A kormány drámai gyorsasággal hülyíti el a magyarokat

– Azt mondta az év elején egy interjúban, hogy Magyarországon olyan mértékű szellemi népirtás folyik az utóbbi években, hogy ha a Hágai Nemzetközi Bíróságnak lenne ilyenre felhatalmazása, a fizikai népirtás bűntényéhez hasonlóan kellene foglalkoznia vele.

– Nem gondoltam korábban, hogy a „nemzeti önbecsülés és büszkeség” jegyében ilyen ütemben zajlik majd a szellemi népirtás, ahogyan látjuk. Azt hittem, lassul, megállítható, de most azt kell mondanom, hogy drámai gyorsasággal sikerül manipulálni a népet. A 21. században nyitott, szolidáris, a világot megértő, ahhoz alkalmazkodó társadalomra van szükség. Ha egy kormányzat és társadalma nem ilyet épít, akkor az az ország el fog tűnni, gyorsabban, mint gondoljuk.

– Mi mutatja a legélesebben, hogy butulnak a magyarok?

– Nem ismerek olyan magyar kormányt, beleértve az ötvenes évek első felében működőket sem, amelyekben ilyen mértékben dominált volna a bunkóság. Nem is a középszer, hanem a bunkóság. A szinte középkori provincializmus és rövidlátás a felszínen kínálkozó pillanatnyi előnyökért.

Fotó: Merész Márton

– Ez mit jelent?

– Olyan emberek vannak döntési pozíciókban, akiknek fogalmuk nincs arról, hogy néz ki a világ. Van egy rendkívül provinciális beállítottságuk, amit részben urizáló, részben a másként gondolkodókat elnyomó, sőt kiátkozó magatartással próbálnak kompenzálni. Ezzel szemben a globalizáció a 21. században olyan mértékű és gyorsaságú változásokat érlel, hogy ha azt egy ország népe és vezetése nem érti meg és nem készül fel rá, akkor nagyon nagy baj van. Ha pedig a vezetés épp ez ellen lép fel, akkor meg különösen nagy a veszély.

– Luxemburg után Magyarország és Szlovákia a második azon a listán, amely azt mutatja meg, hogy mennyire függenek az államok a világgazdaságtól. Ez a kitettség azt jelenti, hogy ha megtorpan a jelenlegi nemzetközi növekedési ciklus, azt Magyarország az elsők között érzi meg. Ezt azért nem nehéz belátni, nem?

– Van egy „triádom”, amit szerintem a felelősségteljes döntéshozóknak alkalmazniuk kellene. Ennek lényege, hogy a megoldandó kérdések összetettek, egymásra kölcsönösen hatnak, és egyszerre különböző szakmai területeket érintenek. Magyarország ebből a szempontból is speciális. Itt ugyanis gyakorlatilag egyáltalán nem készülnek hatástanulmányok. A fejlett államokban annyival jobb a helyzet, hogy ott csinálják, csak lebutítva. Ha ugyanis születik egy gazdasági döntés, akkor annak felmérik a gazdaságot érintő összes pozitív és negatív hatását. De a politikai, jogi, környezetvédelmi, intézményi, szociális, regionális, pszichológiai következményeit már nem nézik, holott a kép ezekkel lenne teljes. Egyre nehezebb megtalálni a megfelelő megoldásokat a felgyorsult világban, ami egyre több konfliktushoz vezet országokon belül, de az országok között is. Óriási a felelősségük a kormányoknak, hogyan tudják felkészíteni a társadalmat a jövőre. Ha gyűlöletre és félelemre építkeznek, ahogyan ez Magyarországon történik, akkor az előbb-utóbb már nemcsak szellemi népirtást okoz, hanem bizonyos értelemben fizikait is.

– Hogy érti?

– Aki tud, az elmegy az országból. Aki itt marad, az nem fog tudni eligazodni a világban, és legfeljebb túlélésre játszhat. A populizmus rövid távon gondolkodik, félelmekre, érzelmekre épít, az értelmet kizárja a képletből.

– A populizmus az ellen is fordulhat, aki gyakorolja?

– Nagyon könnyen. A gyűlöletnek mindig van aktuális tárgya, ami bármikor változhat. Ha a gyűlölet elég mélyen van elültetve, akkor a megmételyezett társadalom automatikusan keresni fogja a gyűlölet következő tárgyát. Ha nem Soros, akkor az EU vagy az ENSZ, a migránsok, és ha majd minden elfogyott, jönnek a szomszédok. A félelemre építeni egy társadalmat azt jelenti, hogy az összes alkotó energiáját, amivel fel tudna készülni a jövőre, és saját esélyeit tudná kiépíteni, mind elszívják tőle. A félelem lebénít, nem enged érvényesülni.

– A 2019-es költségvetés kommunikációja is a riogatásról, a közelgő gazdasági válságról szólt. Ezzel magyarázták, hogy miközben dübörög a magyar gazdaság, a büdzsé inkább megszorít. Tényleg közel egy újabb nemzetközi gazdasági válság?

