Apropó, Párizs!

Kezdem az ősszel, amely majdnem tél már, és korántsem Szent Mihály útján... hanem a Vogézek felől, nehéz, olykor havas esők formájában. Orlyn, ahol landolunk, csakugyan nedves a beton. Bent, pultjánál ásít a „közeg”, ügybuzgalmát rég elvitte már az új Európa-(t)rend. Ébren álmodja hajdani fontosságát. Ámbár mesélnek a kontinens e strázsamesterének összeakaszkodásáról egy skót matuzsálemmel, aki ráadásul a highlanderhadosztály veteránsapkáját viselte. Igaz, előbb az EU-folyosót vétette el, majd hosszan kereste paszportját, mindezért potrieni szidalmakat vonva magára. Később ráunt az egészre, és övé lett az utolsó szó, méghozzá jó franciasággal: „Majd ha hazamész, mon cher ami, kérdezd meg apádat, miféle útlevelet kért tőlünk ’44 Normandiájában.”

Könyvek között

A mai oktalan váratás (Schengen!) bizarr emlékeket csal elő a tudat mélyéről. Benne van például a dirndlis gnädige Frau, aki egy hangos útikalauzból csak annyit „hámozott ki”, hogy Orléans-ban van egy zsandáremlékmű. Számára ugyanis csupán a rokon hangzású Gendarme szó jelentése volt ismert, Jeanne d’Arc nem. Ugyanitt csodálkozhattam egykor az akkori képzetem szerint felségsértéssel felérő giscard-i filminterjúrészleten, amely átszinkronizálva a Folie’s Pigalle mulató exkluzív italait reklámozta. A nyolcvanas évekből jut eszembe a honfitárs filozopter, aki sejtelmesen kérdezte tőlem, hogy Charlemagne valóban Grósz Károlyt jelenti-e a sajtóargóban.

Most van vagy tizenkét órám a charter éjszakai visszaindulásáig. Hirtelen megered az eső. A Notre- Dame-tól, ha szemben állunk vele, jobbra száz lépés a Shakespeare Antikvárium. Kedves menedék- és szórakozóhelyem. A cégér alighanem arra utal, hogy itt több nyelv kuriózumaira is rálelhet Buchmendel utóda. Bent, az eső miatt összezsúfolódott érdeklődők közt gyorsabb az ismerkedés, mint egy tánciskolában. „Nézze csak – dugja csontos ujjait egy résbe a mellettem guggoló idősebb férfi –, az alfabetikus rendszer szerint itt volt Saloth Sar, a későbbi Pol Pot sorbonne-i disszertációja. Azt mondják, egy bizonyos Monsieur Li vette meg, aki napóleonokkal fizetett érte” – mondja hümmögve. Reagálás nélkül hagyom, mert a könyvpolcok látványa egy másik időzóna filmemlékét indítja fel bennem.

Sarko malőrje

A hatvanas évek végén a Váci utcai Idegennyelvű Könyvesboltban Boldizsár Iván méltatta a híradókamera előtt fordító-nagyhatalmi rangunkat. Épp a Nagyvilágot emelgette és emlegette, amikor hirtelen kilépett szerepéből, és az üvegajtóhoz ugrott. Egy alacsony, idős férfi húzta be utazótáskáját. „Nohát, Gyuri bácsi, itt kell találkoznunk?” „Soha roszszabb helyen” – mondta erre Lukács György (merthogy róla van szó), és nagyot fújtatva leült egy neki hozott székre. Némi hunyorgás és columbós szivarnyomogatás után, konstatálva az ágas-bogas filmtechnika jelenlétét, sietett előrebocsátani: „Ha netán valami nagy üzletről van itt szó, rám ne számítsatok... Tudod, Ivanhoe, mióta újra akadémikus lettem, rendszeresen küldenek nekem új tudományos műveket. Azt a néhányat, ami ezekből érdekel, félrerakom, a többit meg lehozom ide, ahol ezek a bájos ifjú hölgyek becserélik valami nekem konveniálóra – és máris kutatgatni kezdett. – Nicsak – cöcögött néhány perc múlva –, a Parttalan realizmus... a derék Roger Garaudy könyve. Hallom, épp a szabadelvűt játssza, pedig nemrég még ki se látszott Szuszlov elvtárs seggéből.” (Csak azt sajnálom, hogy az operatőr a helyszín nagy cineváltozására kikapcsolta kameráját, amiért csupán magnószalag őrzi a nagy ember megjegyzését.)

