A Fidesz gazdasági programja: ennyi a konkrétum

Az év eleje óta látványos taktikai változás következett be a Fidesz kommunikációjában: a biztos választási győzelem tudatában visszafogták a határtalan ígérgetést és óvatosabb, reálisabb, de a konkrétumokat továbbra is lehetőleg kerülő nyilatkozatokat tesznek. Feltűnő, hogy minden többé-kevésbé kézzel fogható kijelentést a szakpolitikusok magánvéleményének aposztrofálnak, amelyek egyébként időnként ellent is mondanak egymásnak. Hivatalosnak a honlapjukon nemrégiben közzétett választási programot nevezik, amely jórészt az elmúlt nyolc év kemény bírálatainak és a boldog jövőt sugalló üzeneteknek a tárháza. A fő mondanivaló az, hogy eddig minden rossz volt, ezután majd minden jó lesz, az egyszerű olvasónak viszont a szöveg alapján sejtelme se lehet arról, mégis hogyan fogják ezt elérni.

Figyelmesebb elemzéssel és némi szakmai háttérrel azért a gazdasággal foglalkozó részből bizonyos konkrétumokra és azok megvalósíthatóságára következtetni lehet. A program a legnagyobb hangsúlyt a foglalkoztatás növelésére és az azt serkentő intézkedésekre helyezi, méghozzá jogosan. Az már más kérdés, reális-e a sokat hangoztatott fő célkitűzés, egymillió új munkahely létesítése, igaz nem azonnal, hanem tíz év alatt. Ez annyit jelentene, hogy a jelenlegi 55 százalék körüli foglalkoztatási ráta 70 százalék fölé nőne, amire még a jóval fejlettebb régi uniós országok közül is csak néhányban van példa, az átlag ugyanis 65 százalék.

A cél tehát több mint ambíciózus, ami önmagában nem baj, az igazi kérdés az, reálisak-e azok a módok, amelyekkel el akarják érni. A program négy területet sorol fel, ahol az ilyen mértékű munkaerő növekedésre lehetőséget lát: az építőipart, a mezőgazdaságot, a hazai turizmust és az úgynevezett kreatív iparágakat. Menjünk sorba. Az építőiparban az anyag szerint 300 ezer ember dolgozik, ami akkor igaz, ha minden kapcsolódó területet és beszállítót idesorolunk. A szakmai képviseletek szerint a beruházások erőteljes fellendülése esetén ez a szám akár százezerrel is emelkedhetne, de ennél többel semmiképpen, az ország méreteiből adódóan.

A Fidesz program készítői vélhetően maguk is tisztában voltak ezzel, ezért meghirdették az energia hatékonyság növelését és ennek jegyében a lakások tömeges felújítását, mondván: ha évente a lakásállomány tizedét újítják fel, az 80 ezer új munkahelyet jelentene. Egy szó sincs viszont arról, hogy ez mennyibe kerülne és ki finanszírozná, pedig az egész buktatója éppen ez. Eszerint ugyanis évente kb. 400 ezer lakást kellene felújítani, és ha csupán kétmillióval számolunk átlagosan lakásonként, akkor is 800 milliárd forintról beszélünk, azaz csaknem annyiról, amennyi a tavalyi teljes költségvetési hiány volt. Mivel nem feltételezhető, hogy a lakosság többsége ezt fizetni tudja - az évek óta futó hasonló, igen kedvezményes programokban csupán néhány tízezren vettek részt -, a terhek döntő részét az államnak kellene vállalnia, csak kérdés, miből.

Még ennél is nagyobb kételyeket vet fel a mezőgazdaságban dolgozók számának drasztikus növelése. Az ágazat már most is jóval több embert foglalkoztat nálunk, mint a hasonló adottságú, nálunk fejlettebb nyugat-európai országokban, miközben a versenyképessége jóval alacsonyabb. A fejlődés trendje nem az, hogy emelkedik a mezőgazdaságban dolgozók száma, hanem a termelés hatékonyságának növelése. Ebből a szempontból különösen veszélyes, hogy a Fidesz programja "sok kis és közepes birtokra" akarja építeni a jövőt, és ezeket akarja kiemelten támogatni, így növelve a foglalkoztatottságot. Nálunk ezek átlagos nagysága ugyanis néhány hektár, ami nem művelhető meg gazdaságosan, ahogy az a múltban nyilvánvalóvá is vált. A versenyképes uniós gazdaságok átlagos mérete száz hektár körüli, de még ezek is különböző egyesülésekbe tömörülnek a nagyobb hatékonyság érdekében.

