A herceg civilben - Oláh Zoltán a balett csillogó és valódi világáról
Még csak harmincnyolc éves, de már „halhatatlan”. Oláh Zoltán balettművész lábnyoma hamarosan odakerül az Operettszínház elé, a többi nemzeti kiválóságunk lábnyoma mellé. Furcsa egy fiatalembertől azt kérdezni: milyen érzés nyomot hagyni az utókornak?
– Nekem ez azt jelenti, hogy nem volt hiábavaló a rengeteg erőfeszítés, és hogy az egész életemet alárendeltem a táncnak. Ezt a díjat szakmai jelölés alapján a nézők szavazták meg. Nagyon jó érzés a közönség szeretete, és hogy ismerik a nevemet.
Az Operaház első magántáncosa ha végigmegy a budapesti utcákon, nemigen ismerik meg. A balett ebből a szempontból hátrányos műfaj:
ma már csak egy szűk, jobb módú réteg engedheti meg magának, hogy az Operába járjon.
A színpad a pillanat művészete, de amíg a színész játékát megőrzi a film, a balettművészeink emlékét nem idézi fel túl sok mozgókép. Táncfilm nagyon kevés készült. E „halhatatlanok” valójában leginkább kiszolgáltatottak a feledésnek. Ráadásul az aktív korszakuk is sokkal rövidebb, mint másoké, zenészek, rendezők, festők tündökölhetnek hetvenévesen is. De ahogy Oláh Zoltán mondja: az ő pályájukon minden előbb kezdődik és előbb is ér véget.
- Általában 18-20 évesen kezdődik a pályánk, és van körülbelül húsz évünk arra, hogy kiteljesedjünk, elérjük mindazt, amit szeretnénk. Negyvenéves kor fölött a test már nem úgy működik, nem is úgy terhelhető, mint fiatalon. Még több, még keményebb munkával lehet csak elérni ugyanazt a szintet, és a gyakoribb sérülések jelzik a túlterhelést. Nekem a Halhatatlanok Társulatának nagyon megtisztelő díja akkor jött, amikor már eltáncoltam a legnehezebb szerepeimet, és közeledek a húszéves időtartam végéhez.
Oláh Zoltán főszerepet táncolt A szilfidben, a Giselle-ben, a Spartacusban, A diótörőben, A hattyúk tavában, a Csipkerózsikában. Táncolta Oberont a Szentivánéji álomban, Vronszkij herceget az Anna Kareninában, Rómeót, és Rudolf trónörököst a Mayerlingben. Alakításainak száma szinte felsorolhatatlan. A klasszikus balettben ő a danseur noble, azaz a herceg karaktere. Zoltánt a magassága, a kiállása, a tartása teszi hercegivé. Belső eleganciáját viseli farmerban, civilként is, míg beszélgetünk a Magyar Táncművészeti Egyetemen egyik termében. Szeptembertől majd újra itt tanít.
Egyébként a sikernek is van súlya:
a művész még inkább nagyító alá kerül, és még nagyobb belső elvárásoknak kell megfelelnie.
Hiába „halhatatlan”, holnap ugyanúgy ott fog izzadni a próbateremben, és megküzd minden mozdulattal. A balett-táncos megszokta, hogy gyerekkorától kezdve mindennap gyakorol, megzabolázza a testét. E nélkül profi pálya nem létezik. Ezért is volt olyan nehéz a táncosoknak a koronavírus miatti leállás. A tervek szerint a balettegyüttes július 20-tól kezd újra próbálni. Zoltán pályáján még sosem volt négy hónapos leállás. Otthon a szobában egyedül edzeni egy-két hétig jó, de azután már hiányoznak a társak, a próbaterem hangulata. Persze Zoltán a kényszerszünet előnyeit is élvezte: több időt tölthetett a családjával. A felesége, Brieber Éva is táncolt, de már abbahagyta. Mesteroktató a Táncművészeti Egyetemen. Két gyerekük, Blanka és Berci pedig nagyon élvezte, hogy az édesapjuk is egész nap velük van. Nem lesz könnyű újra megszokniuk, hogy ha indul az évad, az apjuk csak előadás után, késő éjjel ér haza. A balett-táncos is kiszolgáltatott: azt kell táncolnia, és annyit, amit és amennyit ráosztanak. Szüksége van arra, hogy folyamatosan foglalkoztassák.
Zoltán úgy érzi, ahogy múlnak az évek, minden fellépésnek egyre nagyobb a tétje. A korábbi sérülések nyomot hagytak a testében, az emlékezetében. Nő a stressz, de mielőtt színpadra lép, el kell engednie minden feszültséget, negatív érzést. Öltözőjében még egyszer meg szokta nézni az okostelefonján a felesége és gyermekei fényképeit. Ez segít. Hívő ember, fohászkodik a felsőbb erőhöz is, mert amikor felmegy a függöny, már csak saját magára számíthat. Táncolni nem lehet rutinból, csak átlényegüléssel, s a varázs semmit nem kopott benne. Zoltán számára a színpad ugyanolyan ünnep, mint amikor először lépett a világot jelentő deszkákra.
