Alvilági história

- Élete legfurcsább döntésének tűnik, hogy „karrierjének” csúcsán, senki által nem kényszerítve éppen Magyarországon adta fel magát. Miért?

– Vajdasági magyar vagyok, Szerbiába nem akartam menni, és akkor még azt hittem, hogy Európa közepén, egy uniós tagországban jól fogadják, ha az ember fel szeretne hagyni bűnözői életével, és együtt akar működni a hatóságokkal. Tévedtem.

- Az volna jogos, ha a legveszélyesebbnek tartott szerb drogszervezet egyik fejét tárt karokkal és vállveregetéssel fogadnák?

– Nem erről van szó. Én megbántam, amit elkövettem, elfogadom a jogos büntetést. Tizenöt év után eljutottam arra a pontra, hogy azt az életet nem akartam tovább élni. Ezért adtam fel magam, és ajánlottam fel együttműködésemet a hatóságoknak. Csak két dolgot kértem cserébe: hogy megőrizhessem az inkognitómat, mivel életveszélyben vagyok, és hogy a családomat biztonságba helyezzék. Ez annyira sikerült, hogy már elsőre nyílt tárgyalást tartottak, a korábbi társaim közül csak az nem azonosított, aki nem akart.
A családomat is könnyebben megtalálhatják. Arról most ne is beszéljünk, hogy minden európai törvénykezésben beszámították volna az önként jelentkezést és az együttműködési szándékot. Itt a maximumot, kilenc évet kaptam: világszerte példátlan, hogy az együttműködő kapja a lehető legmagasabb ítéletet. De nem gond, voltam már ennél sokkal rosszabb helyeken is.

- Például? Mondja, hogyan lehet ilyen „magasra” jutni!

– Az erőszakkal és az embertelenséggel a délszláv háborúban találkoztam először, a jugoszláv hadsereg katonájaként. Sokat alakít az ember gondolkodásmódján, ha ölni képezik ki, és belevésik a törvényt, hogy vagy te gyilkolsz, vagy téged gyilkolnak meg. A háború után nem tudtam mit kezdeni magammal, átjöttem Magyarországra, s itt elkapott a gépszíj. Megtalált az akkori alvilág, amely a Délvidéken üzemanyagban és szerencsejátékban utazott. Egyik megbízás jött a másik után, közben hasznosítottam a tudást, amelyet a hadseregben szedtem fel a közelharcról. Rendezvények, több ezer fős szórakozóhelyek biztonsági rendszereinek a működését sajátítottam el és vezényeltem. De mindezt részletesen leírom az önéletrajzi könyvemben.

- Merthogy azóta itt, a börtönben íróvá nőtte ki magát...

– Meg szeretném osztani a tapasztalataimat. Azt hiszem, minden szülőnek hasznos lehet elolvasni a drogokról írt könyvemet. Készült regényem egy moldovai lányról is, aki prostituált lett. Jelenleg a Hontalan hazafi című háborús regényemen dolgozom, párhuzamosan egy másik témával, amely Roncsgyár címmel a magyar igazságszolgáltatás visszásságait mutatja be. Azt, hogy miként kriminalizálnak mindent a hatóságok, milyen nagyra van magával a rendőrség, és miért ontják magukból a magyar börtönök a beilleszkedésre alkalmatlan embereket.

- Máshol jobb a helyzet?

– Össze sem lehet hasonlítani. Másfél évet ültem Svédországban, és vesztegettem meg bírákat, ügyészeket, rendőröket Európa szinte összes országában.

- Akkor máshol rosszabbul működik az igazságszolgáltatás.

