A sárkány futballcipője
A kép Írországban készült – nem tegnap. Rajta a vendéglátók koszorújában egy jól ismert kínai politikus látható, aki egészen ügyesen dekázik egy futball-labdával. Aztán egy másik képen – ez szinte tegnapi – ugyanő látható, de immár Angliában, a Manchester City labdarúgó-komplexumában. A politikus neve: Hszi Csin-ping. Ő a Kínai Kommunista Párt főtitkára és a népköztársaság elnöke, aki külföldi útjain még véletlenül se hagyna ki egy alkalmat se, hogy a programjába valami focit be ne iktassanak. Mint mondani szokás: „futballbolond”. (Orbán nincs egyedül.)
ACZÉL ENDRE írása
Gyerekkora óta rajong, éspedig egy olyan országban, ahol ha egyszer valaki „bolond”, az a pingpong bolondja. De ő nem. És mivel hatalma korlátlan, nyomban azután, hogy minden lényeges funkció a kezébe került (2012), nyomban „hazafias” reformprogramot hirdetett a labdarúgásban. A Központi Bizottság e célból különbizottságot hozott létre, melynek az élére természetesen ő került. Azóta a kínai futball térképén valóban óriási változások történtek, leplezetlen politikai hátsó szándékokkal.
Ismerni kell Hszi filozófiáját ahhoz, hogy a kívülálló külföldi megértse, miért annyira fontos az elnöknek a foci. Hszi minden igyekezetének középpontjában az áll, hogy Kína gazdasági és katonai ereje, valamint politikai befolyása fölébe emelkedjen térségbeli riválisainak, aztán talán az egész világnak. Elkötelezett nacionalista. Képtelen volt megbékélni azzal az állapottal, hogy miközben az ország gazdasága GDP-ben már csak az Egyesült Államokhoz képest marad el (ez sem tart sokáig), exportja mindenki másnál nagyobb, valutája csakhamar a tartalékvaluták (frank, font, dollár, jen) szintjére emelkedik, egyszóval: vitathatatlan nagyhatalom – eközben a labdarúgásban mindennek mondhatja magát, csak nagyhatalomnak nem. Különösen idegesítette, hogy minél népszerűbb a futball az országban, annál „elmaradottabb” az állapota. A japánokhoz és a dél-koreaiakhoz képest is, ami, gyanítom, tovább idegesítette. Az általa életre hívott és vezetett bizottság a gyógyírt abban vélte fellelni, hogy a ma működő futballakadémiák számát (ötezer) tíz éven belül a tízszeresére kell növelni. Ki kell nevelni a kínai labdarúgók egy egészen új nemzedékét. Ugyanabban az évben megkezdődött a játékosimport is: hadd tanuljanak a profi klubok focistái kiöregedőfélben levő világsztároktól. Elsőnek Nicolas Anelka és Didier Drogba jött.
Már most előrebocsátom, hogy azon a három vonalon, ahol a kínai futball haladni vél, nincs állami pénz, közpénz. Nincs tao, nincs önkormányzati támogatás. A játékosokat oligarchák vásárolják (mint Abramovics Londonban), az akadémiákat ugyanők építik, a külföldi edzőket ők szerződtetik, a fiatal kínaiak az ő pénzükön tanulnak spanyol neveldékben. Miért is? Mert a Vezér megmondta, hogy a kínai futball felemelése hazafias kötelesség, ergo ha valaki nem ruház be a fociba, azt kockáztatja, hogy elveszíti Hszi rokonszenvét. Itt emlékeztetek rá, hogy a patriotizmusra való hivatkozás Kínában, sőt a tajvani, szingapúri, hongkongi gazdag emigránsok körében mindig megteszi a hatását – ha másként lett volna, akkor a Teng-korszakban a „külföldi kínaiak” tőkeexportja nem lendítette volna előre az anyaországot – egyenesen egy évi két számjegyű növekedés magasságába.
A gazdag kínaiak megszokták, hogy „együtt kell játszaniuk” – hogy azt ne mondjam, egy csapatban kell focizniuk – a kommunista vezérkarral. Tavaly ősz óta nagyon együtt játszanak. Minőségi változás következett be. A klubvezérek kezdtek fogukat hullajtó, levezetésre játszó európai sztárok helyett igazi csillagokat igazolni, éspedig lélegzetelállító pénzekért.
