A reménytelenség éve

Milyen lesz a 2013-as év? A népi humor szerint átlagos, azaz rosszabb, mint az előző, a 2012-es, és jobb, mint a következő, a 2014-es. Mondhatnánk: félre a tréfával, ám a vicces kiszólás sajnos keserű realitássá is válhat. A magyar kormány a jelek szerint nem érti, amit Amerikában már a középiskolások is tudnak. Egy ország állapotát alapvetően a gazdaság határozza meg, nem véletlen, hogy azon múlik az elnökválasztás is. Minden más csak a gazdaság után jöhet: a bel- és biztonságpolitika, a külpolitika és az ideológiai kérdésekről szóló vita is. Nálunk mindez pont fordítva van. Mint annyi minden más is.
Nagy baj, hogy a magyar gazdaságpolitika jelenlegi irányítói felnőttkoruk ellenére hisznek a mesékben. Álmokat kergetnek, a valóságot figyelmen kívül hagyják. A kormányfő harcias mentalitását gazdasági minisztere követi: folyamatosan szól a riadó, állandósult az ellenségkeresés. Két alapvető gazdasági fantommal harcolnak, a költségvetés hiányával és az államadóssággal.
A költségvetés hiánya két egyszerű szám eredője, a bevételeket és a kiadásokat kell egybevetni. Egyszerű kivonás eredménye az egyenleg. Ám a két tételt sehogyan sem sikerül eltalálni. Egy stabil, fenntartható költségvetési pályához stabil bevételi (adó- és illeték-) politika kell, a kiadási oldalt sem tanácsos havonta változtatni. Ez a jelenlegi magyar kormány egyik nagy hibája: képtelen fenntartható költségvetési pályát felvázolni. Kis túlzással azt állíthatjuk: ötletelésével szinte naponta hozza a gazdaság szereplőit lehetetlen, átláthatatlan helyzetbe. Sajnos a nemzetgazdasági miniszter képtelen a költségvetést rendszerbe terelni. Ennek következménye volt a gazdaságba vetett bizalom megrendülése, mostanában már teljes hiánya.
Matolcsy miniszter jóslatai már nem is szelíd mosolyt, inkább gúnykacajt fakasztanak, a számok pedig száraz tényként tükrözik a sommás ítéleteket. Hiába ismételgeti a miniszter imamalomként, hogy az ország gazdasága robusztus növekedés előtt áll, senki nem hiszi el, mert a tények nem támasztják alá. Pedig ha nem lesz növekedés, akkor a költségvetés bevételi oldala a jelenlegi szerkezetben nem valósulhat meg. Növekedés pedig nem lesz. Nem lehet, mert leállt a gazdaságban a beruházási tevékenység. Az előbb említett bizalomhiány miatt a külföldi befektetők inkább mennek – menekülnek –, mint jönnének, belföldön pedig nincs, mert nem is alakulhatott ki olyan tömegű tőke, amelytől elvárható lenne valódi növekedést eredményező beruházás. Tetézi a bajt a kormány elvakult bankellenes retorikája és politikája, a pénzintézeteket sújtó példátlan mértékű elvonások halmaza, amely a bankrendszert megfosztja hitelezési képességétől. Így a tőkehiányt nem lehet hitelekkel pótolni. Ördögi kör: hitelek nélkül nincsenek beruházások, beruházás hiányában pedig a gazdaság képtelen növekedési pályára állni. Gazdasági növekedés nélkül viszont a foglalkoztatottság oly nagyon áhított növekedése sem valósulhat meg. Ergo: a bevételek nem érhetik el a tervezett szintet. A realitás azt követelné, hogy a kormány ismerje be: 2013-ban nem bővülhet a gazdaság. A költségvetési törvény azonban, bár számos felülvizsgálaton ment keresztül, még mindig közel egyszázalékos növekedéssel számol. Nem károgás kimondani: elenyésző a valószínűsége a bel- és külgazdasági helyzet olyan kedvező változásának, ami ezt a tervet teljesíthetővé tenné.
