A szakképzés elbukott, de hogyan tovább?

A magyar szakképzésre az elmúlt kilenc évben két személy nyomta rá markánsan a bélyegét: Orbán Viktor miniszterelnök és Parragh László, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke. Kettejük közös műve az a 2010 őszén született megállapodás, amelynek következményeként bevezették az úgynevezett duális képzést, három évre csökkentették a szakképzés időtartamát, továbbá a harmadára vágták a közismereti órák arányát az oktatásban. Ez utóbbit az egyik legnépszerűbb és legsikeresebb iskolatípusban, az érettségit adó szakközépiskolában is csökkentették – ennek következtében lebutították az ott folyó közismereti képzést. A csökkentéssel új név is járt: immár szakgimnáziumnak hívják, a szakiskolát pedig átkeresztelték szakközépiskolának. Szakemberek szerint azonban ezek az elnevezések csak arra szolgáltak, hogy megtévesszék a szülőket. Mindezt a kormány tetézte azzal, hogy 2012 szeptemberétől 16 évre csökkentette a tankötelezettséget. Emiatt jelentősen nőtt a lemorzsolódás, számos fiatal választja a közmunkát a tanulás helyett.

Oktatáskutatók és közgazdászok folyamatosan bírálták a kormány intézkedéseit, rámutatva arra, hogy épp ellenkező irányba kellene haladni: nem csökkenteni, hanem növelni kell a képzési időt, a szakképzést pedig eltolni a mindenki számára érettségit adó irányba. Igazuk lett. A szakképzés hat évvel ezelőtti szétdúlása nyomán tízezrével esnek ki a közoktatásból a zömmel hátrányos helyzetű diákok. A közmunkásbrigádok olyan fiatalokkal bővültek, akiknek iskolapadban lenne a helyük. Drámaivá vált ugyanakkor a tinédzserkori gyerekvállalás növekedése. Kapitány Balázs és Spéder Zsolt demográfusok friss tanulmánya szerint jóval több 15–19 éves lány szül, mint 2011-ben, vagyis az intézkedések bevezetése előtt. Egy másik mutatóra is érdemes figyelni: az Eurostat adataiból az látszik, hogy 2013-tól újra növekedésnek indult – és azóta is egyre csak emelkedik – a korai iskolaelhagyók aránya, jelenleg 12,5 százalék. Ez az oktatásirányítás szégyene: a legalsó társadalmi réteg fiatal anyái ők, akiket kiszorítottak az oktatási rendszerből, és lényegében örökre elvették tőlük a szegénységből való kiemelkedés lehetőségét.

Az érettségit nem adó zsákutcás szakiskolánál már csak az úgynevezett Híd-programok rosszabbak – igaz, ezen a szinten ez a különbség talán mindegy is. A Híd elnevezésű projekt arra szolgál, hogy az általános iskolát el nem végző vagy túlkorosan elvégző, semmilyen intézménynek nem kellő gyerek a tankötelezettségét adminisztratív módon valahogy kitöltse.

Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

Talán a döntéshozókat is meglepte, hogy az európai gazdaság 2004 óta nem látott konjunktúrába váltott az elmúlt években, ami – az uniós fejlesztési milliárdok beáramlásával kiegészülve – jelentősen felpörgette a magyar gazdaságot is. Parragh László is hallatta a hangját ezzel kapcsolatban. Azt mondta például, hogy ma már mindegyik szakma hiányszakma. Az iparkamara elnöke idén nyáron már amiatt aggódott, hogy míg 2015-ben 35 ezer ember hiányzott a munkaerőpiacról, addig idén már több mint 90 ezer. Ekkor mondta azt is, hogy „tudomásul kell venni, hogy a fehér bőrű, keresztény gyökerű munkavállalók elfogytak, ez nem egy reális tartalék, ahonnan embert lehetne hozni a gazdaságba”. E ponton azonban érdemes megjegyezni, hogy ha a szakképzést Parragh László érdemi segédletével nem züllesztették volna ennyire értékelhetetlen szintre, akkor most bőven lenne munkaerő-tartalék magyar fiatalokból is.

