Akik maradtak, kiégtek

– Amikor elkezdődött az egészségügyi intézmények államosítása, sokan úgy érezték, a tervezett centralizáció halálugrás a sötétbe: vagy sikerül, vagy nem. Ön szerint sikerült?

– Sikerült, de az ellátás színvonala nem javult. A szaktárca egyik vezetője szerint viszont az elmúlt három évben tudtak érdemben javítani az egészségügyben.

– Annyit talán, hogy az államosítás során a hatalom kicserélte a neki nem tetsző vezetőket, és a kormány birtokba vette az egészségügyet. Ez is valami, nem?

– A politika ezt sajnos mindig megteheti. De csak erre nem kellett volna annyi pénzt költeni, mint amennyi elment az átszervezésre. Azt szoktam mondani, hogy ma a biztonságos orvosi ellátáshoz jutás esélye olyan, mint lottóötös.

– Mindenesetre a kórházak drámai eladósodása folytatódott; ha jól tudom, a hiány 66 milliárd lesz...

– Már nyolcvanról is hallottam. Ennyire még soha nem voltak eladósodva a kórházak Magyarországon.

– Hogyan érinti ez a betegeket és a gyógyítást?

– Ez sajnos már komolyan veszélyeztetheti a betegek gyógyulását. Időnként emberéletet is követel.

– Jövőre, a választás évére sokkal több pénzt ígér a gazdasági tárca. Mennyire bízik ebben? Lehet fél év alatt akkora javulást elérni, ami ellensúlyozhatja az elmúlt három évet?

– Meglátjuk, milyen lesz a jövő évi költségvetés, egyelőre csak az újságból ismerjük, érdemi elrugaszkodással azonban nem kecsegtet.

– Igaz-e az, hogy az utóbbi néhány hónapban soha nem látott mértékben hagyják el orvosok és ápolók az országot?

– Pontos adat nincs, de egy általunk készített friss felmérés szerint a harmincezer orvosból durván ötezer tervezi egy-két éven belül a külföldi munkavállalást.

– És több ezren már kint vannak.

– Akiket talán már el is vesztettünk. Tudni kell, hogy a gazdag európai országokban rohamosan növekszik az orvoshiány, nincs megfelelő utánpótlás. Ezért minden eszközt megragadnak, hogy orvost szerezzenek – tőlünk. Nagyon agresszív agyelszívásra kell felkészülnie a mindenkori kormányzatnak. A fiatalok itthon tartása jelenleg sikeresebbnek tűnik ugyan, viszont a komoly tudású, piacképes kollégák folyamatos távozása miatt az új generáció egyre nehezebben tudja jó szakemberektől megtanulni a hivatást. Az orvosok középhada külföldön van, az idősebbek nyugdíjban. Akik mégis maradtak, azokat agyondolgoztatják, elfáradtak, kiégtek.

– Ha jól tudom, 200-300 körzetben nincs háziorvos, mert ma már nem találnak szakembert. Ha valakinek életmentő gyógyszer kell, mondjuk egy kis faluban, ki írja fel?

– Helyettesítés azért mindenütt van, de nem állítom, hogy ezzel meg lehet őrizni az emberek egészségét. Ehhez mindenütt megbecsült háziorvos kéne, aki követi a betegek állapotát, több időt tud velük tölteni, a sorsukat is figyelemmel kísérni, és a rászorulókat időben szakorvoshoz küldi.

– Mindezt évek óta havi 130 ezerért.

– Sajnos ez van. Az egészségügyi tárca – tiltakozásunk ellenére – azt kommunikálja, hogy már kétszer adtak fizetésemelést, de ez nem igaz. A kórházi kollégák valóban megkapták a pénzt, de a háziorvosok lényegében egyszer sem. Hiába adtak 70 ezret, ez a pénz az egész praxist illeti, amiből fizetni kell a takarítónak, az ápolónőnek, és ki kell gazdálkodni a működési veszteséget. Vagyis jó, ha bruttó 15-20 ezer marad, miközben az idei béremelésünkről – most október van – még nem esett szó. Ezért aki családorvos maradt, az vagy nagyon idős, vagy halálra hajszolja magát, és mellé két-háromféle túlmunkát is vállal. Arról már nem is szólva, hogy a jelenlegi törvényben van egy joghézag, s ennek alapján a családorvos kijátszható a praxisból. Ez komoly egzisztenciális veszélyt rejt.

