A megmondóember üzen

Választási etikai kódexet javasolt. Épp az interjú készítése után kellene tárgyalnia a többi párttal. Ugye nem hiszi, hogy nagy egyeztetés várható?

– Nem tudom. A demokratikus oldalt várjuk. Tehát mindenkit, a Fideszen és a Jobbikon kívül.

A Fidesz nem tartozik a demokratikus oldalhoz?

– A legkevésbé sem. Miért, ön szerint odatartozik?

Szerintem igen.

– Hát lelke rajta. Én nem tartom demokratikusnak azt az elnöke által vezérelt pártot, amelyik közösségi döntéshozó mechanizmus nélkül működik. Nem tartom demokratikusnak a pártot, amely nem az ország érdekeiből fakadó törvényekkel indította a kormányzást, hanem a saját hatalmi térfoglalását tartotta elsődlegesnek. Azt a pártot, amely egyébként a háttérben fenyeget, zsarol uszít.

Szóval, jó ötlet volt-e az etikai kódex? Válaszul mindenki előállt az MSZP összes vélt vagy valódi sarával, és az ön nyakába zúdította.

– Teszek rá. Akinek erre az etikai kódexre ilyen válasza van, az nem tudja, mit beszél. Ez a javaslat reális, praktikus indítványokat tartalmaz: mindenki fogja vissza az elszabadult aktivistáit, hogy lehetőleg mindenki a saját programjának az ismertetésével foglalkozzon, és tartózkodjon az alaptalan vádaskodásoktól. Meg hogy a kampányfőnökök között legyen élő kapcsolat, ha valahol valamilyen incidens történik, akkor ne a bíróságra rohangáljunk, hanem próbáljuk egymás közt, gyakorlatias módon rendezni a dolgokat.

A választások után a szocialista frakció egy részét arra szólította fel, hogy adják vissza a mandátumukat. Mutyibrigádokról, mandátumbrókerekről beszélt. Miből derült ki azóta, hogy az MSZP mégis szerethető a párt, és együtt lehet dolgozni a mutyizókkal is?

– Ezek az emberek már nem hangadók. Ha a mutyisták hangját egy potméterrel le lehetett tekerni, akkor ez már eredmény.

És velük együtt fogja megszerettetni a pártot?

– A párt olyan, mint egy család. Függetlenül attól, hogy esetleg epét hányok az unokaöcsémtől, a családomat még szerethetem. Egy-két, számomra politikai értelemben ellenszenves figura miatt nem fogom megutálni a harmincezres tagságú MSZP-t. Nem fogom utálni azokat az embereket, akik esetenként hatvan éve a baloldal aktivistái. Saját alapszervezetemben van, aki állt a Duna-parton, kivégzésére várva. Vagy aki ott volt a spanyol polgárháború idején a fronton. Ismerek olyan embert, akit félig-meddig agyonvertek a Népszava terjesztése miatt, aztán két emberöltővel később a modernizáció mellett tört lándzsát a nyolcvanas–kilencvenes évek fordulóján. Én ezeket az embereket nem fogom megtagadni, amiért hernyó is szorult a soraink közé.

De ön azt is meg szokta kérdezni, hogy hol maradt a baloldaliság. Az MSZP választói néha olyasmire szavaztak, aminek ön szerint több köze van a liberalizmushoz, mint a baloldalisághoz.

– Én szeretem a liberális barátainkat. Úgy gondolom, hogy időről időre tudnak szövetséget kötni velünk, baloldaliakkal, mégsem egymás pártjaiban van a helyünk: baloldali ne ücsörögjön liberális pártban, s liberális se vállaljon szerepet egy baloldaliban.

Egyesek szerint csak azért lehet kampányfőnök, mert biztosra vehető a választási kudarc. Azt Szanyi nyakába lehet varrni, és így el lehet hallgattatni.

