Az erőszakot mindig verbális agresszió előzi meg

„A pillanat katartikus is lehetett volna” – mondja, aztán leszögezi: nem lett az. Cikkében ennek okait kutatva sorra veszi a pártok reakcióit, megállapítva, hogy egyedül a szocialisták frakcióvezetője fejezte ki együttérzését a megtámadottakkal. Ugyanakkor kárhoztatja is Lendvai Ildikót, amiért egyszersmind kifejtette, hogy a „jogi fogódzók” ma kevésnek bizonyulnak a megbélyegzés és a kirekesztés ellen. Ebben a véleményben Kis újabb bizonyítékot lát arra, hogy a kormánypártiak a szólás és a gyülekezés szabadságának csorbításában keresnék a megoldást. És fejükre olvassa: márpedig a hatályos törvények alapján akár be is tilthatták volna a melegekkel szemben már jó előre nyíltan szervezkedő bandák úgynevezett ellentüntetését, hiszen a gyülekezési jog nem terjed ki az erőszakos cselekmények védelmére.

Ez így igaz. Noha a rendészeti minisztérium utólag ünnepli a rendőrség sikeres védőakcióját, valójában nyilvánvaló, hogy elmulasztotta felhatalmazni a törvényes prevenció alkalmazására. „Az ellentüntetések betiltásához vállalni kellene a politikai felelősséget” – jelenti ki Kis János, és határozott véleményével bízvást egyetérthetünk. Csakhogy mindazok, akik a jogi lehetőségek elégtelenségéről beszélnek – nem csupán politikusok, de jogászok is –, nem egyedül a gyülekezés szabályainak bizonytalan értelmezésében látják a bajok forrását. Hanem mindenekelőtt a szólásszabadság parttalan felfogásában.

Mert az erőszakot mindig a verbális agresszió előzi meg; a tettleges fenyegetők mintegy szálláscsinálójaként először az elszánt uszítók jelennek meg a szélsőjobb sajtójában és a világhálón, s persze a stadionok lelátóin éppúgy, mint az utcai „megmozdulásokon”. Erre a szervezett izgatásra pedig azért nincs ellenszerünk, mert az utóbbi években az emberi méltóság védelmével szemben abszolutizáltuk a véleménynyilvánítás szabadságát. Tették ezt az alkotmány felkent őrei, nyomukban az ügyészséggel és a bíróságokkal; de nem hagyható figyelmen kívül a liberális politikusok kórusa sem, amely folyamatosan azt zengte, hogy a gyalázkodás, a gyűlöletbeszéd csúnya dolog ugyan, de – a demokrácia nagyobb dicsőségére – korlátozhatatlan. Hozhatott itt bárki olyan külföldi példákat, amelyek azt bizonyítják, hogy Európa nem épp legfejletlenebb jogállamai szigorúan szankcionálják a gyűlöletkeltés különböző formáit, minálunk mindannyiszor az volt a válasz: csak akkor léphetünk fel a gyilkos indulatok ellen, ha majd a vérmes szavak bizonyíthatóan elítélendő tettekhez vezetnek.

Nos, ez már régen bekövetkezett. És ne volna bizonyítható, hogy évek óta miféle honlapok, sajtótermékek, kiadványok és mindezeken felül milyen aktív „szájhagyomány” kínál gyúanyagot az utcai erőszakhoz? Jóllehet, az ilyen természetű összefüggések felderítésében is jobban kitüntethetnék magukat a jogállam különféle intézményei, de így is akadt itt már nyilvánvaló adalék elég – csak a megfelelő eljárások és ítéletek maradtak el. Meg jószerével a civilszervezetek következetes kiállása a sértettek mellett.

Ehhez képest döbbenten olvasom egy politikai okfejtésben is serénykedő esztétával készített interjúban, miszerint a miniszterelnök elsiette a Magyar Charta kezdeményezését, nem egyeztetett a civilekkel, és „ezzel lehetetlenné tett számos civil mozgalmat, amelyek már éppen szervezkedni kezdtek”. Megejtő, és nem is egyedülvaló nézet: a szabad demokraták elnöke nemkülönben azzal magyarázta pártja távolmaradását a tervezett chartától, hogy amennyiben a civilek nem vesznek részt benne, az SZDSZ nem fog csatlakozni egy pártrendezvényhez. Ha tehát a Magyar Köztársaság miniszterelnöke egy országos gyalázat másnapján minden állampolgárnak és szervezetnek felajánlja az összefogás demonstrálásának egyfajta lehetőségét, akkor éppen hogy „lehetetlenné teszi” azt?

Miféle torz logikát követnek, akik ezzel állnak elő? Gyurcsány Ferencet lehet szeretni vagy nem szeretni, sőt akár azt is feltételezheti bárki, hogy „politikai tőkét próbál kovácsolni” a javaslatából, elvégre politikus. De pártrendezvény legfeljebb akkor lesz a chartából, ha a finnyás politikai vetélytársak és úgynevezett szellemi holdudvaruk elutasítja – mert ők meg ebből akarnak profitálni. Tegyük hozzá: karöltve a Fidesszel.

Nem magát az ügyet illene nézni végre? Miért nem előzte meg senki a kormányfő bejelentését a magáéval? Akadályozta ebben valami az állítólag „már éppen szerveződő” civileket? És a köztársasági elnök például miért nem nyilatkozott meg teljes közjogi méltóságában már szombat este, ismervén az Andrássy úton és a Hősök terén történteket? Miért az a miniszterelnök kapja a fanyalgásokat, aki hangsúlyozottan nem pártelnökként, hanem országházi hivatala előtt állt a kamerák elé, és mondta el azt, amit az adott helyzetben felelősen mondania kellett?

Mintha senki sem azzal foglalkozna, ami itt, a szemünk előtt zajlik. Budapesten, egy magánpincében sorozatban vetítik az egyik legaljasabb náci propagandafilmet, a Jud Süsst – nem mellesleg ugyanazok, akik mindmáig háborítatlanul terjesztik az adekvát szennyirodalmat is –, és mi színes helyszíni riportokat olvasunk a szélsőjobb körökben népszerű eseményről. Arról azonban nem hallani, hogy hatósági kifogás érte volna a felemelő rendezvényt.

És arról sem, hogy a civilek „szerveződve” tiltakoznának.

Éljenek a polgári szabadságjogok!