A csoda

A puszta tények mögül kibújnak a tragédia mozzanatai. A most 21 éves Nataša a 168 Órának azt mondja: „Azon gondolkodtam, hogyan segíthetnék a többieken. Nem az a tragikus, hogy elveszítettem a lábamat, hanem hogy azok az emberek, akiket rövid idő alatt megkedveltem, életüket vesztették. Tapodi Pétert és Fűzy Ákost soha nem felejthetjük el.”

Lassan összeáll a kép Nataša és édesapja, Vukašin visszaemlékezéséből. A karambol pillanatára Nataša nem emlékszik, csak arra, hogy klubtársával (és a szerb válogatott tagjával), Milica Ivanovićtyal közvetlen előtte zenét hallgattak. Amikor az első sokkból magához tért, nem érzett fájdalmat, csak amikor Milicával le akartak szállni a buszról, hogy segítsenek a többieknek. Akkor vette észre, hogy hiányzik a bal lábfeje. Az édesapja azt mondja, a két lány megtalálta a tornacipős végtagot, és felcsillant a remény, hogy vissza lehet majd varrni, de már túl késő volt.

Nataša most is úgy érzi, mint két évvel ezelőtt: ebbe még nem fog belehalni, tehát túl kell tennie magát a történteken. Több részlet is utal rá, hogy az akkor 19 éves sportoló elképesztő lelkierővel bír. Milicát megkérte, hívja fel az apját, aki Győrből tartott kocsival haza, Belgrádba, hogy közölje vele: szerencsétlenül jártak. De meg ne említse, hogy milyen sérülése van. Vukašin visszafordult, és közben Nataša is hívta, nyugtatgatta az apját, hogy nincs semmi baj. A teljes igazságot Vukašin Kovačević, saját elmondása szerint, az M0-son hajtva tudta meg, az orvosok telefonhívásából. Egy világ omlott össze benne.

A kórházban azt mondták, hogy talán az lenne a legjobb, ha ő közölné a lányával: amputálták a térde alatt a bal lábát. Benyitott a lánya szobájába, ő ránézett, és azt mondta: „Tudom, mit akarsz mondani, amputálták a lábamat.”

Később Nataša és szobatársa (egy magyar sportolónő) egy hónapot töltött a kórházban. Állandó vendégsereg volt náluk, magyar, szerb, bosnyák, horvát sportolók érkeztek. „Nagyon jól éreztük magunkat. Azt hiszem, a szomszédos szobák betegei felsóhajtottak, amikor eljöttünk, olyan hangosak voltunk” – emlékezik vissza Nataša.

Hazatérve Belgrádba az volt az álma, hogy egyszer talán még pályára lép – és hobbiszinten kosarazhat.

Az ilyen páratlan akaraterő a családi neveltetéséből és/vagy veleszületett készségből származhat. Ezzel egyetért Csernus Imre pszichiáter is, aki annak idején a szerencsétlenül járt győri sportolók lelki segítéségére sietett. Natašával nem foglalkozhatott, hiszen ő azonnal kórházba került.

„Mindig arra neveltek, hogy bátran nézzek szembe a nehézségekkel. Most is ezt tettem.”

Hazaérkezvén bátyjával, Ivannal megállapodtak abban, hogy Ivan az édesanyjukat vigasztalja (őt viselte meg a legjobban a szerencsétlenség), Nataša meg az apjukat.

– Apámnak azt mondtuk, hogy Natašának van szüksége támaszra, de mi tudtuk, hogy igazából Nataša fogja benne tartani a lelket – meséli Ivan.

A belgrádi Katonai Kórházban kezdte meg a felépülést Szerbia addig legígéretesebb kosárlabdázónője. Ott beszélt arról, hogy álmában két lába van.

„Ha álmodom, akkor még futok is, kosarazok is, olyan vagyok, mint mindenki más, aki egészséges, amilyen nem egész két hónapja még magam is voltam. Az igazság az, hogy nagyon nehéz annak tudatában élni, hogy az ember nyomorék lett, de csak akkor, ha mindig azzal foglalkozik.”

Két hónappal később Nataša megkapta az első műlábát, és erről a Facebook-oldalán számolt be egy aláírással: Baby steps, azaz a kezdő lépések.

Ezzel még távolról sem volt elégedett, sokkal, de sokkal többre vágyott, mint utóbb kiderült, nem alaptalanul. „A klubom együtt dolgozik egy német céggel, amely a legjobb protéziseket gyártja. Szeretnék egy olyan műlábat, amellyel ismét játszani tudok, ez a legfontosabb célom most. Persze erre még várni kell hat-hét hónapot.”

A legnagyobb fejtörést az okozta, hogy ilyen, kosarasnak szánt műlábat még nem készítettek. A kosárlabda ugyanis rendkívül összetett és hirtelen változó mozgássorozatokat igényel a végtagoktól. Tehát nem olyan műlábat kellett kidolgozni, mint a legismertebb művégtagos élsportolónak, a barátnője meggyilkolásával vádolt Oscar Pistorius dél-afrikai középtávfutónak.

Bejek Zoltán, a Semmelweis Egyetem ortopédsebésze, a paralimpiai válogatott csapatorvosa az Origónak nyilatkozva elmondta: „Hirtelen irányváltásnál, megállásnál, indulásnál biztosan gátolná a protézis. Még nincs tapasztalat arra, hogy valaki így játsszon, az is elképzelhető, hogy bizonyos mozgásoknál a két végtag összeakad, tehát nagyon komoly kérdések merülnek fel.”

Csak egyedi fejlesztésű sporteszköz jöhetett számításba.

Időközben, 2013 végén Nataša megkapta a Nemzetközi Olimpiai Bizottság Pierre de Coubertin, a sport mint az élet iskolája elnevezésű díját.

És a kitartásnak meglett az eredménye. Nataša jóslata, jobban mondva kinyilatkozása, hogy hat-hét hónapon belül játszani fog, be is jött, méghozzá Franciaországban.

A Francia Kosárlabda Szövetség és a FIBA Europe szervezésében 2014 őszén már Párizsban tesztelte a kifejezetten neki készített protézist. Szakértők még akkor sem hittek benne, ezért azt mondták: Kovačević már tökéletesen jár, de a versenysportról valószínűleg le kell mondania.

Az élete azonban nem csak a kosárlabdából áll. Megválasztották a FIBA nagykövetének, és egy alapítvány (Natasa Foundation) képviseletében rászoruló sportolóknak segít. Két egyetemre is jár: turizmust tanul egy belgrádi főiskolán és sportmenedzseri szakon egy másikon.

2015 lett az áttörés éve. Nataša februártól már rendszeresen edzett volt csapatában, a Crvena zvezdában. Sőt júniusban a budapesti Syma csarnokban az All Star Gálán is szerepelt.

És akkor jött a csoda: az ismét profi játékosként leszerződő Kovačević november 11-én, 26 hónappal a súlyos baleset után, bajnoki mérkőzésen öt pontot szerzett csapatának, a Crvena zvezdának! A niši Student volt az ellenfél. Nataša a játék hatodik percében lépett a pályára. Óriási tapsvihar fogadta. A belgrádi Basketland közönsége állva köszöntötte. 15 percet játszott. A Zvezda 78:47-re győzött.

Natašának van egy kis tetoválása, amelyet a szülei tudtával készíttetett: Carpe diem. Aminek a jelentése, az ő tolmácsolásában, nemcsak az, hogy Élj a mának, hanem hogy Minden napodnak legyen meg az értelme.