A kormány szerint nincs családon belüli erőszak

Ha jelképesen is, de szembefordultak több százezer nővel és gyerekkel a kormánypárt képviselői – köztük Novák Katalin családügyi államtitkár – azon a minapi szakmai konferencián, amit A Liberális Magyarországért Alapítvány (ALMA) rendezett Nem magánügy! címmel a családon belüli erőszakról: sem a Fidesz–KDNP, sem a kormány nem volt arra képes, hogy részt vegyen az eseményen, a téma, úgy tűnik, csak az ellenzéket érdekelte.

A nők elleni erőszak ügyét a boszniai háború tette fontos témává a fejlett országokban. Szelényi Zsuzsa, az Együtt politikusa szerint ekkor vált sokkolóan világossá, hogy a nők tömeges megerőszakolása mindennapos cselekmény, szó sincs hirtelen felindulásról.

Fotó: MTI

– Az erőszak a hatalom napi szintű érvényesítéséről szól, arról, hogy az „enyém vagy, így azt teszek veled, amit csak akarok!” – mondta, hozzátéve: a civilizált világban igyekeznek gátat szabni ennek a szemléletnek, de ez csak a „látható”, nyilvános helyeken sikeres – családon belül vagy például a zárt közösséget alkotó gólyatáborokban gyakrabban követnek el a nők ellen erőszakot. A gólyatáborban történtek arra is rávilágítanak, hogy az erőszak nem függ a társadalmi státustól. Szelényi Zsuzsa úgy véli, segítséget az államnak kellene biztosítania, méghozzá a családon belüli erőszak megelőzéséről és felszámolásáról szóló isztambuli egyezmény ratifikálásával, amely annak ellenére nem történt még meg, hogy Magyarország aláírta a dokumentumot.

Szél Bernadett, az LMP társelnöke úgy vélte: a Fidesz–KDNP álszentségét jelzi, hogy a jelenséget „kapcsolati” erőszaknak hívja, holott „a dolgokat néven kell nevezni, vagyis igen, vannak családok, amelyekben erőszak van”. Szél Bernadett hangsúlyozta, a kormánynak már érvei sincsenek arra, miért söpri le újra és újra a ratifikáció ügyét az asztalról. Emlékeztetett arra, hogy született ugyan egy országgyűlési határozat a „kapcsolati erőszak elleni hatékony fellépést elősegítő nemzeti stratégiai célok meghatározásáról”, de az csak afféle „helyettesítő termék”, valódi tartalom nélkül.

A házigazda Magyar Liberális Párt nevében Bősz Anett ügyvivő arról beszélt: az állam ott, ahol ténylegesen lenne feladata, nem cselekszik, holott a Puskás Akadémiára 23 milliárd forint jut. Elhangzott, hogy Orbán Viktor ígérete szerint Szegeden hétmilliárd forintból épül majd új sportstadion, ennyiből azonban az egyezmény egyes intézkedéseit is meg lehetne valósítani.

Vágó Sebestyén, a Jobbik képviselője arról beszélt: hiába iktatták törvénybe a távoltartás elrendelésének lehetőségét, ez a valóságban nem működik: ha – idézzük – „Kovács Béla rendőrnek kell döntenie egy családon belüli erőszakból fakadó krízishelyzetben, nincs kellő ismerettel felvértezve”. Problémának nevezte azt is, hogy a krízisszállókon a nők nem kapnak megfelelő terápiát, így gyakran visszatérnek bántalmazójukhoz, ami tragédiához vezet. Rámutatott a gyermekvédelmi jelzőrendszer hiányosságaira is, egy konkrét esetet említve: egy óvónő a szexuális bántalmazás jeleit észlelte egy gyereken, eljárás is indult, azonban az óvónő személyét az ügyészség nem tartotta inkognitóban. Nem csoda, ha a jelzőrendszer tagjai félnek jelenteni az erőszakot. Vágó Sebestyén felhívta a figyelmet a társadalmi célú kampányok fontosságára. Szerinte olyan üzenetekkel is ki lehetne plakátozni az országot, amelyek a családon belüli erőszak ellen agitálnának.