Teljesen irreális tehát arra számítani, hogy a kisméretű családi gazdaságok ösztönzésével vissza tudjuk nyerni az elvesztett agrárpiacokat, az eredmény csak a még korszerűtlenebb struktúra lenne, amely aligha tudna még több embert eltartani. Lehet persze, hogy a követendő modell az, amelyet a program bevezetőjében írt ajánlásában Makovecz Imre szorgalmaz: legyünk önellátó ország, az állam azokat támogassa, aki képesek az önellátó életformára a saját háztájiuk fenntartásával. Szép idea, kár, hogy az emberiség ezen már néhány ezer éve túllépett.

Ami a hazai turizmusban rejlő foglalkoztatási lehetőségeket illeti, számokat erre vonatkozóan a programban hiába keresünk, ami nem véletlen, mert több százezer potenciális munkahelyről beszélni itt komolytalan. Hasonló a helyzet a rejtélyesen hangzó kreatív iparágaknál, amelyek mibenlétét nem részletezik, az egyetlen konkrétum a veretesen csengő "európai és globális szolgáltató központok" kifejezés, amelynek tartalmának boncolgatásánál vélhetően maga a szerző is bajban lenne. Jobban érthető a közmunka hatékonyabb alkalmazására való hivatkozás, főként - a program szerint - a roma és képzetlen népesség foglalkoztatásánál. Az nem derül ki, hogy ezt is beleszámítják-e az egymillió új munkahelybe.

A gazdaságélénkítés alapvető eszközeként több helyen is előkerül az adó- és járulékcsökkentés, amelyet azonban óvakodnak számszerűsíteni. Az adózás egyszerűsítésétől és az adminisztrációs terhek csökkentésétől 3-500 milliárd forint éves megtakarítást várnak, jó lenne, ha ez bekövetkezne. Érdekes konkrétum, hogy az adók szigorúbb behajtását a hatóságoknak a büntetésekhez fűződő anyagi érdekeltségének megszüntetésével kívánják elérni, ami több, mint naivitás, ráadásul borítékolhatóan növeli a korrupciót.

Ez utóbbi ellen pedig harcot hirdet a program, elsősorban a közbeszerzések kapcsán. Ezzel a területtel többször is foglalkozik az anyag, jogosan, mivel a fejlesztések alapját a főleg uniós pályázati források adják. Az egész közbeszerzési rendszer átalakítását célozzák meg, még akkor is, ha az "gazdasági és politikai sérelmeket" is okoz. Ezt a nemes szándékot némileg megkérdőjelezi az, hogy az utóbbi időben szinte nincs olyan tízmilliárd feletti állami beruházás, ahol ne lenne a nyertesek között Fideszhez közelinek mondott cég. Az mindenesetre jó lenne, ha a pályázati előlegkifizetések 25-ről 50 százalékra emelkednének, valamint az is, ha a fizetési határidőt 90-ről 30 napra lehetne csökkenteni. Ez utóbbinál már az is előrelépést jelentene, ha az állam legalább a 90 napot tartaná.

A hazai vállalkozásoknak nagyobb szerepet szán a program a fejlesztési beruházásoknál, a jelenlegi 40-ről 70 százalékra akarja növelni a hazai cégek nyerési arányát. Ezzel csak az a baj, hogy ezt az ajánlatok versenyének kellene eldöntenie, nem pedig a kormánynak, ellenkező esetben nem csupán az unióban tiltott protekcionizmus lesz meghatározó, de az irtani hirdetett korrupció is szárnyalni fog. Emellett a klientúra építés legjobb eszköze is az, ha a nekünk tetsző cégeket előnyben részesítjük, amire az állami beavatkozás korlátlan lehetőséget ad, már amennyiben mindez Brüsszelben nem veri ki a biztosítékot.

A gazdasági konkrétumok a programban ezzel lényegében ki is merültek, a nagy elosztó rendszerek elkerülhetetlen átalakításának pénzügyi hátteréről egy árva szó sem esik. Az egészségügy kapcsán is csak annyit tudunk meg, hogy a szomszédos országokhoz igazodva a kiadásokat a GDP egy százalékával növelni kellene, ami mintegy 260 milliárd forintot jelent. Ezt színezi az a figyelemre méltó állítás, hogy "az egészségügy 1990 óta tartó átalakulása a szocialista kormány durva beavatkozása nyomán kisiklott". Jó lenne tudni, milyen átalakulásra gondolt a szerző és hol élt az elmúlt húsz évben.

Ami az egyik legkritikusabb területet, a szociális ellátási rendszert illeti, a program többnyire az elmúlt nyolc év ostorozásával foglalkozik. Elmélyültségét és konkrétságát jellemzi, hogy legtöbbször visszatérő mondanivalója az, hogy minden család és minden gyermek számít. Ahogy Pelikán elvtárs mondta valamikor: jó tudni!