A Szuning áruházlánc (csapata a Csiangszu Szuning) 36 millió dollárt fizetett ki Ramiresért, a Chelsea brazil középpályásáért. De ez nem volt elég nekik. A Liverpool elől „lenyúlták” az ugyancsak brazil Teixeirát (korábban Sahtar Doneck), aki a hírek szerint évi 14 milliót fog keresni, többet, mint Neymar a Barcelonában. A Kuangcsou (Kanton) Evergrande, az ötszörös bajnok azzal válaszolt, hogy 43 millióért megvette az Atletico Madridtól a kolumbiai Jackson Martínezt. Ez a három igazolás világméretű feltűnést keltett, mint ahogyan az is, hogy Wayne Rooney fantasztikus kínai ajánlatokat utasított vissza. Ellentétben az argentin Lavezzivel (PSG), aki csekély heti 300 ezerért hajlandó volt egy másodosztályú csapathoz szerződni. Kínában játszik már az AS Roma két korábbi csillaga, az egyik közülük maga az elefántcsontparti Gervinho. De ott van Stéphane Mbia, Kamerun válogatottjának volt kapitánya.
Gyanítom, ez még nem a történet vége, ha azt tekintem, hogy a kínaiak nemcsak importálnak, hanem exportálnak is – nem játékost, hanem pénzt. Nemcsak gyárakat, termelőkapacitásokat, földeket vesznek Európában, hanem klubokat is, résztulajdonosként legalábbis. És itt a válasz arra, hogy Hszi Csin-ping mit keresett Manchesterben. Az történt ugyanis, hogy tavaly decemberben a kínai üzleti élet egyik óriása, a China Media Capital (kockázatitőke-beruházó) 13 százalékos részesedést vásárolt a Manchester Cityben. Így aztán természetesnek hatott, hogy a CMC főnöke ott sertepertél Hszi mellett. De nem ez volt az egyetlen kínai nagyberuházás az európai futballban. Vang Csien-lin, a Dalian Wanda áruház-, mozi- és szállodalánc-tulajdonosa megvette az Atletico Madrid részvényeinek 20 százalékát. És ezek a cégek még „jó fiúk” is. A CMC a kínai szuperliga (első osztály) meccseinek tévéközvetítési jogáért huszonötször annyit fizetett ki a kínai labdarúgó-szövetségnek, mint az állami köztévé, a Dalian Wanda pedig 180 kínai focista képzésére költ dollármilliókat – Spanyolországban.
Minthogy azonban a kínaiak utánzóképességeikről ismertek, nem nagyon hinném, hogy mindig Spanyolországba viszik tanulni a kamaszkorú, tehetséges gyerekeket. Az Evergrande Kanton közelében máris felépített – 167 hektáron! – egy világszínvonalú akadémiát nyolcvan pályával és mindennel, ami a hi-tec működéshez kell. A híres spanyol kapus, Miguel Ángel (Real Madrid) majdnem elájult a látottaktól. Azt mondta, soha senki ilyesmit nem épített még. Az Evergrande ingatlanfejlesztő milliárdos tulajdonosa hosszú távra tervez: „A mi csapatunkban tíz éven belül csak kínaiak fognak játszani, akik előbb odahaza, aztán Ázsiában, aztán sztárok lesznek széles e világon” – mondta. Ehhez csak annyit: mind a mai napig egyetlenegy kínai hátvédet sikerült exportálni a Premier League-be, azaz kapós kínai játékosok még nincsenek.
De ki neveli őket? Most következik egy újabb meglepő névsor. Kínában dolgozik Sven-Göran Eriksson volt angol szövetségi kapitány, Luiz Felipe Scolari volt brazil kapitány, aztán az aranylabdás olasz sztárhátvéd, Cannavaro és még fél tucat sztáredző. Ezek is legalább akkora nevek, mint a frissen megvásárolt játékosoké. És még azt is tudom, mire tanítják a kínai focistákat.
Vagy 30 éve a pekingi központi stadionban volt szerencsém interjút csinálni Jupp Derwall-lal, az NSZK válogatottjának akkori másodedzőjével, későbbi Eb-nyertes szövetségi kapitányával. Azt mondta nekem, a kínaiak atletikusan jól képzettek, jól cseleznek, gyorsak, csak egyvalami hiányzik belőlük... És akkor a homlokára koppintott. Megértettem. Nem tudják, hogy létezik olyasmi: taktika, taktikai felállás és az a bizonyos finesz. Na, ezt kéne beojtaniuk Erikssonéknak, aki szerint egyébként Kína tíz év múlva akár világbajnok is lehet, akkora tartalékai vannak. Ez persze túlzás. Hszi elnök először vb-t akar rendezni, és csak utána nyerni. Valamikor. Ma Kína a FIFA-ranglistán a 93. pozícióban szerénykedik, és még Ázsiában is csak 11. helyen áll. Vb-döntőbe csak egyszer jutott, 2002-ben, csoportmeccseit 0-9-cel zárta Brazília, Costa Rica és Törökország ellen. Van behoznivaló.
