Ángyán álma

Odabenn csönd van, két teremszolga bóbiskol a szófán, álmos, zárt láncú közvetítés zümmög a folyosókon. A teremben tizenöt elszánt mezőgazdász, a szűk szakmai kör tépi, gyötri, rágja egymást meg a szavazás előtt álló törvényt. Valami családias kollegialitás a levegőben, a parlamentben ez szubkultúra, afféle gazdakör. A sajtó is csak ímmel-ámmal mozdult rá a kora délutánra, a páholyban egyetlen tudósító szendereg, ki hinné, hogy itt frakciólázadás zajlik. De eljött, aki számít gazda- és földvonalon: egy-két kósza szoci (Gőgös Zoltán és társai), a szőke LMP-s lány (a Rebeka), nyolc-tíz kipróbált, veterán fideszes, akik földben, de főként aranykoronában utaznak. Itt-ott csöndes bekurjantást is hallani („hazucc”), végül is vagyonról, hektárról, gyümölcsösről lenne szó. Turi-Kovács pszeudokisgazda (tizenvalahány éve még Torgyán üdvöskéje, ma Orbáné) javasolja is: csigavér, várjanak azzal a szavazással, hosszabbítsák meg a határidőt, „gondolatgazdagodjanak”. Értjük, ezt nyilván nem lehet úgy összecsapni, mint egy alkotmányt. Ez föld, komoly dolog.

Ha valaki, ő, mint hajdani parasztgyerek, tudja: ha valamivel föl lehet cukkolni a falvak álmatag népét, az a földügy.

Márpedig – ahogy Nagy Tamás neves agrárpolitikus mondta pár nappal korábban – történelmi távlatból nem hozott megoldást se a jobbágyfelszabadítás, se a földreformok, se a téeszesítés, se a kárpótlás. Illene megkérdeznie a jelenlegi jobboldalt, a kárpótlások atyját: ha a kárpótlást végső igazságtételnek szánták, mire a mai felhajtás. Mivel kárpótolják a kárpótoltakat?

Tény, hogy a föld ma sem azé, aki megműveli, s nem lesz azé 2014 után sem. Ahogy az ellenzéki padsorokból némi malíciával mondják, más a leosztás. „A föld azé az élfideszesé, aki megművelteti.”

Ezt szúrta ki Ángyán József lázadó exállamtitkár, innen az ötven beadott módosító, s készül még mellé legalább öt. A szövegeket olvasva érződik: Ángyánék jól szórakozhattak, miközben ízekre boncolták a remek törvényt. A módosítókba csomagolt kisesszékben tollhegyre tűzték a törvényalkotó zavaros fogalmi, stiláris hibáit is. Egy helyütt az őstermelő és a földműves fogalmának meghatározásával birkóznak a kodifikátorok. A földműves... az őstermelő, de őstermelőnek a földműves számít, írják. „Kék az, ami nem zöld vagy barna, zöld az, ami nem kék vagy barna, barna az, ami nem zöld... etc.”, pontosít a két államtitkár.

Maga Ángyán szenvedélyesen naiv, nyílt természetű ember. Ahogy izgatottan hajol a pad fölé, ahogy mindent memorizál, „belső magnóra vesz”, látni, hogy a mai vita számára „döntő életesemény”. Készült rá. A professzor szerint neki „nincs veszítenivalója”, politikai múltja és jövője, mert „nem politikus”, ellenben pedagógus, aki így, élő egyenesben nagyobb közönség előtt fejtheti ki eretnek nézeteit. Kár hogy a profi politikusok nem szeretik, ha okítják őket.

– El kell döntenünk – mondja szenvedélyesen Ángyán –, hova állunk. A nagybirtok irányába mozdulunk, fejet hajtva azok előtt, akiknek csak a haszon, az osztalék, a költség, a jövedelmezőség számít, vagy a helyi közösségeket preferáljuk. Azokat, akik ragaszkodnak a föld erőforrásaihoz: a vízhez, az energiához, a levegőhöz. És a termőföldhöz is.

A professzor szerint „rossz irányba fordul a világ”, ha a kormánypárt (és az általa irányított állam) eme kozmikus küzdelemben „a tőkés társaságok világuralma előtt” hajt fejet. Az ángyáni világkép letisztult, hősi és egyszerű. Szerepel benne „kétezer család”, metaforikus értelemben kétezer multinacionális vállalat, amely világuralomra tör, hogy elfoglalja a közösségek erőforrásait. A harcban a mi földtörvényünk csak mellékhadszíntér, de Ángyánékra ezt mérte a sors.

