A politika hajótöröttjei 2.

Lévay Katalin „kitalálta magát”, neki valóban szórakoztató kirándulás volt a politika, ahová vissza is látogat egy-egy elvesztett időközi erejéig. Katalin asszony szerencsés alkat, esélyegyenlők között a legegyenlőbb. Szerinte csak az kerül bajba a politika után, aki „nem találja ki magát”, akinek nincs kurrens szakmája. Neki több ilyenje is van. A szociológia, a tanítás, amely a miniszterségbe torkollott, és itt az új-régi szerelem, a regényírás. 2006-ban brüsszeli magányában, ötvenévesen újra írni kezdett, és elfogadható példányszámokkal rontott be a könyvpiacra. Hét regénye már megjelent, és hol van a többi. Az első a Párnakönyv volt, Katalin első szerelmének igaz története. Ötödik regényében leszámolt a politikával is. Marad az írás, a mindennapok magányos, belső csatája, amelyben praktikusan az a jó, hogy „az élet végéig is kitart”. Legújabb családregényén dolgozik. Minden élethelyzetben remekül érzi magát. Parlamentben és azon kívül.

Dávid Ibolya passzív rezisztenciában múlatja az időt. Olvas, pihen, és nyilván politikaelvonási tünetektől szenved. Sejthető volt – ezt igazolja a zavaros UDZ Rt.-per is –, hogy a Fidesz bosszúszomjának kettes számú célpontja lesz. (Az első természetesen Gyurcsány.) Többször hívtuk, de interjút nem ad, körülbelül ezzel a szöveggel:

– A választók két éve úgy döntöttek, hogy az általunk kínált megoldás nem kell. Ezt nem illene kommentálni. Közéleti emberként ma „nincs rám szükség” – mondja, igaz, még a felmentő bírósági ítélet előtt.

Lengyel László sok képviselői sorsot ismert meg. Át lehet vészelni mindezt veszteségtudat nélkül?

– Mindenki szörnyű veszteségként éli meg, bárhogy tagadja – állítja. – Olyat még nem láttam, hogy valaki bukjon, és azt mondja: tulajdonképpen erre számítottam. Szinte mindenki belebetegszik, de minimum depresszióba zuhan.

A parlament mély kapcsolati háló, észre sem veszed, hogy benne ficánkolsz, csak amikor kidobnak a partra. Nemritkán bele is betegszel. Vagy véletlen lenne, hogy az általunk megkeresett tucatnyi politikus közül hárman estek át súlyosabb betegségen az utóbbi évben? Legelőször természetesen szegény Suchman, a nagy túlélő. Egy ideig – így mondják kollégái – alig látott, nem beszélt, és nem zongorázott. Ma már tiszta, de nem árt az óvatosság.

– Tamásnak kombinált betegségei vannak – mondják a párttársak. – Néha kumulálódnak. Tamás ilyenkor kicsit mindig meghal, hogy harmadnap feltámadjon.

De a kollégák hiába tamáskodnak: ez most tényleg nem volt vicc.

Nem véletlen, hogy számos volt honatya friss kórházélményeit osztja meg velünk.

– A Honvédban a hatodikra kerültem – mondja öniróniával egy nem éppen névtelen, de meg nem nevezhető expolitikus. – Na, mondom, Horn elvtárs is itt van, ha neki megfelel, biztonságban leszek.

Látta Gyulát is, szegényt.

– Én láttam őt, de ő már nem látott engem – mondja.

Kóka János duzzad az egészségtől és az életerőtől, kattog az agya, mint Dagobert bácsinak. Politikából megbukott, de egészséges alkat, már túltette magát. Az üzlet továbbra is jól megy.

– Oda tértem vissza, arra a területre, ahonnan pár éve elindultam. Emlékezhettek, az informatika felől érkeztem a nagypolitikába.
Emlékszünk. Kóka exelnök, exminiszter most az okostelefonok, a fizetős mobilrendszer határait ostromolja, globális szinten. Új technológia, Magyarország túl kis piac lenne.

– Ez nagymértékben inspirál – mondja a volt pártelnök, aki vezérigazgatóként egy Cellum nevű cég ügyeit viszi, főleg külföldön, de a szíve – mint mondja – hazahúzza.

Pető Iván hangján átüt a mélabú. Nyugdíjas, kései apa, visszavonult politikus, várakozó állásponton. Személyes értelemben jól van – mondja –, közéletileg rosszul.

– Naponta találkozom hírekkel, amelyeket elképesztőnek tartok, miközben mindez nagyon is megfelel annak, amit a Fidesz kormányra kerüléséről képzeltem. De összeomlást nem látok. A rendszer nem omlik és nem is omlott össze, csak felszámolják. Fiatalon is kerülgetett a rossz politikai közérzet, de a Kádár-rezsim nem volt az én világom, így a kudarca sem bántott. Most azért érzem magamat rosszul, mert az elmúlt húsz évhez volt közöm.

Igaz, az idők során egyre kevesebb. ’97-es lemondását követően Pető „belső határt szabott magának”, s rövidre tervezte a politikában hátralévő időt. Mindig újra felkérték, és hosszabbított.

– Hogy beletennék-e újra húsz évet az életemből, nem tudom. Ha a kezdőpontot nézem, megérte, ha a végpontot, 2010-et látom, nem várnám ki.

