Áder már nem káder?

Magyarország új államfője immáron nem pártpolitikus. (Maradjunk ennél az „államfő” titulusnál – eztán már két l-lel –, hiszen a köztársaság mint államforma ugyan megemlítődik az új alaptörvényben, de nagyon már nem jellemző.) Mint kutya a vizet, úgy rázta le magáról azt a viszonylag jól tűrt béklyót, amely eleddig meghatározta észjárását, gondolatait. Mostantól az isten – egészen pontosan a magyarok istene – tudja, meddig, Áder János az, aki megtestesíti majd a nemzet egységét, pártok és mindenek felett képviseli az országot külföldön, és ezentúl egykori pártjától, annak vezérétől függetlenül, ám hangsúlyosan az új alaptörvény szellemében igyekszik majd a lehető legbölcsebben cselekedni és megnyilatkozni.

Mindenekelőtt azonban tisztáznia kellett, alkalmasnak találja-e magát erre a pozícióra, ami ugyebár elődei révén olyannyira fölértékelődött az elmúlt években, és előbb „komoly önvizsgálatot” tartott, csak ennek eredménye után mondott igent a felkérésre. Vajon min tűnődhetett el a nemrég még nagyon fideszes „brüsszelita”, hogy kellően meggyőzze magát alkalmasságáról? Gondolom, elsősorban a házelnöki múltját idézhette föl magában, hiszen tudjuk, volt ő már az „egyik legfőbb” közjogi méltóság, van tehát némi rutinja fölülemelkedettségben. Biztosan átfutott rajta például, hogy menynyire okosan és főleg eredményesen járt el, amikor az ezredforduló évében Györgyi Kálmán legfőbb ügyészt finom, úri gesztusokkal meggyőzte arról, hogy az új évezrednek csak egy másik főügyésszel vághat neki az ország. Igazi államférfiúi cselekedet volt, különösképpen ha hozzátesszük, hogy ezután sikerült Polt Pétert megszavaztatni a málé szocikkal, és attól kezdve ebben az országban azt nem vádolnak meg, akit a Fidesz (nagyon) nem akar. (Mára természetesen ott tartunk, hogy azt viszont megvádolnak, akit akarnak.)

Talán fölidézte magában az önvizsgálat részeként azt is, amikor olyan magaslatokra emelkedett a Ház uraként, hogy nemcsak nyulat, de vakondokot is sikerült kiugratnia a bokorból. Sólyom László köztársasági elnökké való példaértékű megválasztásáról van szó, aminek az alkotmányban rögzített titkos voltát annyira sikerült megvalósítani, hogy csak a vak nem láthatta, hogy ki kire voksolt (titkosan).

Aztán biztosan bele-belenézett a tükörbe, és azt láthatta, hogy az a szelíd, mosolygós arc, amely visszanéz rá, az a joviálisan jóságos, békességet sugalló tekintet, a szemöldöke körüli kisimult arcbőr megértésről, az emberek iránt érzett olthatatlan szeretetről árulkodik, ami nagyon is fontos lehet új hivatalának betöltéséhez.

Az, hogy a magyar nyelvet annyira szereti, hogy más népek nyelvét nem tudta megkedvelni, és nem is nagyon képes beszélni, igazán nem probléma, hiszen az errefelé sokak által használt angolra, németre, franciára és más európai nyelvekre úgysem lesz már nagyon szükség, kínaiul, albánul vagy kazahul meg más se nagyon beszél, az nem olyan nagy blama.

Így hát hosszas önvizsgálat után vett egy nagy levegőt, és mindannyiunk megelégedésére igent mondott, oszt átvette a hivatalt. János néven ő lesz hát az első, ezek után az ő tiszteletére csattogtatja bokáját a magyaros jelmezbe bújtatott díszőrség a Várban, ő lesz a Sándor-palota ura, Magyarország legfőbb közjogi méltósága, aki azért majd egy pillanatra sem felejti el, hogy az, akinek ezt a talán nem várt tiszt(es)séget köszönheti, még nála is feljebb való, hiszen ő mindannyiunk felett áll, neki senki más, csak a Jóisten parancsolhat, de előbb azért jobb, ha ő is kikéri a véleményét. (Legalábbis ezt hiszi magáról, és ebbéli hitében biztosan nem rendíti majd meg az államfő.)

Vajon miként folyik majd ennek a még viszonylag fiatal embernek a politikai pályafutása? Mert ugye innen elvileg már csak nyugdíjba lehet vonulni. Pontosabban egy állami luxuslakásba, szolgálati luxusautóval meg titkársággal, ami – ha jól tudom – az emberek emberének is jár.

Gulyás András
E-mail