Állati ötlet a Fidesztől: disznókat a városokba!
Sok más mellett a második Orbán-kormány látványpékségének sületlen ötletei közé tartozott, hogy belenyúlt a házi haszonállattartás szabályozásába is. Annak idején Kínában történt meg, hogy – a nagy úszómester – Mao parancsára szinte minden vidéki házban működtetni kezdtek kis „háztáji vaskohókat”, mert elhitették magukkal, hogy ezzel sikerülhet az ország majdnem teljes vasszükségletét előteremteni. Az ötlet természetesen megbukott, néhány év teltével már inkább feledtette a vezetés, és nem erőszakolta.
Mintha csak a kínai példát akarta volna követni az Orbán Viktor-féle kétharmad, amikor 2012. október 1-jei dátummal megvonta a jogot az önkormányzatoktól, hogy a helyi haszonállattatásról dönthessenek a képviselők. Ezt követően önkormányzati rendelet nem szabályozhatja példának okáért a ló, a disznó, a kecske és sorolhatnánk, milyen állatok tartását a városokban.
Persze a tárca „mindenre gondolt”, ezt hivatott alighanem alátámasztani a következő semmitmondó közlemény részlete is, amelyben arról beszélnek, hogy az újjáalakított rendelet „nem veszélyeztetheti az emberek és állatok egészségét, jólétét, és nem károsíthatja a környezetet”.
A vidéket 2011 óta már egyébként is elárasztották Hegedűs Zsuzsa kiscsirkéi és egyéb adományai, függetlenül attól, hogy éppen hol mire lenne szükség.
De mi most maradjunk csak a városoknál!
Budapesten a hagyományosan zöldövezeti kerületekben az ott élők szerint semmi nem változott, ahol eddig is tyúkok kapirgáltak az udvaron, ott most sincs másként, és nem alakultak új állatfarmok. Szerencsére – teszi hozzá forrásunk, aki XVIII. kerületi őslakó. Ugyanígy nyilatkozik valaki Zuglóból is, Dél-Budán viszont két luxusház között csendben ténfereg egy nem túl nagy létszámú birkanyáj.
Mi lehetett az ötlet mögött, mit akarhatott elérni a kormány ezzel a döntéssel?
Szaniszló Sándor fővárosi MSZP-s önkormányzati képviselő azt mondja, az ötletnek nem volt semmi értelme. Ha csak nem azt akarta sugallni: a kormány mindent megtesz azért, hogy csökkenjen a városi szegénység, éhezés, ám az már a rendelet módosításakor tudható volt, hogy ez az út nem vezet sehová.
„A kormánynak nem ilyen eszement ötletekkel kellene előállnia, hanem egy új és korszerű segélyezési programmal, amivel azóta is adós, hogy a régit lerombolta, megszüntette.” Egyébként – teszi hozzá a képviselő – volt már hasonló kezdeményezésre példa, de azt az élet, és nem a kormány generálta: az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején rengeteg vidéki munkavállaló áramlott be a városokba újonnan átadott házgyári lakótelepekre. Ezek közül az új városlakók közül sokan nem tudtak elszakadni gyökereiktől, és a balkonon, akárcsak nem sokkal előbb falun, csirkét tenyésztettek.
Végezetül még elmondja, hogy amikor ő volt a kerületben az alpolgármester, egyszer szóltak a felháborodott lakók, hogy a Havanna lakótelep egyik emeleti lakásának ablakán egy ló nézelődik kifelé. Akkor az önkormányzati lakás bérlőjével szemben gyorsan eljárt a jegyző. Már csak ezért sem lenne szabad minden lehető és lehetetlen jogkört elvonni, és ezzel egyre nehézkesebbé tenni, kiüresíteni az önkormányzatokat – fejezi be a képviselő.
A városlakók a kormány kapkodó, felesleges, túlmozgásos meggondolatlansága ellenére – vonhatjuk le a végkövetkeztetést – szerencsére már nem először az ésszerűség útját választották.