Családjában nem voltak művészek. Budapesten született, édesapja gépészmérnök, édesanyja röntgenasszisztens, a bátyja pedig orvos. Szülei imádták az operát, és Zolit már kiskorában elvitték az Erkel Színházba A diótörőre. Első látásra beleszeretett a balettbe. Az elsötétülő nézőtér, a felragyogó színpadi fények, a zene, a tánc elbűvölték. Attól kezdve nem is volt más vágya, mint hogy ő is táncos legyen. Pedig
a fiúk közül kevesen választják ezt a pályát.
A focit vagy a küzdősportokat férfiasabbnak tartják. Sokaknak fogalmuk sincs arról, hogy a balett valójában milyen kőkemény világ. A táncos szinte röpül a levegőben, légiesen könnyed, de ezt elérni csak a test napi szintű megtörésével lehet.
Tízévesen vették fel a Magyar Táncművészeti Főiskolára (ma egyetem), és végigjárta a kilencéves képzést. Társai közül többen otthagyták az iskolát, amikor kiderült, a sikerekhez olyan kitartás, fegyelem kell, annyi lemondás, amelyet csak kevés tizenéves visel el. Zoltán azonban soha nem érezte lemondásnak a tanulóéveket. Akkor még az Andrássy úton volt a balettintézet, reggel kezdődtek a közismeretei órák, utána következtek a balettgyakorlatok, próbák, fellépések. Este hullafáradtan sokszor még átmentek a szemközti Operaházba, és állva nézték végig a balettelőadásokat. Oláh Zoltán hamar kitűnt a tehetségével, a nyári vakációkat sem lógással töltötte, hanem amerikai, spanyol, osztrák szakmai kurzusokon vett részt. Bulikba kevesebbet járt, viszont a tánc annyi élményt és sikert adott neki, ami másnak nem adatott meg. A tanáraik szigorúak voltak, de szinte pótszülőkként törődtek a növendékekkel.
Oláh Zoltán szerint a mai képzéseken már jóval nagyobbak a technikai elvárások. Már nem elég, ha a fiatal táncos kilencven fokra emeli fel a lábát, a füléig kell. Magasabbra kell ugrani, sokkal többet kell forogni,
a közönség figyelmét egyre elképesztőbb teljesítménnyel lehet csak lekötni.
Ennek is megvan a veszélye, hisz a balett nem versenysport. A technika csupán eszköz, nem mehet a művészi mondanivaló rovására.
Diploma után ifj. Harangozó Gyula szerződtette az Operaházba, oda, ahová gyerekkora óta vágyott. Kartáncosként kezdett, ám fél év múlva már főszerepeket bíztak rá. Egyre feljebb jutott a táncosok ranglétráján. A balett különleges, zárt világ, a szakkifejezéseit néha csak külön szakszótárral lehet érteni. Rendkívül hierarchikus a balett-társadalom, Zoltánt a kartáncosok közül előléptették címzetes magántáncosnak, s végül első magántáncosként került a ranglétra tetejére. Szeretne még új szerepeket próbálni. Úgy véli, az aktív pálya vége felé szükség van levezető szakaszra.
– Attól, hogy a fiatalok jobban ugranak, többet forognak, még megmaradt a szakmai tudásom. A korábbi szerepeim közül már nem mindegyiket szeretném tovább táncolni. Másféle kihívásokra is koncentrálnék. Egy ilyen nagy együttesben, ekkora repertoárban lehet találni olyan szerepet, amelyben jól érzem magam, nem kell megerőszakolni a testemet, de mégis kihívást jelent.
Az aktív sportolóknak is nehéz, amikor a sportkarriernek vége. Az ússza meg traumák nélkül, aki tudatosan készül erre. A profi táncossal is hasonló a helyzet. Huszonöt év után szakmai nyugdíj helyett most már életjáradékot kap, de csak akkor, ha bizonyos táncegyütteseknél volt közalkalmazotti státuszban. Vagyis a negyven felé járó táncos már nem nagyon tud kalandozni, „szabadúszni”. Oláh Zoltán leginkább balettmesterként tudja elképzelni a jövőjét, mindenképpen táncközelben akar maradni.
Úgy véli, ma sokkal nehezebb a pályakezdő kollégák helyzete, s nem csak a nagyobb elvárások miatt. Jóval telítettebb és globálisabb a piac, ha bármelyik balettegyüttesnél próbatáncot hirdetnek, a világ minden részéről érkeznek jobbnál jobb táncosok a válogatásra. Ez már a hazai együtteseknél is így van. Kiélezett verseny folyik minden lehetőségért. Ám a tehetséget, a befektetett munkát semmi nem pótolja. A színpadi világ bármilyen varázslatos, kegyetlen tükör is: a kezdő tapasztalatlanságát, az öregedő táncos gyengülő erejét egyaránt leleplezi. A színpadon ugyanis soha nem lehet hazudni.
