”?

– Dehogynem. Azt válaszoltam: hajrá! Bárki bárkinek bármikor segíthet, de ne mondja meg senki senkinek, kit támogasson. Erre utaltam az előbb: a civil magatartás nem reagál külső nyomásra. Ha valakit megérint egy ügy, akár érzelmileg, akár ésszerűség okán, az önkéntesen cselekszik. Nem kötelezheti rá senki. Az ellenkezőjére sem. Álltam a Keleti pályaudvar pénztáránál, száz jegyet kellett vennem a menekülteknek, sokáig tartott, és mögöttem hallottam: „Mit képzel ez, rabolja a magyarok idejét!” Gondoltam, visszakérdezek, „maguk mikor nyújtottak önzetlen segítséget bárkinek is?”, de nyugodt maradtam, próbáltam elmagyarázni a dühöngőknek: ami nekik plusz tíz percet jelent, az a háború elől menekülő családoknak egy egész életet.

– Megértették?

– Nem biztos.

– A polgári gondolkodás kooperatív szemléletű?

– Abszolút. A polgárnak a másik kiteljesedése épp olyan fontos, mint a sajátja. Kurátorként belelátok a Csányi-alapítvány munkájába. Csányi Sándor civilként hozta létre az alapítványt, saját vagyonából több mint tíz éve működteti kitartóan. Feleségével együtt személyes ügyüknek tekintik a hátrányos helyzetű tehetséges gyerekek felkarolását. Nem pusztán anyagilag segítik tanulmányaikat az egyetem végéig, hanem a sorsuk alakulására is kíváncsiak. Ez talán másokat is inspirálhat. Lényegtelen, Csányi milyen politikai nézeteket vall: törődik másokkal, nem tartozik a „közrestek” közé. Másfelől: a civil támogatás nem függ egzisztenciális lehetőségektől. Bármilyen gesztussal segíthetünk.

– Szolidaritással? Kiállással?

– Pontosan erre gondolok. Hogy nincs kisebb, nincs nagyobb polgári felelősség: minden egyes demokratikus vállalás azonos morális súlyú, nem kidekázható a különbség. És nemcsak az számít, amit megteszünk, hanem az is, amit nem. Mindkettő kirajzolja a személyiséget. De tudja, mi az, ami igazán elképesztő? Ha itthon egy ismert ember elkötelezi magát egy jó ügy mellett, biztosan számíthat arra, hogy rögtön megkérdőjelezik a jó szándékát. Persze azok támadnak leginkább, akik semmit nem tesznek. Akiben működik a közösségi együttérzés, az nem bírál, nem provokál. Cselekszik.

– Vannak belügyeink is civil zászlóvivőkkel. Ilyen, mondjuk, Sándor Mária az egészségügyben. Ilyenek bizonyos tanárok, iskolaigazgatók az oktatásban. Sorolhatók a példák azokról, akik nyíltan kiállnak értünk. Mégis egyre kevesebben csatlakozunk hozzájuk. Pedig igazán a „mi ügyeinkről” van szó.

– Igaza van. A bizonytalanság megsokszorozódott, erősödik az egymás iránti ellenérzés, jobban tartunk a másiktól. A félelem pedig korlátoz. Nyilván visszatarthat minket a civil megmozdulásoktól az is, hogy azonnal „valamilyen oldali” politikát látunk bennük. Pedig elsősorban a jövőnket kellene észrevenni a civil mozgalmakban.

– Azt gondolom: ezek a civilek akkor is tüntetnének, ha adott esetben baloldali kormány lopná el a jövőnket.

– Én is így gondolom. Több civil gesztusnál az a civil kurázsi, amely ezeket az embereket hajtja. A civil kurázsi ugyanis olyan alternatív attitűd, amely – túllépve a cselekvést korlátozó félelmeken – felrója a hatalom bűneit is. Bármely hatalomét. Ez a valódi polgári bátorság. Azt hiszem, meg kellene végre értenünk: a civil tiltakozás mindig kritikai, de nem feltétlenül politikai, pláne nem ellenzéki.

– Még nem kérte fel önt az ellenzék valamely csoportja, hogy tartson velük?

– Nem. Szerencsére.

– Azért is kérdezem, mert hamarosan újraindul az ellenzék szokásos politikai időjátéka, ki legyen a miniszterelnök-jelöltjük. Hallani, most a nők körében keresnék jelöltjüket. Ön pedig a Forbes magazin listája alapján egyike a legbefolyásosabb magyar nőknek. És még gondol is valamit a polgári felelősségről. Nem lepne meg, ha az ellenzék felajánlana önnek egy „politikai kifutót”.

– Nem vonz semmilyen kifutó. Emberközeli helyzeteket keresek, és a civilségben megtaláltam. Itt érzelmeket kapok, motivációt, és csak annyi felelősséget veszek magamra, amellyel szolgálhatok jó ügyeket és amely engem sem roppant össze. Másrészt: ha valaki professzionálisan akar működni az életben, én erre törekszem, annak fel kell mérnie a korlátait is. Ha úgy tetszik: civil kezdeményezésekben láncszemként megvan a helyem, de egy politikai pártban még láncszemként sem.