A korrajzoló

Mielőtt Pápai Gáborral találkoztam, azt mondta a szerkesztőm: Kérd meg, csináljon rólad karikatúrát a cikkhez. „Tudod, mit? Rajzoljon le inkább téged a Pápai!” – vágtam rá.

Lássuk be, nem a leghálásabb szerep modellt ülni a vitriolos gúnyrajzok mesterének. Az ember biztos lehet benne, hogy minden gyarló, rejtegetni való jellemvonása ott virít majd az arcmásán.

– Nem is szoktam felkérésre portrézni. Ha a megrendelő igényeit szolgálnám ki, az már nem lenne igazi portré – mondja aztán Pápai.
Készít azért pár skiccet rólam. Jó helyük lesz – az asztalfiókomban...

A Népszava karikaturistája a sebészéhez és a henteséhez hasonlítja hivatását. Ha úgy vesszük, tollhegyével ő is húsba vág: társadalmai sebeket tár fel a papiroson. Biztos kéz és kemény szív kell ehhez is. Ahogy durvul a politika, úgy szúr, mar egyre jobban a karikatúra.

Pápai Gábor a munkájában éli ki közéleti indulatait. Pedig amúgy szelíd, bohókás ember. Az interjúra rollerral érkezik, s noha elmúlt már ötvenéves, rendszeresen siklóernyőzik. Párszor már csontját törte, de a repülés öröméről nem mond le. Fentről, madártávlatból egészen szép a magyar horizont.

A képi humor nagyágyúja merengő alkat. Beszélgetés közben még csak el sem mosolyodik. Ha épp nem karikatúrán dolgozik, a zsidó temetőben szeret rajzolgatni.

Két éves volt, amikor a szülei elváltak. Édesapja olvasószerkesztő volt a Népszavánál, az alkoholizmusába halt bele. Gábort egyedül nevelte fel az asszimiláns zsidó családból származó édesanyja. Ha a rokonok összegyűltek náluk, mindig a vészkorszak volt a téma. A halottakra emlékeztek, és újra meg újra elbeszélték az üldöztetés, a szenvedés történetét. Ő gyerekként úgy nézett rájuk, mint hősökre. Velük együtt hitt a világmegváltó baloldali eszmékben. Ilyen családi múlttal nem is lehetett más életcélja, mint küzdeni egy igazságosabb társadalomért.

Azt sokáig ő maga sem hitte volna, hogy ceruzával vívja majd közéleti harcait. Középiskolásként kezdett megszállottan rajzolni. Felvették a képzőművészeti főiskola grafika szakára, ahol 1987-ben diplomázott. Komoly művészpályát tervezett, bár imádta a humoros műfajokat is. Főleg az amerikai karikaturistákat csodálta, ahogyan bátran kifigurázzák akár az elnököt is. Nálunk elképzelhetetlen volt, hogy, mondjuk, Kádár elvtársból viccet csináljanak egy szatirikus lapban.

Pápai mégis próbálkozott effélével. Első karikatúráit elküldte a Ludas Matyinak. Balázs-Piri Balázstól elutasító választ kapott. Aztán jött a rendszerváltás, amely mindent felforgatott a honi karikatúra műfajában is. A Ludas Matyi régi szerkesztősége megszűnt. Újjáalakult a lap – fiatal csapattal. Hívták Pápait is, aki végigrajzolta a demokratikus átalakulás korai éveit.

Az éleződő politikai megosztottság miatt – a jobboldalon megerősödött a Csurka István vezette radikális irányzat, föléledt a Horthy-nosztalgia – a szatirikus hetilapban is egyre rosszabb lett a hangulat. Pápai a baloldali nézeteivel ellenzékbe került munkahelyén. Rövidesen ki is rúgták a Ludastól.

Ezután vált számára igazán fontossá a közéleti rajzolás. Addig csak kenyérkeresetnek tekintette, a művészkedés mellett. Ám aztán úgy érezte: nincs kedve csendéleteket satírozgatni, ha a ceruzáját „forradalmibb” célokra is használhatja.

