A lényeg a látszat

A sivatagban egy pohár víz is luxusnak számít, mondja Somogyi Róbert közgazdász annak kapcsán, miért is nehéz meghatározni, mi tartozik a luxus kategóriájába. A szakember, aki a World of Luxury cég vezérigazgatója is, szívesebben beszél inkább „prémium termékekről”.

A KSH legutóbbi, áprilisi felmérése szerint a lakosság legszegényebb húsz százaléka a kötelező költségek – rezsi, lakbér, iskoláztatás, hiteltörlesztés – kifizetése után alig több mint 30 ezer forintból gazdálkodik havonta. Ők fejenként 11 ezer forintot költenek élelmiszerekre, és ez a legfőbb kiadásuk. A leggazdagabb húsz százalékba viszont azok tartoznak, akiknek fejenként minimum 126 ezer forintjuk marad a plusz költekezésre. Átlagosan ők is csak a bevételük egyharmadát szánják úgynevezett opcionális kiadásokra: öltözködésre, fodrászra, szórakozásra vagy oktatásra.

Ilyen adatok alapján nem meglepő, ha idehaza ma már a céges telefon, a mosogatógép és a digitális fényképezőgép is luxusnak számít. Ahogy a megtakarítás is: a KSH adatai szerint a háztartások kétharmada nem tudna fedezni egy váratlan kiadást.

A csúcskategóriás termékek és szolgáltatások rendszeres fogyasztói itthon jellemzően a milliárdosok. Somogyi Róbert szerint mintegy 900 ezer forintos havi fizetésből, bevételből már luxusfogyasztó lehet az ember.

– A milliárdosokra nem lehet piacot építeni. A luxuséttermek és -szállodák abból élnek, hogy a felső középosztály is alkalmanként megenged magának egy prémium kiruccanást – állítja a közgazdász.

Példaként említi a nemzeti ünnepeken telt házzal üzemelő elit szállodákat, amelyek ilyenkor éjszakánként akár 50-60 ezer forintot is elkérnek. A vendégszámokból jól látható: évente egyszer-kétszer a kevésbé tehetősek is rászánják ezt az összeget a nyaralásra.

Bizonyos jövedelmi szint felett amúgy sem áll távol a magyaroktól a túlköltekezés. Somogyi szerint egy magyar felső középosztálybeli arányaiban nagyobb összeget költ luxustermékre, mint hasonló jövedelmi viszonyok mellett élő nyugat-európai társai. Vagyis megveszi a drágább autót, órát, ruhát, vagy valamilyen költségesebb hobbit választ magának.

Nálunk az is jellemző: a luxusköltés még akkor sem befektetési célú, ha sokan próbálják annak beállítani. Legalábbis ritka az ilyen, talán műtárgy vagy nagyon különleges ingatlan esetében beszélhetünk erről. Elvétve előfordulnak a piacon olyan egyedi autók, amelyeknek idővel csak nő az értékük.

A magyar tehetősek további „ismertetőjegye”: többségük első generációs luxusfogyasztó. Még nem vált természetessé számukra az elit világa. Inkább „kifelé” vásárolnak, a feltűnő, jól láthatóan drága termékeket keresik. Megveszik a legegyedibb, legpazarabb autót – Rolls-Royce-ot vagy Aston Martint – akár akkor is, ha az nem nullkilométeres. A lényeg: a látszat.

A statisztika is alátámasztja ezt: a Rolex például Kelet-Európában és Oroszországban adja el a legtöbb aranyszínű karórát.

– Ennek egyszerű az oka – magyarázza Somogyi Róbert. – A Rolexet mindenki ismeri. A számlapján a nagy, feltűnő koronajel pedig garantálja viselőjének, hogy mások is érteni fogják: neki bizony telik csúcskategóriás aranyórára. Fejlettebb fogyasztói kultúrákban ez már nem szokás. Ott inkább megveszik a kevésbé látványos, de egyedi és minőségi fehérarany vagy platina Patek Philippe órát.

Ami pedig a kínálati oldalt illeti: nos, mifelénk ez is unortodox módon működik. A hazai luxus főutcájában, az Andrássy úton sorra nyílnak, majd zárnak be hamar az elegáns üzletek. Csak néhány „túlélő” bírja itt évekig, például a Louis Vuitton és a Burberry. Ezek állítólag a külföldi turistákra építenek, és a személyzet is szigorú, a külföldi anyacég által meghatározott elvárások alapján dolgozik.

Több oka is van, hogy a világon ünnepelt csúcsmárkák csupán epizódszerepet kapnak a hazai luxuséletben. A szűk vásárlói réteg – és ebből következően a viszonylag alacsony bevétel – csak az egyik.

A másik, nem kevésbé fontos ok a kiszolgálás színvonala. Nyugat-Európában tanítják az elit kiszolgálást, itthon semmilyen iskolában nincs ilyen tananyag, és ez sokszor látszik is.

Előfordult már Andrássy úti üzletben, hogy nem túl kedvesen pakoltak le az ember elé tízféle öltönyt, hogy ebből válasszon, mert nincs pénz nagyobb raktárkészletre. Aztán még sandán is néztek a vásárlóra, vajon miből tud ennyit kiadni egyetlen ruhadarabért. Vagy sértő megjegyzéseket tettek, ha nem állt rajta tökéletesen a zakó.

Pedig ezen a szinten már elvárható volna, hogy a betérőt kávéval, üdítővel, akár pezsgővel kínálják először, elbeszélgessenek vele az igényeiről, és egyáltalán: törekedjenek a minél kellemesebb légkör kialakítására. Emellett az sem szól egy Andrássy úti bevásárlókörút mellett, hogy sokszor csak nehezen lehet parkolóhelyet találni. Márpedig aki több százezer vagy akár több millió forintot készül kiadni ruháért, ékszerért vagy kiegészítőkért, az biztosan nem szeretne utána földalattira pattanva hazavergődni a pakkal. A luxus európai és amerikai központjaiban rendszerint mélygarázst építenek az ilyen színvonalú üzletek alá, vagy az üzlet sofőrje, biztonsági embere gondoskodik az autó leparkolásáról.

– Persze az is igaz: itthon ez kivitelezhetetlen, mert a gazdagok bizalmatlanok. Nem merik odaadni a kocsijukat senkinek – jegyzi meg Somogyi Róbert. Hozzáteszi: a világon tehetősebb körökben nem sikk Budapesten vásárolni. Sokkal jobban hangzik, ha valaki egy luxusterméket Bécsben, Milánóban, Párizsban vagy New Yorkban vett meg.