Az MSZP-s Bangóné Borbély Ildikó keserűen idézte fel, hogy a gyermekéhezés felszámolására tett többpárti kezdeményezést leszavazta a kormánytöbbség, s szerinte a családon belüli erőszak ügyére is ez a sors vár. Úgy vélte: bármennyire fontos is lenne, ez az ügy nem lesz vezető téma a 2018-as választási kampányban.

A beszélgetőtársak ennek ellenére úgy vélték: minden eddigi kudarc ellenére folyamatosan nyomás alatt kell tartani a kormányt. Megállapodtak arról, hogy a Liberálisok kezdeményezésére közös gyermekvédelmi chartát dolgoznak ki.

Nagy kár azonban, hogy a politikusok – Bősz Anett és Vágó Sebestyén kivételével – nem vettek részt a konferencia szakmai programján, ahol egészen megdöbbentő vallomásokkal szembesülhettek volna. Kissné Szivcsovics Nikolettével például, aki (lásd keretes írásunkat) szívszorító módon mesélte el, hogy a gyámügy túlkapása miatt miként vették el tőle a gyerekeit, annak ellenére hogy szeretetben, békében nevelte őket. Nem léptek viszont közbe Pintér Mariann esetében: a ma már felnőtt nő visszaemlékezése szerint bár több szakember is tudott arról, hogy lelkileg, testileg és szexuálisan is bántalmazzák, senki nem avatkozott közbe. „Sokat tudok arról, milyen, amikor egy gyereket bántalmaznak, amikor szeretet nélkül nő fel, amikor azt hallja minden nap, hogy »mikor döglesz már meg?«, amikor éhesen fekszik le, amikor könnyek nélkül sír, amikor barátságot köt a halállal. Vagy reszketve, undorodva hallja apja kéjes nyögdécselését, amikor a testét gyalázza. Az óvodában, amikor négyéves voltam, felfigyeltek a verés és fojtogatás nyomaira. Három évre kiemeltek a családomból. Hétévesen kerültem vissza, de minden folytatódott, és senki nem tett semmit. Az én esetem 39 éve kezdődött és 21 éve fejeződött be”– mesélte Pintér Mariann.

De vajon történt-e bármiféle előrelépés ebben a 21 évben?

– Húsz éve dolgozom ezen a területen, mindaz, amit a politikusoktól hallok, már a két évvel ezelőttiekhez képest is előrelépést jelentenek. De ha a gyámhivatali munkatársakat, bírókat hallgatnánk, nem éreznénk semmilyen elmozdulást – mondta erre Spronz Júlia, a bántalmazott nők számára jogsegélyklinikát működtető Patent Egyesület jogásza, hozzátéve: korábban tartottak ugyan képzéseket a rendőröknek, de már évek óta nem is hívják őket, holott a jogsegélyszolgálatukra befutó hívásokból tudták: a képzéseiket követő időszakban a rendőri terminológiából kikopott az a fordulat, hogy „csak akkor megyünk, ha vér folyik”. Ma ez újra mindennapos.

Betlen Anna, a több nőjogi civil szervezetet tömörítő Női Érdek munkatársa erre úgy reagált: valójában semmilyen képzés nincs a témában.

– Mi, civilek csak egyszeri, két-három napos tréningeket tudunk nyújtani. A negyvenezer rendőrből talán úgy kétszázötvenen részt is vettek ezeken. De a szakemberek, azaz az ügyvédek, a bírók, a szociális munkások, a gyámügyi dolgozók alapképzésébe mind a mai napig nem épült be, hogy mi is a családon belüli erőszak, mi a természetrajza, miről lehet megismerni, hogyan kell megkülönböztetni a veszekedéstől, miként kell fölismerni, ki az áldozat. Holott – tette hozzá – a családon belül erőszak nem egyéni szociális probléma, nem bolondok, deviánsok az elkövetők. Az erőszakban az a társadalomszemlélet tükröződik vissza, amelyben megcsontosodik a férfiak nők feletti hatalma, ami a gazdasági hatalomban, az óriási fizetéskülönbségekben, a kulturális hatalom elosztásában is visszaköszön.

– Ha ezt nem értjük, akkor a konkrét ügyeket sem értjük – jelentette ki.