A kormány másik nagy ellensége, fantomja az államadósság. A kormányzati propaganda azt sugallja, mintha a tartozást rövid időn belül vissza kellene fizetni. Pedig ezt senki nem követeli, senki nem sürgeti! Persze voltak már a világtörténelemben olyan helyzetek, amikor valaki(k) úgy döntött(ek), hogy az államadósságot sürgősen és mindenáron vissza kell fizetni – kerül, amibe kerül. Ez azonban általában olyan roppant forráskivonással jár, hogy a gazdaság összeomlik, a nép túlnyomó része a nyomor szintjén tengeti életét (gondoljunk csak szűkebb környezetünkből Ceauşescu Romániájára). Az adósságot természetesen szolgálni kell: fizetni kell a kamatokat, törleszteni vagy megújítani a lejáró tőkét. Ha a kamatok átutalásának fedezetét a gazdaság ki tudja termelni, és a költségvetésben esetleg többlet képződik, az adósságállomány csökkenő pályára állhat. A kamat mértékét alapvetően a nemzetközi kamatszint és az országba vetett bizalom határozza meg. S ezzel megint visszatértünk a bizalom ügyéhez. Sajnos tény: a mai magyar kormány minden ésszerűséget, logikát nélkülöző gazdaságpolitikájának következtében a nemzetközi tőkepiacok bizalma megrendült, elveszett. Ez akkor is így van, ha a kormány propagandistái dölyfösen jelentik ki, hogy az állampapírokat veszik, a forint árfolyama pedig az utóbbi időben kétségtelen stabilitást mutat.
Nos, ha erre építünk, hatalmasat bukhatunk. Igaz, az állampapírokat forintban és devizában is megveszik. De milyen áron? A nagy nemzetközi likviditás, a befektethető tőke továbbra is keresi a rövid távú, magas hozamú befektetési lehetőségeket. Ez a forró pénz örömmel találja meg a magyar kötvényeket, amelyek rekord közeli, 5-6 százalékos felárat biztosítanak a befektetőknek. Ha úgy tetszik, jelenleg egy Magyarország melletti befektetői spekulációnak vagyunk tanúi, aminek egyetlen oka a magas hozam. Ez a helyzet azonban a forró pénzek természetéből következően bármikor megváltozhat, emelkedhet a felár, ami növelheti a költségvetés terheit.
A forint árfolyama az előzőekből következően stabil. Ez a stabilitás azonban igen törékeny. Ha a beáramlott forró pénz megmozdul, az árfolyam nyomban meginog. Ha a bizalomvesztés és a nemzetközi pénzügyi helyzet miatt esik a forint árfolyama, az jelentős inflációs hatásokat teremt, és növeli az adósságállományt, hiszen ebben az esetben a forintra átszámított devizaadósság jelentősen megnövekszik.
A kulcskérdés tehát az: sikerülhet-e az elmúlt pár év alatt elvesztegetett, eltékozolt bizalom visszaszerzése. Ez pedig csak akkor lenne lehetséges, ha a jelenlegi meseszerű, a realitásokat figyelmen kívül hagyó gazdaságpolitika alapvetően megváltozna. Sajnos ennek semmi jele nem látható. A kormány irracionális, voluntarista lépéseivel a növekedés lehetőségeinek még az írmagját is kipusztította. Ez pedig azt jelenti, hogy a gazdaság stabil háttér hiányában rendkívül sérülékeny. A stabilitást az intézményes nemzetközi hitelezőkkel, a Nemzetközi Valutaalappal és az Európai Unióval létrejövő megállapodás biztosíthatná. Ennek megkötése azonban fölöttébb kétséges, habár egy ilyen megegyezés hozadéka szerény számítások szerint is legalább évi 200-250 milliárd forint kamatmegtakarítás lehetne. A kétségek oka nem az IMF–EU-páros túlzott igénye; ők nem kívánnak semmi olyat, amit a magyar kormány ne teljesíthetne. Csak az ésszerű bevételi-kiadási terveket, realitásokat, rendszerben történő cselekvést, azaz kiszámítható, fenntartható gazdaságpolitikát kérnek a magyar kormánytól, amely ma rögtönzéssel, nem ortodox, következetesen piacgazdaság-ellenes, az államot a központba állító gazdasági lépésekkel támasztja alá különös politikai törekvéseit. Ez pedig áthidalhatatlan szakadékot jelent.