A horror rémuralma

Az amerikai filmiparban száz éve mindent mérnek, számolnak, összesítenek. Elég jók ebben: a zsebükre megy a játék. Hollywood ár-érték listái nyilvánosak: a sci-fi-, akció- és kalandfilmek, a számítógép-animációk vagyonokat kaszálnak, de vagyonokba is kerülnek. Jól ismert a végeredmény: a nyereségszorzó negyven éve a horrorfilmek esetében a legnagyobb.

A mérföldkövet Az ördögűző 1973-as bemutatása jelentette. Az előző évtizedek horrorjai, így a Hitchcock-filmek is, sejtelmes, visszafogott eszközökkel éltek. William Friedkin valami gyökeresen újat akart. Mivel Oscar-díjas rendezőként már bizonyított, szabad kezet kapott a Warner Brostól. A premiert ravasz marketingmunka előzte meg. Megszellőztették, hogy filmszalagon még soha nem látott borzalom készül, a stáb, a színészek bele is betegedtek a lelki megrázkódtatásba. Aztán addig festették az ördögöt a falra, amíg megjelent. A forgatás alatt két színész váratlanul meghalt, a főszereplőt súlyos baleset érte, a gyerekszínész valóban összeroppant, a díszleteket titokzatos tűzvész pusztította el. És a hatás nem is maradt el.

A két ördögűző

A forgatókönyvet William Peter Blatty saját, 1971-ben megjelent regénye alapján írta. A szüzsé dokumentarista egyszerűségű, látszólag nem több egy kórtörténetnél. A Washingtonban forgató elvált, sikeres színésznő (Ellen Burstyn) tizenkét éves naiv és elkényeztetett leánykája (Linda Blair) váratlan és megokolhatatlan tüneteket produkál. Álmatlanság, hallucinációk gyötrik. Az orvosok igyekezete ellenére egyre gyorsabb és drasztikusabb a testi-lelki átalakulás. A kis Regan arca, hangja a felismerhetetlenségig eltorzul, kiszámíthatatlan, borízű hangon káromkodó fúriává válik. Lekötöznék az őrjöngő kislányt, de a csontsovány, fejletlen testbe pankrátori erő költözik, záporoznak a szitkok és az ökölcsapások az anyjára, az orvosaira. A szép gyerekszoba koszos, sötét cellává szűkül, mindenütt vér, vizelet, hányadék. A filmet a húszperces exorcizálás zárja. Regan megtisztul, de a testében lakó Gonosz kiűzése a két ördögűző pap (Jason Miller és Max von Sydow) életébe kerül.

A képi és nyelvi drasztikum, a kegytárgyak meggyalázása sokkolta a karácsonyra készülő, prűd amerikai középosztályt. Szállóigévé vált, hogy megnézni Az ördögűzőt olyan vakmerőség, mint végigsétálni egy sötét sikátoron, ahol egy órája öltek meg valakit. Százméteres sorok kígyóztak a mozipénztárak előtt. A nézőtér is horrorba illő látványt mutatott: sírógörcs, ájulás, pszichózis. Az ördögűző hónapokra maga mögé utasította a kirobbant Watergate-botrányt: pszichológusok, társadalomkutatók, papok nyilatkozatháborúja töltötte meg a címlapokat. A demokraták Vietnam traumáját, a diákmozgalmak elfojtását emlegették, a republikánusok a szexuális forradalom, a csonka családok csődjéről cikkeztek. Míg a teológusok az ateizmus bukását és a hit győzelmét ünnepelték, a liberálisok hőbörögtek, mint írták, Az ördögűző a „vallási pornó” jelmezébe bújtatott katolikus támadás a felvilágosodás, a tudományos gondolkodás ellen.

Keserű fintor

A tömeghisztériát látva az Amerikai Filmakadémia tíz Oscarra jelölte a filmet, amely végül a legjobb forgatókönyv és a legjobb hangeffektusok díját kapta. (A hét Golden Globe-jelölésből pedig négyet nyert el.) A tízmillió dollárba kerülő film azóta csaknem ötvenszeres hasznot termelt. A megszállt vörös téglás ház és a halálos lépcsősor zarándokhellyé, Georgetown egyik látványosságává vált.

