Antifasiszták a szélsőjobb ellen

Augusztus 29-én Hanti Vilmos, a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségének elnöke a többszörösen is betiltott Magyar Gárda előző hét végén megtartott demonstrációjára reagálva hívott össze egy baloldali és antifasiszta demonstrációt a Deák téri Bajcsy-Zsilinszy szobor elé, tiltakozván a véleménye szerint erősödő és a kormány által leplezetlenül megtűrt szélsőjobboldali jelenségek ellen.
A megmozdulásra összegyűlt 3-400, többségében idős szimpatizáns. Hanti mellett szolidaritását fejezte ki és szervezete nevében fel is szólalt Horváth Csaba az MSZP részéről, Kónya Péter a Magyar Szolidaritási Mozgalom vezetője, Niedermüller Péter a Demokratikus Koalíció alelnöke, a Magyarországi Munkáspárt 2006, az SZDSZ (jé?, olyan még van?), valamint a Zöld Baloldal képviselői. Az LMP szokásához híven arisztokratikusan távol tartotta magát az ízlésének tán túl piros kompániától. Nem kellett volna. Volt elég fekete is a környéken – hacsak nem ezért maradtak távol -.

Tarlós gyávasága

Horváth Csaba némi önkritikával jelezte: hittek a demokrácia teljhatalmában és ledermedtek a 2006-os tévéostromnál, az utána bekövetkezett utcai zavargásoknál, valamint a gárdisták vonulását látva. Ám a bénultság elmúlt – vélte, nincs már időnk, az országnak össze kell fognia – de szép is lenne -, s meg kell állítani a fasiszták, nácik gyűlöletgarázdálkodását. Ez még szebb lenne.
Kónya Péter önmagát idézte még hivatásos tisztként, mikor egy újságcikkben már felhívta a figyelmet, hogy nem csak azokat az embereket kell hibáztatni, akik az utcán randalíroznak –persze az ő felelősségük is vitathatatlan -, de főként azok a politikusok bűnösök, akik ezeket feltüzelik, az utcára hajtják, akik támogatják ezeket az eszméket. Véleménye szerint ma az országban sajnálattal megállapítható, hogy számos ilyen politikus van. Eltökélt szándékuknak adott hangot, miszerint a Magyar Szolidaritási Mozgalom elsődleges tervei közt szerepel, hogy ezek a politikusok eltűnjenek a színtérről. Ezt örömmel és lelkesen megtapsolta 400 ember, ami derék, hisz 300 spártai is történelmet tudott írni.
A további felszólalók búsan idézték meg a Horthy-kor és a ’30-’40-es évek mára hangszerelt restaurációs kísérleteit, a kormány rágógumipolitikáját a nácicázásban, Gyöngyöspatát, Devecsert, s a Hősök terén hivatalosan elnézett betiltott Gárda-mementót, Tarlós gyávaságát, aminek köszönhetően az Új Színház körüli kultúrbotránnyal írt történelmet. A hallgatóság vérmes hangulatát tán jól jellemzi, hogy mindeközben 3-4 nyugdíjas korú ellenálló összevitatkozott egy dohányzó ellenállóval, hogy menjen már odébb, mert rájuk száll a füst. De legalább odébb is ment. Nem úgy a szélsőségesek nagyjából 20-30 fős csapata, akiket a demonstráció megkezdésekor még elszorítottak a volt Gödör oldalán az utcai átkelő sávjában, de a nem túl rafinált megoldást kijátszva a Deák téri fák alatt a tüntetők hátába kerülve provokálták kezdetben szordínó a demonstrációt és annak résztvevőit. Szélesvállú rendőrfiúk és rendőrlányok kordont vonva biztosították a helyszínt, de a gázálarccal –is- felszerelkezett utcai harcosok egyre inkább fűtötték egymást és a hangulatot.