– Nagyon valószínű, csak senki sem tudja, hogy pontosan mikor következik be. A 2008-as válságot is sokan előre jelezték, mindenki tudta, hogy lesz, mert sok fölös pénz volt a világban, amit spekulációs célokra használtak. Tudható volt, hogy a pénzügyi rendszer stabilitását úgy lehet helyreállítani, ha a fölös pénzt lenullázzák.

– Most is ez van? Ezért húzta be a féket az Európai Központi Bank, s már nem bocsát ki havonta újabb pénzeket, és ezért indult el a kamatemelési periódus a világban?

– Igen, nagyon sok a fölös pénz a gazdaságban. A második világháború óta a leghosszabb fellendülési ciklusban vagyunk, hiszen 2009 óta tart a növekedés. Természetesen nem olyan dinamikus, mint a háború utáni újjáépítés időszakában vagy mint Kínában, de folyamatos, tartós, belátható, stabil. Egy évtizede folyamatosan gyarapodó EU-t, Egyesült Államokat és sok fejlődő országot látunk. Miközben termelődött a pénz, a kamat nulla volt, az infláció is csak most kezd érezhetővé válni. Az átlagember is, akinek csak szerény megtakarítása volt, nem rakta be a pénzét a bankba, mert amire a költségeket kifizette, nemhogy gyarapodott volna a pénze, de fogyott. Értelemszerűen mindenki megpróbálta megkeresni azokat a „spekulációs” lehetőségeket, ahol egy kis nyereséghez juthatott. Ez a hozzáállás rengeteg pénzt pumpált a világba, anélkül hogy azok később visszaszivárogtak volna hosszú távú befektetésekbe, akár a környezetvédelem, az egészségügy, a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése vagy éppen a szociális ügyek területére.

– Az utóbbi befektetéseknek nincs rövid távú hasznuk.

– Ugyanakkor nélkülözhetetlenek egy olyan helyzetben, amikor a világban demográfiai öregedés zajlik, vagyis egyre több ember nyugdíját egyre kevesebb adóból kell kifizetni. Ha valaki egészséges életet élt, nem töltött hosszabb időt kórházban, annak élete utolsó két évére jut az egészségügyi kiadásainak akár 90 százaléka. Hol van az az egészségügyi rendszer, amely ezt finanszírozni tudja? Hol van az a nyugdíjrendszer, amely el tudja majd tartani az időseket? Egyre nagyobb az időbeli rés a társadalmi és a politikai racionalitás között. Demokráciában a politikai racionalitás négyévenkénti választásokhoz kötött, miközben a gazdasági, társadalmi, intézményi, versenyképességi, demográfiai, nyugdíjrendszerrel, oktatással, egészségüggyel kapcsolatos stratégia 8–15 év alatt valósítható csak meg, és ennél is hosszabb távú hatásai vannak. Félreértés ne essék: erre sikeresen csak demokratikus rendszerben lehet felkészülni, a hatalom mindenáron való megtartására, a társadalom tudati és erkölcsi lezüllesztésére irányuló autoriter, parancsuralmi rendszerek erre alkalmatlanok. Bizonyos alapkérdésekben széles körű társadalmi párbeszédre és konszenzusra van szükség, egyfajta stratégiai kontinuitásra akkor is, ha négyévente a politikában más erőviszonyok alakulnak ki.

Fotó: Merész Márton

– Hova tart Magyarország, amikor ennyi gazdasági és társadalmi feszültség szorítja?

– Egyre inkább azt gondolom, hogy túlmentünk azon a ponton, ahonnan igen jelentős anyagi, erkölcsi és társadalmi költségek nélkül vissza lehetne térni a helyes útra. Nem 1956-ban élünk, amikor egy kettéosztott Európában egy elbukott magyar forradalom gazdasági-társadalmi-erkölcsi költségeiből néhány évtized alatt ki lehetett lábalni. A globalizált környezetben, ahol nincsenek olyan falak, amelyek a mesterséges, laboratóriumi körülmények közötti fejlődést lehetővé tennék, idő sincs. Nemhogy ötven, de egy év sem. Ezt kellene látnia a magyar társadalomnak, és arról kellene sürgősen párbeszédet kezdeni, hogy az eddig okozott és máris látható károkat – anyagiakat és szellemieket – hogyan lehetne minimalizálni, és mellette párhuzamosan felépíteni egy pozitív jövőképet, ami nem a gyűlöletre, hanem a nyitottságra, a befogadásra, a szolidaritásra épül, az esélyek felé orientál, társadalmi kohézióra támaszkodik.

– Hol vannak ehhez az emberek?

