A kis nagy ember

A legutolsó Horn-interjú volt. Ágnes, a titkár asszony alig titkolta rémült szorongását. Előre szólt: ha lehet, inkább tíz perccel előbb jöjjünk, mint másfél perccel később. Merthogy főnöke, ha valamire, erre kényes, nagyon kényes, „még így is”. Ezt a „még így is”-t nem értettem. Mondták, suttogták parlamenti folyosókon, hogy az expártelnökkel „apróbb bajok vannak”, hogy néha kihagy, furcsákat mond, „de próbáld meg, hátha sikerül”. Hetvenötödik születésnapja volt éppen (az utolsó, amelyen szokás szerint, a felterjesztés ellenére „nem tüntette ki” Magyarország hivatalban lévő elnöke), és az utolsó, amelyet a nyilvánosság előtt rendeztek fenn a Várban. Szokatlan volt, hogy milyen körültekintő alapossággal készült. Az asztalon cédulahalmaz jelezte, hogy „van mondanivalója”, nem is annyira a múltról, inkább már a jövőről, mert – ahogy sóhajtva jelezte, miközben elnyomta a sokadik utolsó cigarettát – „a párt előtt sok a feladat”.

Az interjú meglepő könnyedséggel összeállt. Hiába aggodalmaskodott Tibor úr, a kétségbeesett sajtós: „Ugye megteszi, ugye összekalapál valamit?” Nem kellett, teljesen kompakt, normál Horn-szöveg volt, néhány kitérővel. Kisebb zavar a vége felé adódott, amikor mindenképpen fel akarta olvasni a jegyzethalmazt, amelyből készült. Mindent, amit az éjjel összeírt. Csak a dolgok alakultak aztán másképp. Most is. Hozták a kávét, a huzat belekapott a függönybe, s a jegyzethalom szétrepült, avarként terítve be a szőnyeget. Zavartan szedegettük a cetliket. Az egyikbe bele is olvastam, jellegzetes, kiíratlan, szálkás betűk: „Kampány előtt az operativitás objektivitásának fokozása.” Nem nagyon értettem, de szerintem már ő sem.

Pár héttel később, szeptemberben Horn „váratlanul eltűnt”, s a hátralévő néma éveket a Honvéd Kórház VIP-szobájának magányában töltötte.

A magány illett Horn Gyulához. Komor, mindig gondterhelt, befelé forduló embernek láttuk. A hatalom ezt a zárkózottságot még élesebbé, karakteresebbé tette. Nem titkolt semmit a múltból, sokakkal ellentétben, s nem is fizetett rá erre a kihívó őszinteségre, sokakkal ellentétben. Műszerésztanoncság, szakérettségi, tisztes szegénység, a Gestapo által meggyilkolt apa, hat testvér, Rosztov, pufajka ’56-ban, kb külügyi osztály, államtitkárság, pártelnökség az MSZP-ben, egy minden irányban zárt, karanténba kényszerített, fülledt belvilágban amelyet ő, Horn Gyula, ez a zárkózott, mufurc ember nyitott meg, tett életképessé újra. De ekkorra Horn Gyula, a volt külügyminiszter nemzetközi értelemben elismert politikussá nőtte ki magát.

Hornt a németek valóban szerették, ezt legádázabb hazai ellenfelei sem merték kétségbe vonni. Valaki iróniával jegyezte meg: „Ha Gyulánk Berlinben jár, és látótávolságba kerül, képtelenek megállni, hogy azonnal ki ne tüntessék.” És nem pusztán a diplomáciai jó modor okán. Horn volt az egyetlen élő magyar politikus, akiről utcát neveztek el. Ez nem véletlen és nem is szokás.

Kitüntetéseinek, érmeinek, díjainak listája megtöltene egy füzetlapot. A németeknek Horn Gyula „vasfüggönyakciója” szívszorító élmény lehetett. Azóta kisebb viták folytak arról (különösen a volt kollégák duzzognak), hogy „nem túlozta-e el, játszotta-e túl” szerepét a Róka. Hogy a német ügy közös döntésnek, kollektív kormányzati felelősségnek számított. Hogy Horn megint elvitte a show-t, ez volt az ő politikai privatizációja a rendszerváltás idején. Tény, hogy fontos döntések alkalmával többnyire Horn Gyula látszott a médiában. És azt a néhány történelmi snittet a csoportos esti átfutással, a zugligeti táborozással a németek egy életre megjegyezték. Valahol ez is tempóérzék dolga: jókor lenni jól fotózható helyen fél győzelem. És mondjon bárki bármit, 1989 forró kora őszén még állt a fal, működött az NDK, az egyik legvonalasabb keleti csatlósállam, de ami fő, Magyarországon állomásozott hatvanezer szovjet katona.