Kultúrprogram

Mivel az esemény egyik – nem találok jobb szót – blaszfém motivációja volt többek között az újszínházi tervezett antiszemita Csurka-darab, a Hatodik koporsó bemutatója, amit a tüntetés napjára már vissza is vontak, de a szervezők úgy gondolták, hogy ettől függetlenül erős rendőri felvezetés mellett mégis elvonulnak a színházhoz tiltakozó adresszúrájukat elhelyezendő a kapuban – kicsit úttörősen, A4-es lapon: „Ne végy jegyet a gyűlöletre!” -. Az Andrássy úton végig kísérték a menetet a feketeruhások is, nem egyszer felvezetőként ironizáltak a meneten, közvetlenül a rendőrök mögött. A színházhoz közeledve egy mellékutcai sikátorból vagy tucatnyi inas, felajzott, kopasz szélsőjobbos próbált bevetődni a felvonulók tömegébe, de a szűkös utcaszakasz megakadályozta a gyors attakot és a rendőrök elállták az utat. Igazoltatás, kiszorítás.
Az esemény feltehetően előre bejelentett végcéljához, a színházhoz érve feltehetően előre be nem jelentett újmagyarok üvöltötték a demonstrálók képébe, hogy az Újszínház (így, egybeírva, magyarul) a magyaroké. Itt már igen parázs hangulat alakult ki, mivel röpködtek a „nácik haza!”, „mocskos zsidók!” meg a többi, ilyenkor szokásos névjegykártya-cserék. A kultúrintézmény kapujából példásan határozott eleganciával tolták ki az intézkedő rendőrök a nácikat s így a felvonulók befejezhették megemlékezésüket. Elfele még egy héber és angol „PEACE” feliratú pólót viselő külföldi fiú üzent valakinek valamit.
Ekkor már nyugodtabban elbandukolt mindenki, amint Hanti is ment elfele, immár rendőri felvezetés nélkül, privát, átlagemberként, miután elmondta szépen szólás- gyülekezési- és törvény-adta jogán, hogy mi a véleménye a fővárosban feszülő nem, nem szélsőjobbos, hanem kajakra náci veszélyről Mert az van, nyalja fényesre bármelyikük seggét is szemforgatva a regnáló kormány. Nem kellett volna? Akkor nem bántják? Fogjuk be a szánkat és akkor nem bántanak, nem idéznek bíróságra, nem tesznek „b”-listákra, nem tanácsolnak el sajnálkozva munkakeresések közepette? Budapesten náci-veszély van. S nem csak Hanti monoklija miatt.

Csak egy parti

Két gyerekkel zötyögünk még aznap a lepolgáriasult Buda verőfényében a
nyugodalmas polgárokkal teli 56-os /ha-ha!/ villamos meghitt vonaljáratán még meghittebb őszi délután, vasárnap lévén feltehetően jó néhányan misére igyekeznek a közeli templomokba, helyes, első a lélek és annak ismerete, könnyű ostya után homályosan. A gyerekem előtt ült egy nyak-, kar- térdtetovált, bakancsos, húsos-arcú, pörge beszédű, enyhén tikkes kültelki-jellegű személy, nem kigyúrt, de láthatóan jassz-tapasztalt. Valami multikulturális shake-et kavargatott sebesen s hasonló enteriőrt árasztó nőismerősének magyarázta, fennhangon, pörgő nyelvvel és szemmel, hogy nem iszik kávét, mert az olyan zsidó-cucc. S hogy takarodjanak vissza oda, ahova, s hosszan győzködte-ecsetelte a zsidók eltakarításának szükségességét nyekegő nőismerősének, nyugodtan, magától értetődőn, hangosan, mint ki csak receptet cserél. Gondolván, hogy ez most talán nem a megfelelő helyzet a gyerekeknek szocializálódni, előrébb indultunk a villamos másik ajtajához. Még hallom elmenet: „ezek is zsidók, azért húznak innen..” Pedig nem is, se vallásos, se etnikum nem vagyok senkinek, nem vagyok senkinek, s miért is ne, ha mégis..? Erre persze hátrafordultam és a mongúzszemű jassz rám kérdezett a zsúfolt villamoson keresztül: „Ütünk?” Visszakérdeztem, hogy tán gyerekkel-e. Megnyugtatott: ütött már le ő gyerekes szülőt. A budai polgárok persze áhítatosan hallgattak.
Hétfőtől dallamos villamos közlekedik a Magyar Dal napja alkalmából, ezzel kedveskedik a főváros vezetése a budapestieknek. Hát akkor erősítsük ki az ablakain, hogy már csak egy parti van hátra: ezt a mocskot eltakarítani, hogy csendes eső essen rá. Mert már rég késő.