– A karikatúra agitációs műfaj. Kifejezhetem vele, amit a közügyeinkről gondolok, és sokakra hathatok. Ha ilyen eszköz van a kezemben, miért mondanék le róla?

Miután Pápait elbocsátották a Ludastól, leszerződött az akkor még liberális Magyar Hírlaphoz. Majd amikor a lapot Széles Gábor megvette, s jobbra váltotta az ideológiai irányt, a grafikus onnan is távozott. A Népszavának 1997-től munkatársa.

Bár elkötelezett balos, a szocialisták idején sem kímélte a hatalmat. A hazugságokat, a korrupciót nekik sem nézte el. Pedig kényelmes dolga volt. Megélt a napilapos munkáiból, ráadásul a szoci vezérek még örültek is, ha feltűnhettek a rajzmester vitriolos „tükörképein”. Gyurcsány Ferenc imádta a róla készült karikatúráit, sosem sértődött meg. Még ajándékba is adott neki rajzokat Pápai.

Tagadhatatlan: a Fidesz 2010-es hatalomra kerülése óta aranykorát éli itthon a karikatúra műfaja. Témahiánytól nem kell félni, annyi a közéleti botrány, olyan ragályos a politikai elmebaj. Az alaptörvény asztala, a közintézmények falára kifüggesztett Nenyi, a fideszes Balogh vak komondora – már parodizálni sem kell, hogy röhöghessünk. Egyebünk sincs, amivel a társadalmi, gazdasági nyomorunkat enyhíthetnénk.

A nyomtatott sajtóból jócskán kiszorult ugyan a rajzos humor, ám az interneten korlátok és határok nélkül áradnak a vicces képek. A társadalmi ellenállás eszközévé váltak a karikatúrák és a mémek. Pápai műveit is ezrek lájkolják, miközben az alkotónak felkopik az álla. Mert a letöltésekért, megosztásokért senki nem fizet. A grafikusnak van egy blogja is, amelyet a Blikk finanszírozott. Jelenleg ezt is ingyen csinálja. Meg egy csomó társadalmi munkát. A demokratikus ellenzéki körök rendszeresen kérnek tőle „demonstratív rajzokat” médiakampányaikhoz. Pápai senkit nem utasít el.

– Egyszemélyes népfront vagyok – mondja öniróniával. – Mindenkit támogatok, aki a „Nemzeti Együttműködés Kormányát” le akarja váltani.

Eljár demokratikus ellenzéki gyűlésekre, újbaloldali flash mob akciókon vesz részt. Úgy érzi, a közéleti állásfoglaláshoz a rajz már nem elég. Családja aggódik: négygyerekes apukaként nem kellene annyit ugrálnia, fogja vissza kicsit magát, ne provokálja a szélsőjobbot. Amikor annak idején Schmitt Pált beiktatták köztársasági elnöknek, lerajzolta őt, amint a Szent Jobbal csörtézik. A Magyar Hírlapban valaki azt írta: „Egyetlen népcsoport, vallási felekezet sem tűri el, hogy szakrális jelképeit gyalázzák büntetlenül. Ilyenkor az ember egy jól irányzott egyenessel bever egyet Pápainak a vallás- és magyargyalázásért.” És ez még enyhébb jobboldali hang volt.

Nem tett feljelentést a gyalázkodások miatt. Úgy véli, ha ő nyilvánosan kritizál másokat, el kell viselnie a támadásokat.

Ám mostanában gyakran hiábavalónak érzi a munkáját. Több mint húsz éve „agitál” az antiszemitizmus, a rasszizmus és az erőszak ellen. A világ mégis egyre őrültebb.

– A rendszerváltáskor még tudtuk, hogy a diktatúra ellen küzdünk és demokráciát akarunk. Tudtuk, ki az ellenség, ki a barát, s hova tartozunk. Most szédelegve nézem, mi történik velünk. Mitől vált ennyire megosztottá a társadalom? Miért erősödött fel a gyűlölet? Hogyan juthattunk idáig?

Pápai Gábor új korrajzkötete, ha választ nem ad is a kérdésekre, iróniájával legalább elviselhetőbbé teszi az elviselhetetlent.