– Hát ez elképesztő nagy baromság. Én azt tételezem föl, hogy aki ennek a pártnak a tagja, mind a győzelemben érdekelt. Tehát ha valakinek velem kapcsolatban ilyen gondolatai vannak, annak azt üzenem: húzzon el a párt környékéről, de gyorsan. Mert ilyen hozzáállással csak hányingert lehet kelteni, nem sikereket kovácsolni. Kettő: azok, akik esetleg ilyen szándékkal toltak bele engem ebbe a székbe, nem mérték föl, hogy ők vállalták a nagyobb kockázatot. Mert eszükbe sem jutott: mi van, ha megoldom a feladatot, és az MSZP jobban jön ki az őszi választásokból, mint tavasszal? Azzal az opcióval sem számoltak, ha netán menet közben bármilyen okból kiszállnék, az ennek a mozgalomnak a végét jelentheti. Nem a személyem miatt, hanem azért, mert ha kiütik a sakkfigurát, aki egy tavasszal vert párt kampányfőnöki tisztségét elvállalja, az az egész szervezetet végleg demoralizálhatja. Hát tessék! Ha valaki saját maga alatt akarja fűrészelni az ágat, nyugodtan nyomja belém a kést. Hajrá!

A siker lehetőségéről beszél, miközben olyan főpolgármester-jelölt mögött áll, akiben nem hisz. Ráadásul ő sem hisz saját magában. Ő is azt mondta: ha esélyes jelöltet tudtok találni, akkor már itt sem vagyok.

– Ez már megint a sajtó félreértéséből fakadó ostobaság. Senki nem mondott ilyet. Először: a Magyar Szocialista Pártnak február óta Horváth Csaba a polgármesterjelöltje. Ezt a döntést senki sem vonta kétségbe. Én sem. Az más kérdés, hogy túl korán választottunk főpolgármester-jelöltet. Én személy szerint a mai napig mérhetetlenül neheztelek a budapesti mutyibrigádokra, amelyek azért ragaszkodtak a februári döntéshez, hogy a mandátumbrókerek bebiztosíthassák saját pozíciójukat. Pedig rosszul kalkuláltak: nem sikerül évekre bebetonozni magukat. Másodszor: mi a választási vereség után azt mondtuk, tény, hogy Budapesten is alulmaradt az MSZP, tehát nézzük meg, hogy tudunk-e a saját emberünk helyett olyan közös jelöltet állítani, aki megszerezheti a demokratikus oldal pártjainak és mozgalmainak támogatását. Nem sikerült, és most ne részletezzük, kinek, minek a hibájából. Ekkor mondtuk: oké, aki bújt, aki nem – Horváth Csabával vágunk neki az ajánlószelvény-gyűjtésnek. Amúgy pedig a hócipőm tele van azzal, hogy mindenki az MSZP-n belüli viszonyokkal foglalkozik, és nem azzal, hogy mi az országnak meg a városnak szóló üzenetünk.

Jó. Annak milyen üzenete van, hogy az MSZP jelöltjeinek egy része nem vállalja a párt nevét, logóját, hanem mindenféle civilszervezet mögé bújik, saját zöld színű plakátot alkot?

– Méltatlan ez a kérdésfelvetés. A jelöltjeink közül senki sem titkolja az MSZP-s mivoltát. Lehet azzal kötözködni, hogy valaki valakinek a logóját kicsinek tartja, ám tény: az önkormányzati választásokon mindenki a személyeket próbálja meg fölépíteni. Egyetlen egy olyan szocialista jelöltet se tud mondani, aki eltagadná a pártját.

Még Szegeden sem a szocialista párt a jelölő szervezet.

– Ott sikerült olyan szövetséget összehozni, amelyben benne vannak a szakszervezetek, a szociáldemokraták, a városvédők és még számos civilszervezet. Ők helyben abban maradtak, hogy mindenkinek a logója azonos méretű lesz. Ezt miért kell kicikizni? Ha talál valakit, aki Botka Lászlóról Szegeden nem tudja, hogy szocialista politikus, akkor combon szúrom magam. Azt hiszi, hogy Botka el tudna bújni, ha akarna?

Önnek is volt zöld színű plakátja. Elbújni persze nem tudott, de egy ponton azt gondolta: a zöld most sikkesebb, mint a piros.