Arany alkony?

Horn Gábor maga a megtestesült derű, optimizmus. A gyerek hároméves a két felnőtt után, nem kell hatkor kelni, s ahogy a kormányzás távolodik, az utcán sem molesztálják, sőt, köszönnek neki: „Jó napot, mi újság, Horn úr, hogy vagyunk?” A Republicon Intézet és az alapítvány prosperál, Horn az elnök, az alapítványi iskola (Politechnikum) szintén megáll a lábán. Hogy ideje a politikát befejezni, azt 2007-ben vette észre, amikor nem volt türelme meghallgatni másokat. De mi lesz a magyar liberalizmussal?

– Ez már nem a mi dolgunk – mondja derűsen. – Szeretnék egy tisztességes liberális pártot, megkönnyítené a szavazásaimat. És ha megkeresnének, elmondanám, mit hogyan „ne” csináljanak.

Lenne miről mesélni.

Karsai képviselő kivirult, fúj a szél, süt a nap, sarjad a vetés. Battonya polgármestere, a „diplomás paraszt”, ahogy magát nevezte, mandátumától megfosztva ácsorog.

– Nem. Nem vállalnám én soha többé – mondja, amikor rákérdezünk a lényegre. Felhorgad benne az indulat. – Hogy miért? Megmondjam, jó uram? Mert soha ilyen aljas, piszkos, hazug dologgal nem találkoztam, mint a politika. Ha tudná, hányszor szavaztam a kormányom ellen... Abban én világbajnok lennék. És mire mentem vele?

Mindez egy szuszra jön ki belőle, s hangja fortissimóba csap. Karsai képviselő csak segíteni akart „az ő pici kis népén”.

De az ő pici kis népe kicsit háládatlan. Több száz nyugdíjas-találkozón vett részt, anyagilag is támogatta a klubokat.

– Azt hiszi, hogy a nyugdíjasok fele rám szavazott? Téved uram, a tizede – mondja elszontyolodva Karsai. – Ilyenkor gondolja az ember: volt értelme? Érdemes volt?

Talán mégis érdemes, mert Battonya Józsi bácsija lelkiismeretes polgármester. Elérte, hogy a legvadabb mínusz tízben se hűljön ki senki. Figyelőszolgálatot szerveztek, amely azt vizslatta, melyik házat takarta be a hó, hol nincsenek kimenő lábnyomok. Karsai körbejárt a faluban, a szobákban személyesen mérte le, hány Celsius-fok van. Aki rászorult, tüzelősegélyt kaphatott. A pártpolitikának viszont vége.

– Kiszálltam. Túl makacs vagyok, nem férek bele a frakciófegyelembe.

De itt a tavasz, dologidő van, a politika várhat.

Vérszemet kapunk, Karsai után becserkésszük a másik posztkisgazdát, a Rózsadomb földesurát, Torgyán Józsefet. Az elnök urat utoljára a Vacsoracsata nevű kereskedelmi show-ban láttuk, talán Ganxsta Zolee partiján. Most is dinamikus, frizőrje dióbarna, mozgása játékosan mackós.

– Hál’ istennek, agyonüthetetlen vagyok – mondja derűsen.

– Hogy bírja a passzivitást, elnök úr? – kérdezzük a rendszerváltás nesztorát.

– Soha nem voltam passzív, örökké lobogok. Úgyhogy nagyon könnyen bírom az aktivitást.

Miután politikai pályáját (és a Kisgazdapártot) lezárta, ismét ügyvédkedésre adta a fejét. De Torgyán doktor túllépett ezen is. Beszüntette ötvenesztendei működését, hogy átálljon az írásra. Energiája kimeríthetetlen, egyszerre három művön dolgozik, történeti, politikai síkon, de néha tesz egy kis kirándulást a vallástörténetben is.

– Azért vonultam vissza, hogy legyen időm kiírni magamból, ami bennem van.

Ám a hajdani kisgazdákhoz se hűtlen: előadásra, nosztalgia-nagygyűlésekre jár, ahol ő a sztár.

Az elnök lassan elköszön, az utóbbi tíz év neki valóban „arany alkony” volt.

Csapody Miklós húsz év után zárta le a rendszerváltást és a képviselőséget. Várta régi szakmája, a kutatás, a tudomány, ami szűkösebb kenyér. Nem akar szerepelni, az élete már privát élet. Két apró történeti nyom azért megmarad utána a politikai szóképek világában, a „csornai Charles Bronson” (Áder) és a „megélhetési politikus”. Ennyi volt. A fájdalmas hangütés érthető.

Oda a színpad

Sokan hiszik: nemcsak az annyira áhított mandátum tűnt el 2010-ben. Több is. Ők nem csupán leléptek a színről, ahogy egyikük mondja. Velük együtt a (demokratikus) színpadot is elcipelték. És ez már nem az ő világuk.

A rendszerváltás, az Ellenzéki Kerekasztal alakjai lassan ködbe vesznek. Tölgyessynek egyenesen katasztrófa lehetett, amikor kitették a Házból. Kutatói nyersanyagát, a politikát veszítette el. Göncz kilencven, Szabad György némaságba burkolózik, Sólyom nyugdíjas. Már úgy beszélünk róluk, mintha a Holdba szálltak volna.

Felvirradt a Szijjártók napja.