A krakéler kardja

„Reméljük, a jóisten megsegít bennünket, hogy a demokrácia helyett nem kell kigondolnunk más típusú politikai rendszereket, amelyeket a gazdasági túlélés érdekében aztán be kelljen vezetni.”

A sokoldalúan művelt miniszterelnök klasszikust idéz.

Mert mit mond Mercutio a Rómeó és Júliában Benvoliónak, akinek verekedhetnékje van: „Te is úgy vagy, mint aki belép a kocsmába, s asztalra dobja a kardját: Adná Isten, hogy ne legyen rá szükségem!” (Mészöly Dezső fordítása.)

A kardját készültségbe helyező krakéler is, Orbán Viktor is fenyeget, ez egyértelmű. Mindkét kocsmai mondatnak ugyanaz a jelentéstartalma: nem tehetek róla, ha olyasmit kényszerülök tenni, amit különben a világért sem tennék, ezért jól vigyázzatok magatokra!

Úgy látszik, mindig érdemes a jóistenre hivatkozni, amikor át akarjuk hágni a szabályokat vagy a törvényeket. Veronában összetűzési tilalom van érvényben, Magyarországon papíron még demokrácia. Mindkettő alól az Isten adhat felmentést, aki nyilván földi helytartóin keresztül kézbesíti az engedélyt. Azt tudjuk, mi következett Veronában a törvény megszegéséből: verekedés, kettős halál, hogy a többiről ne is beszéljünk. De mi jöhet, ha a jóisten nem segít meg bennünket a mi roskadozó demokráciánkban? Hadikommunizmus?

Szükségállapot? Forradalmi diktatúra, amely letöri a gazdasági túlélésre nézve különösen veszélyes, ombudsman képviselte „ellenforradalmi kísérletet”?

Nem vitás, ilyen élet-halál helyzetben minden eszköz megengedett, el kell menni a végsőkig, úgymint általános cenzúra, kijárási tilalom, újabb lakossági megszorítások és a debreceni stadion felépítése.

Velünk igenis így kell bánni, mi, „csak erővel egyesíthető félázsiai magyarok” nem érdemlünk mást. Nekünk nem való a demokrácia, számunkra tényleg „más típusú politikai rendszert” kell kitalálni, mert mi genetikailag alattvalók vagyunk. Az utóbbi kitétel nem a miniszterelnöktől származik, hanem egy írótól, akinek emiatt emigrálnia kellett, de vajon mi a különbség a két kijelentés között? Tiszta képlet: a félázsiaiak csak a parancsuralmat értik, tehát engedelmességre születtek. Ha az írótól visszavonták a díszpolgárságot, a miniszterelnöktől nem kellene visszavonni legalább a Szent István-díjat, amelynek névadója bennünket, félázsiai származékokat bevezetett Európába? Holott a szerencsétlennek előre látnia kellett volna, hogy „Európa holdkóros módon a saját vesztébe tántorog”. Nem kellene megszüntetni a díjat, vagy legalább átnevezni – ebben amúgy is jók vagyunk – Szulejmán-díjra?

Ha valaki, hát Szulejmán tudta, hogyan kell erővel egyesíteni népeket, nemhiába félázsiai származék, vagy tán egészen az, jó példával járt elöl, szobra is van Szigetváron, itt az idő, hogy kiadjuk a jelszót: „Lobogónk, Szulejmán!” (A mindig jól értesült Kerényi Imre tudhat valamit, a pécsi POSZT-on nem győzte dicsérni a szobrot, addig-addig készült szobornézőbe, amíg meg nem szervezte a leruccanást, lesz itt még megrendelve és kiállítva egy nagy rakás vadonatúj történelmi panoptikum, a jóisten is meglássa.)