Mára átrendeződtek Az ördögűző értékei. Négy évtized alatt az ocsmányság megszokottá vált a szórakoztatóiparban, így a hatásvadász, gusztustalan jelenetek, a káromkodások nemigen sokkolnak. A polcnyira rúgó elemzések a film iróniáját tartják értékállónak. Az ördögűzőben nem egy bigottan katolikus anyuka rohan megbokrosodott lányával valami hókuszpókuszos öreg vajákoshoz. Ellenkezőleg, a csonka család hangsúlyozottan vallástalan. A mama módszeresen járja végig lányával a szakorvosokat. Ekkor kezdődik a máig ható horror. Rettenetesek a neurológiai vizsgálatok: a hatalmas kórházi gépek zakatolva röntgenezik, szúrják, csapolják az elgyötört gyerektestet. A doktorok fölényeskednek, handabandáznak, de tudományuk végül csődöt mond. Keserű fintorként egy orvosi konzílium javasolja az ördögűzést – a pszichiátriai elfekvő előtti utolsó esélyként.

A műfaj receptje

Ekkor jönnek az egyháziak, de az ő világuk sem vonzó. Lagymatag hitű szalonpapok kuplékat énekelnek, bagóznak, piálnak, derűsen ironizálnak hivatásukról. Igaz, a fiatal Karras atya más, őt háborgó lelkiismeret emészti: magára hagyott anyja meghalt, hite megrendült. A segítségére érkező idős Merrin pedig már belefáradt a gonosszal vívott reménytelen harcba. A rítus szüneteiben a két kimerült pap csendesen beszélget: ezek feledhetetlen pillanatok. Isten messze van, az ördög pedig az arcukba röhög. És nem használ semmi, sem szenteltvíz, sem feszület, sem ima. Alábecsülték a démon erejét. Végül meghalnak egy kislányért, akinek valódi arcát nem láthatták meg, akinek még emlékeiben sem élhetnek. Az ördögűző azért okos film, mert nem okoskodik. Nincs magyarázat arra, miért pont ez a kislány, miért pont ebben a testben szállásolta el magát a Gonosz.

Az ördögűző nyomdokain a horrorfilm hidraszerűen bomlott tucatnyi alműfajra. Mára nagyüzemmé vált, felgyorsult, butult, ismétli önmagát, de töretlen az anyagi szárnyalása. Nagy rendezők (Kubricktól, Spielbergtől Tarantinóig), nagy színészek (Jack Nicholsontól, Anthony Hopkinstól Jodie Fosterig és Johnny Deppig) nyújtottak emlékezetes, sokszor Oscar-díjat érő teljesítményt a műfajban. A szórakoztatóipari haszna sok tízmilliárdra rúg.

A sikeres horror receptje egyszerűnek és másolhatónak tűnik. A technikai költségek többnyire alacsonyak, csak jó rendezők, jó színészek és nagyon jó forgatókönyvek kellenek.

Hasznosítható a hazai közönségfilm számára a horrorfilm sikertörténete? Újragondolás nélkül aligha. Egyrészt a horror angolszász találmány, ottani esztétikai megítélése egészen más, mint Közép-Európában. A Macbethtől az Alkonyatig ívelő sorhoz a legjelentősebb angol–amerikai írók adták az ötleteiket, csiszolták, árnyalták, színesítették. Másrészt a horror társadalmi háttere is hiányzik. Csak azok az országok tudták meghonosítani, ahol tehetős a középosztály. A rémület rendre azokra csap le, akik rendezett jólétben élnek: van mit félteniük. Másrészt a horror erős polgári demokratikus hagyományok mellett hat. Mindegy, ki a rém (pszichopata gyilkos, vámpír, földönkívüli, robot, zombi vagy maga az ördög), az rémiszt benne, hogy nem lehet vele szót érteni, alkudozni, tárgyalni. Közép- és Kelet-Európában az állami intézmények, a bürokrácia tölti be a mumus szerepét, és túlságosan reális ez ahhoz, hogy szórakoztatóan borzongató film készülhetne belőle.