– Igen. Mert nem engedhetjük kisajátítani a zöld színt. Nem engedhetjük meg, hogy kisajátítsák a számunkra is meghatározó értékeket, például a fenntartható fejlődést. Pontosan azért választottam a kampány egy adott szakaszában a zöldet, mert baloldali, szocialista politikusként azt üzentem: személy szerint is vagyok akkora zöld, mint bármelyik ellenfelem. Én két éven át a frakción belül a fenntartható fejlődés munkacsoportban dolgoztam. Nagy munka áll mögöttünk, a klímatörvény előkészítésétől az ország fenntarthatófejlődés-stratégiájáig. Igen, a választás második fordulója előtti öt napban zöldek voltak az óriásplakátjaim. Joggal: a XIII. kerületben nagy épületeket állítottunk át geotermikus fűtésre, és a miénk a legzöldebb kerületek egyike. Ám ha tud nekem valakit mutatni, aki emiatt elfelejtette, hogy én MSZP-s politikus vagyok, akkor megeszem a fejemet.

Érdekesen kezdődött a kopogtatócédulák gyűjtése a pártban. A vezérkar rajtaütésszerűen elment nyaralni. Rendben, azóta visszajöttek. Viszont nem látom az átgondolt, felépített, egyszerű kampányt.

– Lehet hiányolni a habot a tortáról a tészta keverésekor, csak minek!

Hol egy megjegyezhető szlogen?

– Hatodikán meglesz az is. A kampányt ugyanis nem az elején, hanem a végén kell megnyerni. Aki már az elején ellövi az összes patronját, az csúfos befejezésre számíthat. A vezérkar tagjai tényleg egyszerre voltak szabadságon, és ez jó: nem a kampány derekán tünedeznek el egyenként. Megjegyzem, az önkormányzati kampányt egyébként sem az országos vezetőknek, hanem a helyi embereknek, helyben kell megvívniuk. Hadd tegyek hozzá még valamit: jellemzőnek tartom, hogy újságíróként kampánytechnológiai részleteken rugózik, és nem a Fidesz mocsadék intézkedéseiről beszélgetünk. A cipőm teli van ezzel. Csak mert manapság divat az MSZP-t szapulni bármit csinálunk, ha van rajtunk sapka, ha nincs.

Mi az, amit ön tehet hozzá a kampány sikeréhez?

– Az én hozzáadott értékem a hit, hogy MSZP-s színekben is lehet győzni. Nekem például sikerült, még a legocsmányabb ármánykodás dacára is. A terepmunkában szerzett tapasztalataimat szeretném átadni, s ennek piszok egyszerű a lényege. Ne újságból, ne plakátról, rádióból üzengess! Menj oda az emberhez a választókörzetedben, és kérdezd meg tőle, hogy van. A kormányzásba, a nagy nemzeti ügyekbe belefáradt marha nagy elmélkedőket tolom lefelé, hogy végre azokra az emberekre figyeljenek, akik között élnek. Szerintem az a modern baloldaliság, amely fenntartható, hosszú távú közösségi logikák mentén képzeli el a jövőt. Ez elsősorban Budapesten lesz érdekes: jó minőségű közösségi szolgáltatásokról kell gondoskodni. Ez a modern baloldali sztori, ez van az én tudatosan vállalt agresszív stílusom mögött. És nem azzal jövök elő, hogy én tudom megmondani a tutit, mert világéletemben nemzetközi terepen dolgoztam. Persze ezt sem szégyellem: a tévedések elkerülése végett, a legelegánsabb angol klubokba vagyok bejáratos, büszke vagyok arra, hogy egyik igazgatója lehetek a világ egyik legfontosabb baloldali agytrösztjének, a Policy Networknek. Tudom, hogy mit beszélek.

Tény, az emberek többsége – éppen a stílusa miatt – nem feltételezné, hogy egyetemi doktor, és négy nyelven tud.

– És őrzöm a spanyol király kitüntetését, a katolikus Izabella-rend parancsnoki fokozatát, az olasz becsületrend legmagasabb fokozatát, amit külföldinek adhatnak. Mindez talán bizonyíték arra, hogy van szellemi munícióm. Csak az a helyzet, hogy a Fidesz elmúlt esztendőkben bemutatott agresszív stílusa miatt most meg kell mutatni: ezen a pályán is van kemény legény.