Amikor fennakad valami

– Csend, illetve madárcsicsergés, apró, színes ház, lábnál kutya, macska, így dolgozol. Leírhatom, hol vagyunk?

– A település nevét inkább ne. Sok a bolond. Számos állami nyilvántartásban sajnos ott a címem, de legalább dolgozzanak meg érte. Az a tapasztalatom, hogy egy „tisztességben megőszült” maffiózó kulturáltabb, legfeljebb beperel. De a Betyársereg és hasonló extrém népek tudnak furcsaságokat reagálni.

– Úgymint?

– Leírni is undorító, de kaptam már teli kotonnal meg szeméttel bélelt leveleket. Amikor még Pesten laktam, motorokkal parádéztak a ház körül. Ők-e vagy mások, nyilván csak sejthető, de ilyesmi kizárólag a jobbszél csoportocskákat bemutató cikkek megjelenése után történt, máskor soha.

– 2003-ban a székesfehérvári maffiaügyről írtál, arról, hogy a látványos akciókkal kísért történet valójában jóval kisebb súlyú volt, mint amilyennek a Polt Péter vezette ügyészség beállította. Államtitoksértésért vádat emeltek ellened, és csak öt év után mentettek fel. A börtön is benne volt a pakliban. Ez volt a legdurvább „jutalma” a munkádnak?

– Igen, azok tényleg kemény évek voltak. Eleve rosszul viselem a jogi procedúrákat, még a polgárit is, de annak a közvádas büntetőügynek komoly kockázata volt.

– Akkor azt nyilatkoztad: beültettek egy icipici cenzort a fejembe, amely folyamatosan harcol a dacos ellencenzorral. Hogy áll a meccs azóta?

– Zajlik. Az embernek kicsit gyakrabban eszébe jut, hogy jogászi segítséget kérjen, s hál’ istennek az Átlátszónál nagyon jó jogászok vannak, akik nem azt tanácsolják: inkább üres oldal jelenjen meg, abból nincs baj.

– Amikor beesik egy információ, figyelembe veszed, kitől jön? A Simicska–Orbán-háború óta a felek látványosan használják a sajtó egyes szereplőit.

– Azt nézem, hogy amit mondanak, engem érdekel-e, s ha igen, vélelmezem, az olvasót is. Ha érdekes, igaz és igazolható, nem tisztem azzal foglalkozni, mi mozgatja az illetőt. Ha csak Teréz anyával beszélgetnénk, nagyon üres lenne az újság. Nyilván azokat, akik megszólalnak, alapvetően az érdek motiválja. Kevesen vannak – ilyennek gondolom például az ex-NAV-os Horváth Andrást vagy a trafikügyet borító Hadházy Ákost –, akik releváns információt hajlandók átadni és csak az igazság vezérli őket. A legtöbben politikai versenytársat, gazdasági konkurenciát akarnak legyőzni vagy magánkonfliktust a saját javukra billenteni. De ez engem nem igazán érdekel.

– És ha igaz, de nem tudod igazolni?

– Az rossz érzés. De szerencsére az ember vénül, és már van tapasztalata arról, hogy változik a világ. Megesik, hogy évek óta megvan egy infó, mire véletlenül beesik egy informátor, aki segít igazolni, mert megváltoztak a körülmények. Most például itt vannak a belvárosi ingatlanügyek. Az egyik szál Pintér Sándor egy korábbi üzletfeléhez köthető, aki vitatható módon vásárolt ingatlanokat az V. kerületben. Az ő előélete, viselt dolgai nekem megvoltak, de kellett ez az aktualitás, míg végül kétévnyi kutatómunka beérett.

– Pintér cégügyeit régóta kutatod. Milyen a viszonyotok?

– Talán ha kétszer találkoztunk hivatalos eseményen, egyszer meg az OTP-ben elmentünk egymás mellett. Udvarias úriember benyomását keltette.

– Szándékosan tartasz távolságot azoktól, akikről írsz?

