A hatalom csapója

Szomjas György

Pillanatnyilag tragikus a helyzet. Amennyi támogatást most kapott az MMKA, az állandó költségeinkre sem elég, nemhogy a filmgyártásra. Improvizatív döntés született. Akik meghozták, maguk is rájönnek majd: korrigálni kell. Kérdés: milyen veszteségeink lehetnek addig? A Magyar Filmművész Szövetség nevében próbáltuk vázolni a szakmai problémákat a miniszterelnöknek írt levelünkben. Hiába. Az MMKA-tól közben egyre többen mennek el, veszélyben a folytonosság.

Szó van átalakulásról, de vajon lesz-e még mit átalakítani? A film bonyolult struktúra, amelyet nem lehet egyik napról a másikra újrateremteni. Gazdasági vonzatai is lehetnek a dolognak: ha a változás következtében felfüggesztik a filmipar húszszázalékos adókedvezményét, nem jönnek ide a külföldiek sem forgatni, ami viszont egyéb területeken is viszszaesést jelent. Bár nem ragaszkodom mereven semmilyen struktúrához, nem kellene a gyereket is kiönteni a fürdővízzel együtt.

Makk Károly

Nem beszélnék a magyar film kimúlásáról, csupán tetszhaláláról. S bár most magam is inkább a homályt érzékelem, a helyzet talán előbb-utóbb rendeződik. Elképzelhetetlen, hogy egy ilyen tradíciókkal, alkotói tartalékokkal rendelkező európai országban megszűnjön a filmgyártás. A megoldás ambíció, jóindulat, kétoldalú megértés kérdése.

Nem mellesleg: ami történt, azt az MMKA új elnöksége generálta. Működését azzal kezdte, hogy sajtóhadjáratot indított a korábbi vezetés ellen. Hetekig arról lehetett olvasni, ki mindenkinek tartozik az alapítvány. Mintha szándékosan adósságot halmozott volna föl, miközben minisztériumi elképzelést valósított meg, amely nagyjából úgy hangzott: „Pénzünk nincs, viszont adunk állami garanciát a hitelekre.”

Néhányunknak a szakmában konkrét elképzelésünk volt egy új filmes szervezetről. Ebben három intendáns felelne a filmekért, személyesen ők írnák alá a szerződéseket. Kiderül, lehet-e bármi is ebből a koncepcióból. Egyelőre csak pletykaként hallani Andy Vajna és mások mint jövőbeni szakmai potentátok szerepéről. A szóbeszéd viszont rettentően sokat árt.

Janisch Attila

Nem az a gond, hogy megváltozik a filmstruktúra. Az MMKA-nak is megvoltak a maga problémái. Az a kérdés: mi volt benne a jó, s az átöröklődik-e. Az új rendszerben megmarad-e – például – az esélyegyenlőség. Kálomista Gábor most arra hivatkozik: az alapítvány nem adott lehetőséget a fiataloknak sem. Furcsa megszólalás, nem sok jót sejtet. Hiszen az elmúlt években az ifjabb generációk sorra készítettek nagyjátékfilmeket diplomamunkaként.

Lényegi kérdés az is: a jövőben egy ember döntése, ízlése, egy politikai nézőpont függvénye lesz-e az új rendszer, vagy esztétikai szempontokat sem nélkülöző értékek mentén alakul majd. Az MMKA-ban független szakkollégiumok döntöttek a forgatókönyvek alapján. Aki kimaradt, persze akkor is hőbörgött. De sokkal jobb rendszer volt, mint visszatérni a filmközponthoz. Mert az sosem jó, amikor az alkotók betört derékkal végül kénytelenek alázatosan beállni egy politikai szemlélet szolgálatába, hogy elérjék filmjük támogatását. Milyen műveket lehet ilyen kényszerek közt készíteni?

Persze azt sem ártana tudni: a MMKA új vezetése pusztán elhibázott kommunikáció vagy valami sajátos koncepció alapján sározta be az egész szakmát?