– Az elmúlt időszakban a magyar emberek olyan mértékben váltak közömbössé vagy kifejezetten fertőzötté, hogy erre az útra szinte lehetetlen visszahozni őket. Ennek ellenére mégis azt mondom, mindent meg kell tenni, még ha óriási is az ellenszél. A felelősség közös, és nem életkorfüggő még akkor sem, ha alapvetően a fiatalok érdeke lenne változtatni. Helyette mi történik? Nemcsak a fiatalok, de a középkorúak is tömegesen vándorolnak ki. Az a tény, hogy jelenleg már több mint félmillió magyar él és dolgozik külföldön, nem indokolható kizárólag a jövedelmi különbségekkel. Anno 2010-ig is elment százezer magyar. Azóta a jövedelmi különbségek Nyugat-Európa és Magyarország között nem nagyon változtak, sőt ha igen, akkor inkább szűkültek. Ennek ellenére elment további ötszázezer ember. Nem a pénz miatt, hanem mert nem látja a jövőjét, mert megutálta az állandó harckészültséget, utálja a korrupciót, kiszorították, ha becsületesen akart vállalkozni, gyerekének jövője nincs biztosítva, nincs értelmes, ígéretes és vállalható jövőkép.

– Meddig tudja még eltakarni a nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő gazdasági növekedés, hogy ekkora a baj?

– A magyar gazdasági növekedés egy Potemkin-falu, és egyáltalán nem tartható. A növekedés egy része az exportból származik, amit a nagyon jó világgazdasági környezet és egy erős német gazdaság támogat. Ha bármelyik megtorpan, Magyarország megérzi. Hamarosan csökkennek az uniós támogatások is, illetve a belső fogyasztást pörgető reálbérek növekedése sem tartható. Versenyképességünk nem javult, szerkezetében pedig még inkább sebezhetővé vált az autóipar túlsúlya miatt. Emellett évente 3-4 milliárd euró áramlik vissza az itthon maradt családtagoknak a kint dolgozó magyaroktól. Ha csak az előző év teljesítményét ismételjük meg, csupán az uniós pénzek és a hazautalások évente hat százalékkal növelnék a GDP-t.

– Jelenleg négyszázalékos a növekedés. Hol van az a két százalékpontnyi GDP-különbözet?

– Ellopták. Az uniós pénzek elherdálása történelmi felelőtlenség, pontosabban példátlan és megbocsáthatatlan bűn. A látványberuházásokon nyert ugyan az építőipar, de nem lesz belőlük hosszú távú fejlődés, sőt olyan mértékűre nőnek hamarosan a fenntartási költségek, amelyek igen súlyos terhet jelentenek majd az országnak. Ez már most látszik, a jövőben a lerobbant épületek országa leszünk. Ceausescu stadionja is lepukkant.

– Ez hogy jön ide?

– Úgy, hogy egy erdélyi barátom két éve azt írta, tudom-e, mi a különbség és a hasonlóság Ceausescu és Orbán között. A hasonlóság, hogy mindketten fociőrültek voltak, és Ceausescu is építtetett egy méretes stadiont a falujában. A különbség pedig az, hogy Ceausescu falujának polgármesterét senki sem ismerte. Ennél tömörebben aligha lehet jellemezni a jelenlegi magyar berendezkedést.

– Az oligarcharendszerre utal?

– Meg arra, ahogy működik. Az oligarcharéteg egymást finanszírozza keresztbe-kasul, miközben tudhatná, hogy a vagyon önmagában nem jelent versenyképességet. Stabil, hosszabb távon megbízható és tervezhető, nyitott gazdasági közegben olyan ösztönzők vannak, amelyek megteremtik és erősítik a versenyképességet. A mai magyar oligarchaközeg erre tökéletesen alkalmatlan. Töredékük tudna helytállni a nemzetközi versenyben.

– Nem mintha akarna.

– Ezért kell állandóan államosítani, meg kell őket védeni.

– Mennyire gyorsan omolhatna össze a magyar gazdaság?

– Azért nem az egyik pillanatról a másikra, mert a devizában lévő hiteleket forintosították, ezzel jelentősen csökkent az ország külső pénzügyi sérülékenysége. Ha azonban a forint árfolyama tovább zuhanna, vagy támadás érné a forintot, annak nagyon gyors és súlyos következményei lennének. A lakosság ebből semmit sem lát. Sőt azt sem érzékeli, hogy a rendszer durván, cinikusan és gátlástalanul polarizál, és mind anyagilag, mind szellemileg egy modern jobbágyságot hozott létre. Olyan függőségek alakultak ki, mint a hűbéri rendszerben. Anyagi, tudati, pszichikai félelem van, ami a gyűlöletben testesül meg. Ha a társadalom rájönne arra, hogy a rendszer nem tartható, nem tudom, merre keresné a kiutat. Pedig be vagyunk ágyazva Európába, kedvező a geopolitikai helyzetünk, be vagyunk kötve a globalizációba. Felrázni ezt a társadalmat, majdnem azt mondom, hogy egyre inkább csak egy páratlan költséggel járó katasztrófát követő katarzissal lehet. A történelem pedig majd eldönti, hogy egyáltalán lesz-e idő a fennmaradáshoz nélkülözhetetlen megújulásra. Az emberek túlnyomó része álomvilágban, látszatvilágban, egyfajta Potemkin-faluban él. Mintha „kivételes népünkre” nem hatna mindaz, ami szűkebb és tágabb környezetünket már hosszabb ideje meghatározza.