– Nem. Jót tesz az objektivitásnak egy személyes találkozó, de ha valaki nem akar találkozni, nem tudok mit tenni. Ha viszont beszélünk, hallgatok az ösztöneimre. Persze évek óta tervezem, hogy beülök a rendőrtiszti főiskolán Kovács Lajos ezredes kihallgatástechnikai kurzusára. Ő az, aki a döglött ügyekkel foglalkozott. A hallgatóimnak is azt szoktam mondani, olyan ez, mint a magánéletben: ha gyanakszol, hogy megcsal a párod, nem jó ajtóstul rontani a házba. Ügyeskedni kell, törvényes eszközökkel nézelődni, ismerősökkel beszélni, felkészülten kérdezni. Máskor, ha épp nincs sztori, csak kurkászom a dokumentumokat. Ülök minden héten, és órákig olvasom a cégközlönyt. Aztán egyszer csak valami fennakad. Ami nagyon jó érzés.

– És akkor mi van, ha fennakad? Másnap új ügy jön.

– Nekem már magas az ingerküszöböm, nem verem az asztalt minden cikk után, hogy miért nincs következmény. Azt szeretem, ha ezt az olvasó teszi. Tamás Ervintől hallottam, és egyetértek: hírlap-felsőrészkészítő vagyok és élvezem.

– És ha az olvasó is legyint?

– Mert kicsit természetes, hogy mi is „olyanok” vagyunk. Elfogadjuk: ha a faluban beszállító akar lenni valaki, vissza kell adnia a megrendelőnek, a kórházban meg hálapénzt fizetni. Én nem fizetek. Egyszerűen nem fér bele, képtelen vagyok megtenni. Csak alulról lehet változtatni. A norvégoknak is két fülük van, és egy orruk, ott miért megy ez másképp? És miért nem várjuk el, hogy nekünk is José Mujica-típusú politikusaink legyenek?

– Azért ezek szerint néha felháborodsz.

– Na jó, akkor igen, amikor engem bíróságra citálnak, mert elnéztem egy tizedesvesszőt, másokat meg milliók eltüntetéséért tanúként sem hallgatnak meg. A „valótlanul állítottuk, hogy kék kabátban ment lopni, mert piros volt rajta” típusú ügyekből lesz per. De azt látom, a bíróságok pozitívabban állnak a médiához, mint öt-tíz éve. Ma már kezdik megérteni, mit jelent a szabad média, a közérdek. Mert abba igenis belefér bemutatni a hercegkisasszonyt, aki mégsem áll annyira a saját lábán.

– Tizenöt év után otthagytad a HVG-t. Miért?

– Kiléptem a komfortzónámból, amikor elmentem az Átlátszóhoz. Óriási energiákat kaptam, mert jó a közeg. Nagyon élvezem, hogy itt az oknyomozás nem melléktermék és nem szépségtapasz. Van lehetőség a nünükéimmel is foglalkozni, mert nagyon szeretek például portrékat írni, érdekel, mi volt húsz éve, és az hogyan hat a mai időkre.

– A 168 Óra minden héten megírta, hány ezer napja nem tudjuk, ki volt Kaya Ibrahim és Josip Tot.

– És az a Schlecht Csaba, aki akkoriban az eladó volt, most a Lánchíd Rádió főszerkesztője. Kicsi ország vagyunk, az én munkámat megkönnyíti, hogy ugyanaz az ötven ember van ott a forró ügyeknél huszonöt éve. Bár most azok, akiket évtizedeken keresztül az éjszakai élet uraiként tartottunk számon, börtönben vannak, és zajlik valamiféle váltás, amire érdemes figyelni. Ugyanígy a szervezett felvilágban is új oligarchák jönnek.

– Mennyire kell komolyan venni, amikor Simicska az életét félti?

– Ez nekem is feltűnt. Azon gondolkodom, hogy a saját volt barátaitól tart, vagy az orosz érdekek elburjánzásával nem ért egyet, és inkább tőlük fél. De nem kételkedem abban, hogy komolyan beszél és nem hazudik.

(A teljes írás a 168 Óra hetilap legfrissebb számában olvasható.)