„Hát nézze, uram, itt voltak a szövetségesek” – mondta fásultan Horn Gyula a fönt idézett „utolsó interjú” végén. Fura, kettős hangsúllyal mondta: „A szövetségesek.” És csippentett a bal szemével. Horn, a nyugdíjasfórumok hőse szívesen és gyakran élt a Kádártól örökölt ősfogással. Imádott kikacsintani. Ám ahogy a logika kapcsai lazultak, kiüresedett a politikai metakommunikáció. A vége felé a Horn-dizájn véget nem érő kacsintássorozat volt. A volt miniszterelnök utolsó (tiszta) éveiben egyre sűrűbben nyilatkozgatott ’56-os szerepvállalásáról, főleg német lapoknak. Hogy pufajkásként csak „a törvényes rendet védte”, felfegyverzett bűnbandák ellen küzdött. Ezt véletlenül 2006-ban, a forradalom ötvenedik évfordulójának évében mondta, a közvélemény megrökönyödését, a baloldal szemérmes hallgatását váltva ki. Ki tudja, mi ösztönözhette erre? Indulat? Őszinteségi roham? Az utolsó öndefiníció?

„Azt is én mondtam, az is én voltam. Tudja?” – mondta az utolsó beszélgetés végén, amikor lezártuk a magnót. Tudom. Az ember sok mindet mond nyolc évtized alatt.

Ebből a nyolcvanegyből az utolsó hat már a hallgatás fekete éve volt. 2010-ben, a „döntő kétharmad után” – mondják – Horn betegszobája előtt is megjelentek a „magánszorgalmú kutyák”. Egyesek fontolgatták, hogy a kórház „akár ki is rakhatja” a nagybeteg ember szűrét, gondoskodjon róla a család. Orbán Viktornak kellett telefonálnia (mondták és írták), hogy ne tegyék. Igaz vagy sem? Lehet, hogy nem igaz. De annyira magyar történet lenne...

Politikus sorstársai a kórral vívott küzdelemben korjelző alakok voltak. Margaret Thatcher tizenkét évig, Reagan elnök tíz évig élt élőhalottként, Horn a diagnózis után hat évvel hunyt el. Még a szenzációra szomjas amerikai bulvárban is viszolygást keltett, amikor valaki „lekapta” Reagan elnököt „déli sétáltatása közben.” Horn körül is nagy volt a némaság.

Horn nem kedvelte, de fogcsikorgatva tűrte az új világot, a liberális demokráciát. Messziről jött, s messzire jutott. Lengyel László jól látta híres „Róka-elemzésében”, hogy Horn, ha éjjel szépet álmodott, nyilván kb-tagként látta viszont magát. Mert az a csúcs, egy zárt hatalom bennfentességének teljessége. Azt is mondták, Horn olyan politikus volt, aki öt méterre látott, de odáig kristálytisztán. Ezzel a furcsa, araszoló látásmóddal nem kis utat járt be, s tett járhatóvá baloldali közönségének is. 1994-ben felismerte s „borzongva” elfogadta a koalíciós partner (az ősellenség) legitimáló erejét, az alkotmány hatalmát, az Alkotmánybíróság stabilizáló szerepét. Horn is megmorogta a taláros testületet, amikor az visszanyeste a Bokros-csomagot, de jogkörét a legkevésbé sem szűkítette volna.

Horn is piszkálta a lateiner értelmiséget, „mert megint sok a filozófus”, de az oktatás pluralitását, az egyetemek belső szabadságát a legkevésbé sem korlátozta volna. Nyilván Horn sem kedvelte a „kampányokat és választásokat”, a „sok időrabló szószátyárságot”, de a plurális demokrácia alapjait esze ágában sem volt kikezdeni. 1998-ban, az elveszített választás után szó nélkül távozott. Pont úgy, mint egy demokratikus miniszterelnök. Talán mert akkorra már – ezernyi kitérő, vívódás és intrika után – az lett.

Horn utolsó világos percéig minden tisztség és formális pozíció nélkül az MSZP ikonja, vezető alakja maradt. A Syma csarnokban láttuk őt utoljára. Már kifelé tódult a nép, amikor meghallottuk a fénytelen hangú szónokot. Politikai credóját mondta el. „És elvtársaim, egyet ne felejtsetek: az életszínvonal sohasem csökkenhet.”

Az emberek hátra sem néztek. Sütött a nap, kifelé tódult a nép. Az öreg harcos lebotorkált az emelvényről. Nehéz ember volt, de akkor, abban a pillanatban nem lehetett nem szeretni. A szobát egy ideig még tartották a parlamentben. Miniszterelnököknek kijár. Csak a Honvéd kórház felől érkező csönd sűrűbb.

A kis nagy ember távozott.

Buják Attila