Szó mi szó, Orbán jól bevásárolt, amikor azt hitte, hogy a népbarát professzor idealizmusa kampányerővé alakítható, aztán majd kap egy íróasztalt, ahol elüldögél és olvas, míg a miniszterelnök elvonul Csányi háromezer példányos légkondicionált, zenélő űrtehenészetét felavatni háromezer hektáron. Tévedett: a professzor komolyan is vette (megette) a vidékstratégiát, és mindenáron meg akarja valósítani. Botrány.

Végül megvallja lapunknak:
– Nem tudok elképzelni olyan mezőgazdasági ágazatot, amiben egy család szükségleteit ne fedezné 300 hektár.
A készülő fideszes törvény által maximált 1200 hektáros birtok latin-amerikai középbirtokra emlékezteti őt.

– Én nem osztom a nagyképű mezőgazdasági vállalkozók fölényeskedését, hogy „500 hektár alatt nincs élet” – mondja.

A professzor fő fájdalma a reménybeli fiatal gazdageneráció jövője. A kormányzati közöny. Ángyánék a mezőgazdaságba forgatnák át az ó-kádári „szocpol” ötletet, talán agroszocpol néven. A fiatal házaspár, ha vállalná, hogy nemz és felnevel két gyermeket, anyagi juttatásban, adókedvezményben, földvételi kedvezményben részesül, ami egyszerre eredményez majd sokezernyi apró kis gazdát s demográfiai gyarapodást a hazának.

A gondolat – mint Pálffy képviselő is jelezte – KDNP-s körökben is szimpátiára talált. A kis párt erősen nemzés- és szüléspárti, azonnal fel is kapták az ötletet, indítványszinten megy még a dolog. A fiatal gazdáké a jövő. Ha van.
Mert Gőgös Zoltán MSZP-s képviselő szerint bár Ángyán romantikus antikapitalizmusa megindító (és kínos eredményekkel is járhat), az igazi veszélyt a műsoron lévő kormányzati tervezet jelenti. Öt-hat éven belül, ha lejárnak a ma érvényes földbérletek, aki az eredeti földnagyságra beruházott (lásd interjúnkat Raskó Györggyel), bajba kerülhet. Leépítésre, elbocsátásra kényszerül.

– Ha nem is lesz földönfutó 400 ezer ember, mint a téeszek bukása nyomán (annyian nem dolgoznak már az ágazatban), de veszélybe kerülhet a maradék mezőgazdasági alkalmazottak fele.

A Jobbik szemhatára idáig sem terjed. Kritikájuk kimerül annyiban, hogy „lépjünk már ki az unióból, mert galyra megy szent honi földünk”. A szónokon sajnos látszik, hogy honi földet maximum virágcserépben lát.

Az a legkellemetlenebb, hogy Ángyán professzor nagybirtok-ellenessége nem merül ki álmodozásban. Komoly példákkal támasztja alá elméleteit. Villámgyorsan sorolja, hogy Dániában, Franciaországban, Ausztriában, általában az unióban mekkora az ideálisnak mondott birtoknagyság. Röpdösnek az 52, 19, 60 hektárok, és ezek sajnos tények. Ehhez képest a Fidesz által maximált 1200 hektár latifundium. És itt jön a lázadók vesszőparipája: szövetkezni, szövetkezni, szövetkezni. Értékesítési, hitelezési, regionális szövetkezetek kellenének. Ebben segíthetne az állam.

– Olyan rosszul megy a lengyel parasztnak hat-tíz-tizenkét hektárokon, erős szövetkezeti háttér mellett?

Nincs válasz. A teremőr lassan már alszik is, mélán pislognak a sajtószobában a kompúterek, kávézni vonulunk mi is.

– Egy baj van a derék professzorral – mondja Gőgös képviselő. – Szép, amit mond, és jól adja elő. De nem próbálta ki. Ezt a világot csak könyvekből ismeri.

Hírnök jő: változott a helyzet.

– Mintha megmozdult volna valami – mondja később a volt államtitkár – Ma már nem lennék biztos abban, hogy simán leszavaznak.

A frakció az egyik közeljövőbeli ülésen a földtörvénnyel indít. Maga a miniszterelnök és Fazekas főminiszter fogja a témát celebrálni. Ángyán mondta így: „celebrálni.” Olyan ez, mint az ünnepi mise. A szertartásrend úgyis készen áll. Az „áment” kétharmaddal ki fogják mondani.