A munkaerő-tartalék legnyilvánvalóbb csoportját ugyanis az aktív korban lévő munkanélküliek jelentik. Az alacsony képzettségük miatt korábban tartósan munka nélküli – így zömmel segélyen lévő – tömegeket először 2008-ban a Gyurcsány-kormány, majd 2010 után az Orbán-kormány kötelezte közmunkára. Orbán a közmunkát lényegében a tartós munkanélküliség elfedésére is alkalmazta, amellyel valamelyest valóban javította a mélyszegénységben élők jövedelmi helyzetét – igaz, nem annyira, hogy ez bármiféle kiutat jelentsen számukra a tartós szegénységből, de annyira épp eléggé, hogy a választások idején a biztos jövedelem biztos szavazatokat is hozzon számára. A tartósan közmunkában lévő tömegek és a munkaerőhiány egyidejű jelenléte azonban azoknak a szereplőknek a szemét is felnyitotta, akik korábban nemigen törődtek a szakképzés színvonalával. Egyre több munkaadó ébredt rá, hogy a tankötelezettség csökkentése káros, a lebutított szakképzés pedig semmilyen megoldást nem jelent a magyar gazdaságnak. Ennek a ráébredésnek az egyik jele a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetségének a szakképzés megújításáról szóló átfogó javaslata, amely egyszerre hangsúlyozza a 18 éves tankötelezettség fontosságát, illetve azt, hogy a szakképzésben tanulók – vagyis a szakközépiskolások és szakgimnazisták – legalább nyolcvan százaléka szerezzen érettségit.

Időközben – a negyedik Orbán-kormány megalakulásával – a szakképzés röpke három év leforgása alatt immáron a harmadik minisztérium irányítása alá került. Ezúttal a Palkovics László által felügyelt innovációs és technológiai tárca alá, ami szakemberek szerint azért jelent gondot, mert az általános iskolai képzést az Emberi Erőforrások Minisztériuma felügyeli, vagyis a szakképzés továbbra is el van szakítva az oktatás egészétől.

Palkovics László azonban nyilvánvalóan szeretne valamit kezdeni az ezer sebből vérző szakképzéssel. Az egyik első intézkedése e téren az lesz, hogy a szakképzésben is kancellárok felelnek majd az intézmények gazdálkodásáért. A tárcavezető ezzel kimondatlanul is azt üzeni: az iskolákat fenntartó szakképzési centrumok igazgatói nem bántak felelősen a rájuk bízott közpénzzel, „az intézmények felelős, átlátható és professzionális gazdálkodásának biztosítása” miatt szükségük van a kancellárok munkájára is. A másik változtatás, amit a miniszter bejelentett, hogy „a kormány átláthatóvá akarja tenni a szakképzés rendszerét, ezért a következő időszakban egyszerűsítik és egyértelműsítik a szakmák jegyzékét”.

Ez bizonyosan fontos lépés, a szakképzési jegyzék és annak összeállítása a jelenlegi formájában valóban abszurd, de a legnagyobb gond mégsem ez. Miután a magyar iskolarendszer szelekciós mechanizmusai miatt az érettségit nem adó szakiskolába zömmel hátrányos helyzetű fiatalok kerülnek, az egész rendszer reformjának kulcsa az lenne, hogy mi történik az általános iskolában. Szakemberek hosszú évek óta mondják: azonnal fel kellene számolni a roma gyerekek oktatási elkülönítését, és újra kellene gondolni a pedagógusszakmával kapcsolatos eddigi kormányzati elképzeléseket. Most a 15 évesek ötöde funkcionális analfabétaként jön ki az általános iskolából, és ezeknek a gyerekeknek a nagy része a szakképzésbe kerül. Így az ő képzettségi szintjükön – vagyis a magyar gazdaság munkaerő-utánpótlásán – nem az fog javítani, ha egyszerűsítik a szakmák jegyzékét. Egy szakmunkásnak is széles körű műveltségre van szüksége ugyanis ahhoz, hogy a folyamatosan változó munkapiaci elvárásokhoz, technológiai változásokhoz alkalmazkodni tudjon a negyedik ipari forradalomban. Igazi áttörést tehát az jelenthetne, ha a magyar közoktatás minden fiatalnak biztosítaná a középszintű érettségit. Ez lenne az a közös műveltségi alap, amelyre aztán a fiatalok egy részének a szakmatanulást – másik részének pedig a felsőfokú tanulmányokat – építeni lehetne.