– Tárgyalnak erről az egészségügyi kormányzattal?

– Nem, mert nem lehet. Az utóbbi egy évben az egészségügyi kormányzat példátlanul néma a szakmai szervezetek irányában.

– Tehát semmi egyeztetés?

– Semmi.

– Maga Orbán Viktor ígérte meg, hogy változtat az alapellátásban dolgozók helyzetén.

– Valóban, de szerintem a miniszterelnököt nem megfelelően tájékoztatják a helyzetről.

– Az utóbbi években az emberek már betegen is dolgoznak, ön szerint miért?

– Így van, de ez nemcsak a jelenlegi kormány és az államosítás sara; az országban zajló piaci átalakulás könyörtelen következménye is. Korábban még keményen munkába kellett küldenem a „táppénzcsalókat”. Ma már én rimánkodom, hogy „jóember, ilyen állapotban ne menjen dolgozni, mert komoly baja lesz”, de nagyon sokszor hiába. Az emberek nem akarnak betegállományba menni, mert féltik az állásukat.

– Miközben sok betegség gyógyításánál hosszú várólisták alakulnak ki, addig a műtők ajtaját – még a fővárosban is – sok esetben zárva tartják, mert nincs pénz az operációra; nemhogy három, de egy műszakra sem.

– Igen, mert hiába van műtéti kapacitás, ha a kórházak ehhez nem kapják meg az egészségpénztári fedezetet, amit egyébként a korábbi, neoliberális kormány vezetett be, de a jelenlegi egészségügyi vezetés sem változtatta meg.
A minap panaszkodott az egyik vidéki kolléga, hogy csípőprotézis-műtéteket csak 2019-re tud előjegyezni! Soha nem volt még olyan hosszú a műtéti várólista, mint most.

– Hálapénzzel azért lehet gyorsítani a rendszeren.

– Sajnos előfordulhat. Hallottam olyanról, hogy valaki a saját városában nem tudta megoldani a protézisműtétjét, de elment egy másikba, s ott mégis sikerült. Évszázadok óta tudjuk, hogy ahol hiány van, ott korrupció is van. A mindenkori hatalomnak kifejezetten előnyös a hálapénz rendszerének fenntartása; megszüntetése viszont az orvos és a beteg érdeke lenne. Ha ugyanis nem lenne hálapénz, elemi erővel fognának össze az egészségügyi béremelésért és a jobb körülményekért. Ezt pedig nem akarja a méltóságos politika.

– Egy szakember szerint az egészségügy éppúgy lejtőn van, mint az elmúlt húsz évben, csak most gyorsabban rohan a szakadék felé, mint korábban. Egyetért?

– Igen, ez tény. Gyorsuló spirálban vagyunk, és egyre nehezebb a visszaút, amit én már nem is látok.

– Ezért nem értem, hogy az orvostársadalom miért bánik kesztyűs kézzel a jelenlegi jobboldali kormányzattal, miközben nagyon határozott volt a több biztosítót tervező előző baloldali–liberális kabinettel szemben. Ez a szakma politikai rokonszenve, vagy az állam most keményebb kézzel fogja önöket?

– Ezt a leghatározottabban cáfolom, bár valóban ez a látszat. Az előző ciklusban az egészségügyet olyan pályára akarták állítani, amelyet az egész szakma károsnak tartott, s ami szerintünk nemzetközi viszonylatban is szinte példátlan. Volt tehát mi ellen tiltakozni. Az a modell, amit nálunk terveztek bevezetni, majdnem gazdasági katasztrófát okozott Szlovákiában, ahol ma a magánbiztosítós rendszerről rohammunkával és tetemes anyagi ráfordítás árán állnak vissza az államira. Most viszont nálunk nem történik semmi, nincs mi ellen tiltakozni.

– Csak csendesen rohad le az egész?

– Úgy érzem, szinte teljes a reménytelenség.

– Pedig Szócska államtitkár épp a napokban jelentette büszkén, hogy milyen jelentős beruházásokat hajtottak végre.

– Kérem, természetesen én is hallom a sikerpropagandát. De még ha úgy is van, ahogy az államtitkár mondja, meg kéne végre érteni, hogy üres kórházakban, gyógyító orvosok és ápolók nélkül nem működik az egészségügy. Érti?