Mundruczó Kornél

Minket – akik úgy dolgozunk, hogy nyom nélkül egyetlen fillér sem kerülhet máshová, csak a vászonra – nagyon meglepett az MMKA-val kapcsolatos hibás gazdálkodás, a sajátos pénzmozgások híre. Nem tudom, valóban történtek-e ilyenek. De mindenképpen ki kell vizsgálni, mert a transzparens filmgyártás közös érdekünk. Szomorúnak tartanám, ha a közvélemény – bizonyos emberek hibája miatt – kriminalizálná a szakmát. Túl az emberi csalódásokon, rémülten figyelem az egymás ellen hangolt szakmai reakciókat is.

Szükséges új struktúra, ám nem lehet más a lényege: biztosítani, hogy a filmkészítés továbbra is a politikától függetlenül működjön, európai szakmai alapoknak megfelelően. Magam is többször dolgoztam olyan producerekkel – említhetem Petrányi Viktóriát, Kovács Gábort, Sipos Gábort –, akik szellemiségükben, felkészültségükben is európai kultúrát képviseltek. Ezt az értéket semmiféle filmes rendszer sem nélkülözheti. Szaktudás nélkül ugyanis nincs filmművészet. Másfelől az elmúlt időben feltűntek új és fontos alkotók, a szakma pedig komoly eredményeket is elért.

Bízom benne, mindezt előbb-utóbb a döntéshozók is felismerik, s megértik: az ország értékét csak a szabad szellemi tőke növelheti. A művészet semmilyen körülmények között nem válhat a politika terepévé.

Sas Tamás

Tragikus a helyzet, hiszen érvényes filmes szerződéseket hagytak figyelmen kívül, ami nem eljárás. De a megoldás nem lehetetlen. Már régóta mondogatom: a filmipar és a filmművészet nem ugyanaz. Zavart okozott, hogy az MMKA-ban is óhatatlanul összekeveredett a kettő. Miért nem választjuk végre szét őket?

A magyar filmpiac mérete és sajátossága ugyan megköveteli az állami segítséget, de ha beleadnak egy forintot, az ipar így is visszatermel kettőt. Ehhez képest a nagyon értékes magyar filmművészet működését, támogatását másféle módon kell kezelni, elbírálni. A legnagyobb filmgyártó nemzetek – az Egyesült Államoktól Indiáig – elkülönítik az alkotást és a filmipart. Utóbbi náluk amúgy önmagában is támogatja a filmművészetet. Hiszen létrehozza a kapacitást, működteti a szakmai-technikai rendszert, amelyet a filmművészet is használhat. A stábok mindig kedvezményben részesítik a művészfilmet, olcsóbban dolgoznak a forgatásokon, mert fölfogják: ez a műfaj nem nyereségorientált. Amennyiben itthon is sikerül kialakítani egy hasonló struktúrát, az MMKA-t nem kell sajnálni. Ha viszont megint valami áttekinthetetlen rendszer jön létre, akkor abból már nincs kiút.

Török Ferenc

A mostani törvény betűje szerint az MMKA megszűnésével időlegesen lefagy a filmipar. Elveszíthetjük hitelünket az EU-ban, veszélybe kerülhet a húszszázalékos filmes adókedvezmény, a bankok kihátrálhatnak a produkciók mögül. Persze lehet, holnapután változik majd az egész, hiszen hetente módosulnak más törvények és intézkedések is.

Az a legnagyobb baj: a szakma lényegében semmit sem tud arról, ki és mit akar. Nincs minisztere, igazi felelőse a területnek. Beszélünk arról, kik lehetnek az „erős emberek”, de hogy mire és miként akarják használni az erejüket – rejtély. Kétségtelen: ami volt, az nem működött rendesen. De mi az új vízió, kik kreálják? Akik hivatali pozíciót kaptak, nem feltétlenül kompetens figurák.

Saját példámon érzékelem a helyzet lehetetlenségét. Három évig dolgoztam egy filmen, a fizetésem beragadt az alapítvány krízise miatt, ahogy a stáb nagy részéé is, a producer lakására jelzálog került. És nem tudunk hova fordulni. Még a szakszervezetet sem lehet fölhívni, hogy sztrájkoljunk, mert az sincs. Röhej. Várunk, hátha történik valami.