A szegedi forradalmár

- Szerepelt a felkérés érvei között, hogy ön nő?

– Ez volt az adu. Nagy Sándor és Bajnai Gordon is azt mondta: a nők empatikusabbak, diplomatikusak, olykor teherbíróbbak, mint a férfiak.

– Legalább ők már belátják.

– Miközben a képviselők körében rendkívül alacsony az arányunk. Programomnak nyilván fontos része a „nőkérdés”. A családon belüli erőszak éppúgy, mint a gyermekéhezés. Képviselői jövedelmem huszonöt százalékát felajánlom az enyhítésén dolgozó alapítványoknak. Persze tudom: mára az ilyen kijelentéseket sokan hatásvadászatnak tartják. Ezen is csak tettekkel lehet változtatni.

– Annyi biztos: nőléte sem hatotta meg a szegedi fideszeseket, akik másfél éve elmozdították a szabadtéri játékok igazgatói posztjáról.

– Ők azt szeretik, ha egy nő otthon kavargatja a rántást és menetrendszerűen szüli a gyerekeket. A független gondolkodás pedig bárki esetében elviselhetetlen számukra. Különben én sem főzök rosszul, kétgyerekes anyaként sem buktam el. Az Együttnél azonban a három diplomámat, szakmai múltamat is értékelték. De leginkább azt, hogy vannak önálló gondolataim is.

– Csakhogy a jobboldal most újra támadja. A fideszes többségű szegedi közgyűlés minap úgy döntött: megvonja a negyvenmillió forint támogatást a nemzetközi Armel Operafesztivál szegedi színterétől, amelynek ön egyik szervezője lett időközben. Sokan úgy vélik, szimpla bosszúról van szó.

– Ez a történet sem engem minősít. De sajnálom a városomat. Szeged több fesztivált is elveszített már politikai csatározások, jobboldali erőfitogtatás miatt. Köztük egy filmes seregszemlét, vagy az országos színházi találkozót, amelynek Pécset megelőzően mi adtunk otthont.

– Említette korábban: kulturális intézmény vezetőjeként azért még a fideszesek körében is akadtak jó szándékú informátorai, akik jelezték, társaik miféle merényletekkel készülnek ön ellen. Saját szegedi programját például egy balatoni jachton írták át. Elbocsátásának menetrendjét pedig jóízű vasárnapi ebéd mellett szedték pontokba. A móriczi világ korszakokon átívelő „uram-bátyám”-tradíciói sem fékezik politikusi elszántságát?

– Tizenöt évesen az akkori rendszer ellen lázadtam: forradalmi alkat maradtam. Ilyen volt édesapám, és hetvenöt éves édesanyám ma is hasonlóan kritikus karakter. Engem sem csak a kirúgásom körülményei dühítenek fel. Azt látom: a rendszerrel elégedetlen többség otthon ül a kanapéján, lehet, hogy okos dolgokat mond, de szinte nem tesz semmit. Értem persze az egzisztenciális félelmeket. Csakhogy már túlmentünk egy határon. Hiszem, hogy áprilisig sokkal többen lesznek, akik megelégelik az antidepresszánsokkal támogatott hétköznapokat, a rettegést a hó végi csekkektől, vagy azt, hogy rokonaik, ismerőseik elhagyják az országot. És nem kell félni a „fiúktól”. Szegeden sem a városért buzgólkodnak. Buták és öncélúak. Négy években gondolkodnak, azzal sem törődve: milyen várost hagynak maguk után saját gyerekeiknek, unokáiknak. Ahogyan „eszmei hitvallását” megfogalmazta egyik képviselőjük: „Legalább négy évig érezzük jól magunkat!”

– Statisztikák szerint szinte változatlan az igény efféle butaságra. Igaz, a minapi Simon-ügy sem lendíthette más irányba a mutatókat.

– Az ellenzék végül mégiscsak képes volt az összefogásra. Szokták mondani: a jelenlegi kormány annak köszönheti hatalmát, amit az előző liberális, baloldali vezetés elpuskázott. Ám tanultak a hibákból, vétkekből. Képesek voltak változni. Az is igaz: egyes helyzetekben hűvös vagy talán gyáva távolságtartás jellemzi a jelenlegi ellenzéket. Pedig a kormányoldal esetében is lehet disputát folytatni vagyongyarapodásokról.

– Azért ez eléggé „adok-kapok”...

– Én elsősorban Szeged és még tizenkét település, a Homokhátságnak nevezett térség ügyeivel szeretnék foglalkozni. Éppen ezért – saját elhatározásból és az erősen korlátozott médialehetőségek miatt is – sok időt töltök az itteni emberek között. Az utcán kampányolok, s miközben megosztják velem privát világuk problémáit, azt is rendre elmondják: alapvetően békében szeretnének élni, de azért nem bánnák, ha az illetékes politikusok nagyobb elszánással „tennék helyre” a jobboldalt. Érthető elvárás egy olyan társadalomtól, amelyet kénye-kedve szerint rendszeresen helyretesz a hatalom.

– Benne a színházi világ szabadabb szellemű, kritikus szemléletű alkotóit is. Ön korábban arról is beszélt: kultúrpolitikai feladat lehet a „hangulatjavító” szerepkör a megosztott teátrumiak között.

– Szakmai megbízatásom idején a politikát igyekeztem távol tartani a Szegedi Szabadtéri Játékoktól. Volt olyan évadnyitó sajtótájékoztatónk, amelyen Alföldi Róbert és Vidnyánszky Attila is jelen volt, hiszen mindketten dolgoztak nálunk.

– Ám attól, hogy önt elfogadják, még nem fogják megszeretni egymást. Ráadásul jobboldali színháziak mintha mára zaklatottabb mentális állapotban lennének azoknál, akiket pályaszélre próbálnak tolni.

– Nem is lehet célom, hogy megszeressék egymást. Ezt női praktikával sem tudnám elérni. De egy normalizálódó országban lehet olyan munkakörülményeket teremteni, hogy békében megférjenek egymással.

– Ripsz-ropsz?

– Ez nem túl bonyolult. Persze az egyéb beidegződéseket, móriczi tradíciókat talán csak hosszú évek alatt lehet elkoptatni. Ideje hozzálátni. Olyan országot szeretnék, ahol méltányos az adórendszer, egészséges az egészségügy. Ahol az iskolákban nem alattvalókat nevelnek megfélemlített pedagógusok, hanem a világra nyitott fiatalokat.

– Családja miként fogadta, hogy belecsap a politikába?

– Konzervatív vonzódású édesanyám azt mondta: azok után, ami velem történt, csöppet sem csodálkozik. Bár világlátása nem változott, a közélet történéseitől némileg zavarban van. Liberális férjem abszolút támogat. Középiskolás, meglehetősen alternatív gondolkodású fiam is. Sajátos inspiráció, hogy másik fiamtól, aki huszonkilenc évesen Dániában tanul, azt hallom: ő nem akar hazajönni olyan országba, ahol bárkivel megtörténhet az, ami az édesanyjával. Nekem viszont meggyőződésem: haza kell csalogatni őt és mindazokat, akik az elmúlt években kitántorogtak innen.