Ez az irodalompolitikai performance egészen hasonló ahhoz, amit Párizsban éltem át első utamon. Akkor, 1960-ban egy bedekker térített az írók Cyrano kávéházába, ahol egy Perrier ásványvíz kortyolgatása közben volt módom tapasztalni, hogy a fikuszok csak térelválasztásra alkalmasak, a hangokat kitűnően átengedik, főleg ha a vendégek szinte egymás ölében ülnek. Hatan varázsoltak elém hamisítatlan kollokviumhangulatot, amelyben egyikük neveket sorolt: „Man Ray, Aragon, Max Ernst, Breton, Éluard, Tristan Tzara, Tanguy...” Egy társuk kontrázott (szerencsémre tagolva és lassan): „Jóllehet, a szürrealisták forradalmi odaadása evidencia, de kihagyható-e a Bunuel-precedens, a felszín alatti igazságok kimondási igénye.”

Hallgattam volna én tovább a literatúra ez ingyen fejtágítóját, de a rádió egy OAS-ribilliót kezdett emlegetni, zavargásokat, amelyek akkortájt tetőztek az épülő UNESCO-székház környékén. Fizettek és mentek az én ismeretlen ismerőseim, én is igyekeztem utánuk. Polgárháborús helyszínre értünk, kerekeivel az ég felé fordulva tucatnyi autó ágaskodott behorpadva, tönkretéve. Szemtanúk szerint a rohamrendőrség kőkemény beavatkozása vetett véget a randalírozásnak. Láttam később a híradóban is. A mából gondolva vissza kockáira, kötve hiszem, hogy a rendcsinálás mértékét előbb vagy utóbb öt rendőrszakszervezet mérlegelte volna. Balsai doktor viszont azon örülne, ha magyar uniformisban láthatta volna ezt a puskatussal is bélelt rendőrrutint.

Hadd beszéljek azonban egy apropó gyanánt Párizs forgószínpad jellegéről, mert mindeközben a Szajna-parton és a Champs- Élysées-n vidám élet folyt.

A Charles de Gaulle-Étoile-tól nem messze rátaláltam hajdani gyakori ittléteim törzshelyére, a Cascade nevű bisztróra. Mellettem egy négyes hangosan politizál. Ebédelő banktisztviselőknek nézem őket. „Nicet – így emlegette Sarkót egyikük – én ugyan megtartanám az Élysée-ben, elnézve azt a malőrjét, hogy nem állt egy szappanos ládára július 14-én a vezérdzsip hórihorgas tábornokai között, viszont észnél volt a görög dráma kórusának leintésében, és ő is biztatta a Berlusconinak piros lapot mutogatókat.” „Wagram és Austerlitz kell ide, még csak nem is Solferino” – replikázott egy hang. Támadt erre olyan vita, olyan zűrzavar, mint amikor a rádiós fadding összeúsztatja a bemondók hangját.

Zsanett: 210

Nem értettem, mire célozhatott a hangadó, azt viszont többször is láthattam a Boul’ Michtől a Luxembourg kertig, hogy a temérdek Jardin és Splendid Bar mellett szeretnek a helyi kávésok hajdani győzelmek cégéreivel hivalkodni.

A gloire-t ma inkább presztízsnek mondják/írják, rétegesen színezve át minden narratívát.

Járom a sokszor megénekelt „grandbulvárt”. Esik változatlanul. Földalatti helyett is jobb ilyenkor buszra szállni, hát még emeletesre, ugyanannyiba kerül. Este aztán jöhet a metró. Nézem a fáradt arcokat rajta. Ez bizony nem a randevúról hazatérők, inkább a „második műszakosok” járata. Mekkora is volt hajdan ez a birodalom... az utastekinteteken nyomot hagyott: Indokína és Afrika, Óceánia és Arábia. Olykor felmuzsikál egy mobil.

Hazafelé a gépen egy tucat főiskolás azon verseng, ki tud több, nyelvünkben polgárjogot nyert francia szót összeírni. A garázstól a delikáteszig, a konyaktól a verniszázsig, 210-zel egy ifjú hölgy nyer. Apropó, Zsanettnek hívják.