Állatok és emberek

Ahogy gyarapodnak állataink jogai, és csökkennek emberi jogaink, úgy jut eszembe egyre gyakrabban az a tanzániai falu.
Persze a legnagyobb örömmel olvasom, hogyan bővül az uniós előírások miatt a baromfiketrecek mérete, hogyan bünteti szigorúan a jog az állatkínzást, hogyan írják elő az élőállat-szállítás kíméletesebb formáit, ugyanakkor látom, hogyan rohad le a hajléktalanellátás, hogyan akarják eltakarítani a konszolidált polgár szeme elől az elesetteket.
Egy tanzániai kisváros szállodájában töltöm az éjszakát. A kapu előtt géppisztolyos őr figyelmeztet, saját érdekemben ne hagyjam el a biztonságos hotelt.
– Nem is mehetek ki? – kérdem a fegyverest, mire megrántja a vállát, és utat enged.
Alig van lehangolóbb, mint egy ilyen fekete-afrikai kisváros utcája, ahonnan már a turistákat is eltanácsolták. Rozsdás pléhtetővel fedett düledező épületek, csak a kopott bádogtáblán a Coca-Cola felirata emlékeztet valami távoli boldogabb civilizációra. Mindenütt tömeg, mindenki eladna valamit, de venni senki nem akar. Munkalehetőség sehol. Rejtély, miből élnek.
Másnap dzsip visz a Kilimandzsáró lábánál elterülő Ngorongoro Nemzeti Parkhoz, a 22 kilométer átmérőjű, kerek katlanná szélesedett kráterhez. Jól látszik a Kilimandzsáró majd hatezer méteres hófedte sapkája, s bár közel az egyenlítő, a kráter fennsíkján nem ritka az eső, és a hőmérséklet is elviselhető. A tavak, a fű, az etetők, a vadőrök gondoskodása igazi paradicsomot nyújt a mintegy harmincezer állatnak. Tömegével élnek itt elefántok, orrszarvúk, vízilovak, bivalyok, antilopok, gazellák, zebrák, sakálok, struccok és gnúk.
Néhány kilométerre a hágó előtt – mielőtt átkelnénk a kráter peremén, hogy belépjünk az állatok birodalmába – a dzsip sofőrje megkérdi, van-e kedvem benézni egy maszáj faluba. Bólintok, mire letér az útról, hogy fél órát döcögjünk a füves szavannán.
A maszáj törzsek évszázadok óta marháikat terelgetve rótták az afrikai kontinens keleti részét, kizárólagos táplálékuk is a szarvasmarha volt, fő eledelük a vérrel kevert tej. A szép rózsaszín italt olykor pépes marhahússal vegyítik az asszonyok. Képesek az állatok vérét vándorlás közben úgy megcsapolni, hogy azok életben maradnak. Mára jobbára letelepítették őket, egykori vándorlásaik útvonalát országhatárok, magánbirtokok, nemzeti parkok szelik át.
Az apró falucskát a ragadozók ellen kétméteres karókkal kerítették körbe, s a kerítésen belül, körívben különös kunyhók sorakoznak.
– Hogy vannak a gyerekek? – üdvözli kalauzom az egyik kunyhó tulajdonosnőjét, mert itt ez a köszönés, akkor is, ha nincs gyereke az illetőnek.
Egy férfinak több felesége van, férjük viskójának szomszédságában építik föl maguknak és gyerekeiknek apró kunyhóikat, aztán várják, hogy emberük mikor látogatja meg őket. Az épületek, akár a csigaházak. Görnyedten lépek be a kerek lyukon, olyan alacsony, aztán körívben haladva néhány lépés után a három-négy négyzetméteres lakásba érek. Középen, kövekkel határolva parázs izzik, kémény nincs, füst lepi el a kunyhót, a tűz mellett fekvőhelyül a földre terített marhabőrök, léccel elkerítve két apró kecskegida, őket kell leginkább védeni a sakáloktól.
A csigaház vesszővázára tíz centi vastagon marhatrágyát kennek az asszonyok, amely a napon megkeményedik, de a Kilimandzsáró felől érkező esőkben felázik – mint ottjártamkor is –, és erősen bűzlik. Az egykor híres oroszlánvadász maszájok ma is vörös leplekbe burkolóznak, hogy ezzel ijesszék el a hiénákat, leopárdokat, de egyre inkább azért, hogy idecsalogassák a szenzációra éhes turistákat.
Zavartan fintorgok az átható tehénlepényszagtól, bámulom finom vonású arcukat, atletikus alkatukat, hatalmas nyakláncaikat és az óriási, fülcimpáikon tátongó lyukakat. Megpróbálom elhajtani a kicsik arcáról a legyeket, amelyek persze a takonyra, csipára azonnal visszaszállnak. Egyre kellemetlenebbül érzem magam ebben a néhány száz négyzetméterre koncentrált nyomorban. Tudom, csupán kényszerből fogadnak, azért a néhány dollárért tűrik, hogy belenézzek legszemélyesebb világukba.
Valami fészerszerűségbe vezetnek, gyereksereg kísér.
– Ez az iskola – mondja egy ugyancsak vörös leplet viselő nő.
A tábla teleírva, számok egytől százig, néhány egyszerű összeadás, meg ákombákom betűkkel három szó: poko, paka, papa. Nem tudom, jelentenek-e valamit. Nem hiszem, hogy folyna itt bármiféle tanítás, de az intézmény célját hamarosan megértem. Elém tolnak egy konzervdobozt, ebbe adakozhatok az iskola javára. Rájöttek, hogy a fehérek erre adnak legszívesebben. Én is dobok néhány dollárt, de attól tartok, előbb lesz a pénzből whisky a férfiaknak, mint újabb tábla vagy kréta. Amúgy a férfiak már nem vadásznak, nincs gondjuk a vándorlással, inkább a turistáknak mutogatják magukat, és persze isznak. A nők házat építenek, gyereket nevelnek, főznek, mosnak.
Többet adok a búcsúzásnál, mint kérnek, és menekülök vissza a dzsipbe, hogy ebből a nyomorúságos kis emberfaluból vigyen át a sofőr az állatok tágas városába.
Ahogy elhagyjuk a hágót, mint egy hatalmas színpad tárul elénk a fennsík, ahol – akár egy németalföldi festményen Noé bárkájának boldog lakói – állatok ezrei nyüzsögnek. Jóllakott oroszláncsaládok sétálgatnak, két fiatal hím gnú vív a nőstényért, zebrák pihennek egymás hátára hajtva fejüket, a pocsolyákban bivalyok dagonyáznak, a tavakban álmos vízilovak hátán madarak tetvészkednek.
Feje tetejére állított világ. Ilyen alultáplált, szerencsétlen embereket és ilyen jóllakott, fényes szőrű állatokat még nem láttam. A hegy lábánál emberállatkert, szűk ketrecekbe zárt, éhező, bűzös nyomorultak, szomszédságukban, a tágas fennsíkon szabadon sétálgató, drága pénzből gondozott állatok csordái. A védett állatfajok megmentésére ENSZ-forrásokból dollárezrek érkeznek, ami látszik is a pompás nemzeti parkon.
De a Homo sapiens nem védett faj. Nem is lesz, hát nem fenyegeti kipusztulás. Sőt! Hadd hulljon a férgese, ezzel csak enyhül a túlnépesedés.
Hulljon az ingyenélő közmunkás is, hát annyit sem termel meg, amennyibe az államnak kerül. Hát még a hajléktalanok! Kész ráfizetés.