– Korrupció mindenütt van, csak máshol sokkal okosabban állnak hozzá a dolgokhoz. A magyar rendőr olyan, mintha kommandós filmeken nőtt volna fel: ha elkap egy piti bűnözőt, az egekig magasztaltatja magát. A magyaroknak mindenük a statisztika. Beviszik a hajléktalant, a bolti tolvajt, hogy jobb számokat tudjanak felmutatni, pedig a bűnözés valósága nem ez. A magyar statisztikák szerint az elmúlt öt évben itt sokkal több szervezett bűnözői csoportot számoltak fel, mint egész Európában. El tudja ezt képzelni?! Ott, ahol tulajdonképpen nem is létezik szervezett bűnözés... Kicsi, erőtlen tranzitország ez, a kábítószer-fogyasztók is sokkal kevesebben vannak. És Magyarország nem tartozik a kriminalizáltan veszélyeztetett országok közé, ezt csak a politikusok próbálják – sajnos sikerrel – elhitetni a közvéleménnyel. Egy dologban viszont mindig is jeleskedett ez a hely: itt a legzavarosabbak a viszonyok, ami kapóra jön az alvilágnak, hogy könynyebben tudja a pénzét tisztára mosni. Egyébként a magyar bűnözők sem különbek a rendőröknél: ugyanolyan pitiánerek, szórják a pénzt, hangoskodnak, közben pedig olcsójánosok, mert a piac kicsi, és semmi összetartás nincs köztük.

- Nem is tudom, mennyire örüljünk annak, hogy még bűnözésben is rosszak vagyunk. Mi a nagy bűnszervezetek, az oroszok, az albánok, a szerbek „titka”?

– A profi alvilág mindig egy lépéssel előbbre fog járni a bűnüldöző szervekhez képest. Ugyanis egyszerű, de szigorú íratlan szabályok vannak, a egész gépezet akkor tud működni, ha ezeket a legkisebb „csavar”-szereplő is betartja. Ez kőkemény üzlet, benne minden résztvevő tettein nagy összegek múlnak. Egy bűnszervezet kiépítése nem annyi, hogy bemegyek a területre ötven fegyveressel, lekaszabolok mindenkit, és én leszek a király. Lassú, szívós munkával kell kiépíteni a hálózatokat, informátorokat szerezni, lefizetni a megfelelő embereket stb. Minél magasabb polcon vagy, annál több múlik rajtad, és annál többet ártasz, ha rosszul végzed a munkád. Egyszer egy albán embercsempész felelőtlensége miatt a határon lebuktak egy csomóan, köztük évek óta körözött nagykutyák is. Óriási kárt okozott a szervezetüknek. Őt nem bántották, a családját irtották ki, hogy ezzel a tudattal kelljen tovább élnie. Nem azt állítom, hogy ez így helyes, gyerekeket droggal ellátni, ártatlan embereket megölni – ezért is szálltam ki. De most nem azért kell félnem az engem üldöző alvilágiaktól, mert feladtam magam. Hanem mert nagy kár érte a szervezetet amiatt, hogy az én kapcsolataim, az általam fenntartott csatornák kiestek a rendszerből.

- Egyáltalán, miért adta fel magát?

– Nagyon elmérgesedtek a viszonyok, nem értettem egyet a szervezet vezetőjével, hogy merre terjeszkedjünk tovább. Ő ki akart menni a kemény drogok piacára, az azonban egy teljesen más szint, én nem támogattam. Eljutottunk odáig, hogy vagy ő öl meg engem, vagy én őt. Nem vártam meg. Ő azóta már halott...
- Hogyan tovább, ha letöltötte a büntetését?

– A tanúvédelmi program keretében el kell tűnnöm a családommal valahol a világban. Igazából sosem érezhetem majd magam biztonságban, és valószínűleg soha többé nem láthatom a szüleimet. Ez van, ezt az utat én választottam, viselem a következményeit. Írni fogok továbbra is, az biztos. Nem Magyarországon, mert itt a börtöntöltelék nem „gazdagodhat meg” szerzőként – egyébként is csak pár százalék jár az írónak a könyve után. Angliában ez ötven százalék, és már folynak a tárgyalások ottani kiadókkal. Még négy évem van itt, ráérek mindent kivárni.