Spronz Júlia szerint a szakemberek képzését azonnal el lehetne kezdeni az isztambuli egyezmény ratifikálása után. Ugyanakkor – tette hozzá – még a mostani keretek között is sokat lehetne tenni, de ehhez a jogalkalmazóknak be kellene tartaniuk a szabályokat.

– A legtöbb ügy nem úgy sétál be a családsegítőbe, hogy „hahó, én családon belüli erőszak áldozata vagyok”. Azt észre kell venni akkor is, ha nem monoklival érkezik a nő. Akkor is családon belüli erőszakról van szó, ha egyetemi tanár az elkövető, ha nyakkendőt hord és megnyerő. Az erőszak nem magánügy, nem a nemzeti hagyomány része. És akkor is be kell avatkozni, ha a nő antipatikus, mert akkor is ő az áldozat, akkor is ellene követnek el bűncselekményt. Nem szeretni kell őt, hanem megvédeni – mondta.
Mint ahogy nem védte meg senki a női jogvédelmet, amely már összerogyott. Az e területen kiemelt tevékenységet folytató Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen (Nane) lényegében alig él, a MONA megszűnt, a női civilek ernyőszervezete, a Női Érdek pedig már egy fél állást sem tud biztosítani. És a kormánynak még támadást sem kellett indítaniuk ellenük – elég volt a társadalmi közöny is.

Azt mondták, segítségül elviszik a gyerekeket

„Gyermekként egy alkoholista terrorja alatt éltünk a testvéreimmel. Anyukám nem tudta ezt a béklyót ledobni, ezért mi, gyerekek is szenvedtünk. (…) Egyszer bezárt minket a lakásba, egy összekötözött lepedővel engedtem le a másodikról a földszintre az öcsémet, hogy ne haljunk éhen. Ha időben beavatkozik a rendszer, akkor nem jutunk el oda, hogy az egyik öcsém szenvedélybeteg, a húgom 15 évesen gyereket szült, a másik öcsém rengeteg betegséggel küzd, amiket a gyerekkori traumák hozta ki. A rendszer ma is ilyen: segítség helyett szankcionál és a gyerekekkel zsarol. (…) Az én történetem 2010-ben fordult válságosra: odalett az otthonunk, minden berendezési tárgyunkkal. Nagyapám fogadott be minket, a férjemet és a négy kicsi gyerekemet az egyszobás lakásába. Hiába pályáztam bérlakásra, mindig visszautasítottak. Egy pici lakásban öt generáció volt összezsúfolva, ez állandó konfliktusok forrása volt. Muszáj volt kimenekítenem a gyerekeket, heti szinten jártam be a családsegítőbe. De nem kaptam helyet a családok átmeneti otthonában. Segítség se jött. Elkövettem azt a hibát, hogy a gyámügyhöz is fordultam. Azt mondták, segítségül elveszik harminc napra a gyerekeket. Sírva mentem el onnan. (…) Még aznap este nyolckor, amikor a gyerekeket fektettem, két készenléti rendőr jelent meg, mondták, hogy öngyilkos hajlamú vagyok, ezért el kell vinniük a gyerekeket. Azonban ők is érzékelték a gyámügy túlkapását, és nem akarták elvinni őket, inkább telefonálgatásba kezdtek. Hajnali kettőkor azonban mégis muszáj volt úgy dönteniük, hogy viszik a hároméves és tizenöt hónapos fiaimat, velük a hat hónapos kislányomat. (…) Másnap a gyámügynél kezdtem. Az ügyintéző, aki a gyerekek kiemelését elrendelte, azt mondta, hogy most ezt elbasztam, így mondta, és végig fogom csinálni ezt az egészet az ő szabályai szerint, s most talán egy életre megtanultam, hogy ne panaszkodjak. Ekkor elmentem a TASZ-hoz, magánügyvédet fogadtam, heti rendszerességgel bejártam a pszichiátriára, hogy igazoljam, nem vagyok szuicid hajlamú. Minden vagyontárgyamat pénzzé tettem, kibéreltem egy lakást. Hat hét után így kaptam vissza a gyerekeimet.”

(Kissné Szivcsovics Nikolett)