Ha összeszámlálnánk a miniszterelnök bonmot-it a „ne Brüsszelből mondják meg nekünk, mekkora tyúkketrecre van szükség”-től a „magam is szoktam néha rangrejtve járni az országot”-on és a „számunkra a futball maga az élet”-en át egészen addig, hogy „nekünk, magyaroknak valahol az ösztö-neinkben minden elveszett tehetség fáj”, meglehetősen szép kollekció telne ki, akár egy nagyszabású kiállításra való is. Ez a „szájaskodás”, hogy a Laertes nagyotmondását bíráló Hamletet idézzem (Arany fordításában, mert Nádasdy is, Eörsi is itt erősebb szót használ, ami már illetlenség lenne), a kedélyes kinyilatkoztatások megejtő humorával vidámítja szürke napjainkat.

Ha már Hamlet, kénytelen vagyok Esterházy sokat idézett, de hervadhatatlan Shakespeare-kifordítását szóba hozni, szintén Arany nyomán: „Őrült rendszer, de van benne beszéd.” De még mennyi! Irdatlan mennyiségű szó száll ki az éterbe folyamatosan, ne kérdezzük, hogy „mi a veleje”, ne jegyezzük meg bánatosan, hogy „szó eszme nélkül mennybe sose hat” (újabb Hamlet-idézetek), és azt se rójuk föl, hogy minden kijelentésnek korábban elhangzott az ellenkezője is. Aki azt gondolja, hogy felelős államférfitól elvárható lenne minimális következetesség, az még mindig abban a tévhitben él, hogy az elvi politizálás – a tisztán pragmatikussal szemben – a legmegátalkodottabb hatalomtechnikust is megkísérti, legalább szökőévenként, egy ciklusban egyszer. Az ilyen ember nem való politikusnak, legföljebb állampolgárnak jó. (Vö. a Koldusopera Peachumének mondását, miszerint ha valaki szánalmat érez embertársa iránt, az legföljebb járókelőnek jó, de koldusnak nem.)

Nekünk persze azt kell figyelnünk, amit a miniszterelnök tesz, nem azt, amit mond – ezt tőle magától tudjuk. Felvetődhet, hogy mégis miért van szükség a sok beszédre, ha úgysem számít. Épp ez az: deklarált céljával ellentétben megragadja a figyelmünket, nemhogy elterelné. Pont arról tereli el, ami tényleg fontosabb: a tettekről. Úgy tudunk rágódni a sok megnyilatkozáson, mint a gumicsonton, eközben kevésbé vesszük észre, ami valójában történik. Rodolfo-effekt: a bűvész is azt mondta, csak a kezét figyeljük, persze nem „lepleztünk le” semmit, de a mondást megjegyeztük. Most is a fülünkbe jut, hogy legyőztük Brüsszelt, és a trükk beválik, mert az abrakadabra eltünteti, hogy szinte mindenben visszavonultunk. (Azért a Brüsszel feletti győzelemnek jóval kevesebben dőlünk be, mint Rodolfónak.)

A beszédömleny arra jó, hogy kifordítsa az igazságot, „mint a kecskebőr-kesztyűt”, ahogy megint csak Shakespeare mondja. A Vízkereszt Violája szerint: „Addig tekergetik a szót, amíg céda nem lesz.” (Mészöly Dezső fordítása.) A Bohóc pedig így replikázik: „...a szó manapság olyan semmirekellő, hogy már nincs is kedvem szóvá tenni.”

Akadnak azért velős szavak is. A „más típusú politikai rendszerekkel” való fenyegetést hallva, analóg példaként, eszembe jutott a kérdés, amelyet állítólag egy nő szegezett Benjamin Franklinnek: „Mr. Franklin, milyen államformát választottak nekünk?” A válasz így hangzott: „Köztársaságot, asszonyom – ha meg tudják őrizni.”
Ez a demokráciára is vonatkozik. Meg ránk. És nemcsak a szavak szintjén.

Ha majd valamikor eltakarítjuk a romokat, a szavak igazságát is vissza kell adni. De vajon lehetséges-e újra erényes nőt faragni a cédából?