A cérna egyszer elszakad
A Nyugat és a hivatalban lévő magyar kormány viszonya január elején pattanásig feszült volt. Most éppen a szelídebb szavak szezonját éljük, s az IMF-hitelkeret megszerzése nem reménytelen. Az európai közösségbe való visszailleszkedés azonban radikális kormányátalakítás és teljes kurzusváltás nélkül elképzelhetetlen. BOKOR PÁL írása Magyarország nemzetközi helyzetéről.
Január közepén Strasbourg-ban ismét bebizonyosodott, hogy az ideológiai csörtékben a magyar miniszterelnök jól teljesít. Hívei és a közszolgálatinak mondott média ezt megelégedéssel nyugtázták. Annak azonban, hogy a fülkeforradalmi rezsim már a konzervatív Európa szemében is egyre kevésbé kívánatos, nem ideológiai, hanem reálpolitikai okai vannak. Elsősorban az, hogy a Nyugattól való eltávolodás a korábbinál még meredekebb gazdasági és szociális lejtőre taszította Magyarországot, ez pedig nem egyezik az uniónak a Kelet-Európa felzárkóztatására és saját konszolidációjára született elképzeléseivel. Másodsorban a kormány nemzetközi megítélésének romlása azzal függ össze, hogy az európai értékrend szerint megengedhetetlen módon kokettál a szélsőjobboldallal.
A Jobbik megteheti, hogy követeli az EU-ból való kilépést, vagy a még elvadultabb nacionalisták kedvéért uniós zászlót éget. Ez nem javít Magyarország amúgy is elég siralmas nemzetközi megítélésén, de a Jobbikot Európában nem tekintik tartósan kormányképes pártnak. Ezzel szemben, amikor a kormánypártinak ismert televíziós adóban ugyanazt a zászlót jelentőségteljesen feltekerik, vagy amikor a kurzussal rokonszenvezők „Nem leszünk gyarmat!” transzparenssel vonulnak fel Budapest központjában, annak van következménye. A képek minden nyugati fővárosba eljutnak, és ezzel annak a békülékeny, józanságra hajló, már-már eurokonform politikusnak, akit az elemzők Strasbourg-ban láttak vagy látni véltek, megint vége.
Kétharmados bódulat
A kettős beszéd persze nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az Európa előtti meghajlással egyidejűleg Orbán idehaza megőrizhesse a „labancverő” imázsát. Másfél évig tartó politikai és gazdasági tévelygés után, a mostani visszalépések és tűkanyarok közepette számára ez lehet a legalkalmasabb eszköz a politikai túlélésre. Csakhogy e politológiai értelemben sikeres taktikázásnak nagy ára van: Magyarország folyamatosan távolodik a Nyugattól.
Márpedig a nyugati orientáció Európának ezen a pontján végképp nem ideológiai kérdés, hanem geopolitikai szükségszerűség. Lehet, hogy a Nyugat még válságban van, de így is a világtermelés több mint felét produkálja. A NATO nevű, magasan technicizált erőszakszervezet pedig meghatározó katonai erő a világban, és a belátható időn belül az is marad. Ha tehát valakinek a nemzeti érdek nem csupán választási mozgósításra alkalmas lózung, akkor el kell ismernie, hogy a maga külpiactól függő gazdaságával, a maga leépült hadseregével Magyarországnak a sok rossz múltbéli döntés után most voltaképpen nincs is választási lehetősége.
Ez az a nemzetközi erőtér, amelybe a kormányzat a maga kétharmados bódulatában eddig nem volt képes belehelyezkedni. Ehelyett voluntarista gazdaságpolitikájával, a demokratikus intézmények csonkításával és kijátszásával olyan karanténba zárta az országot, amelyből sem rugalmas visszavonulásokkal, sem szelíd szavakkal nem lehet kitörni. Külföldi bírálóit nem téveszti meg a kétharmados szómágia. Az sem, hogy az „ordító egér” politikai minősítésig és a „bóvli” befektetési kategóriáig vezető hosszú lejtmenetelésben a parlamenti többség végig a kormány kezes báránya volt, hiszen az új választási törvény előterjesztése óta minden egyes kormányoldali parlamenti képviselő elviselhetetlenül magas egzisztenciális kockázatot vállalna akár egyetlen „nem” szavazattal is.
Az írást teljes terjedelmében a 168 Óra hetilap legfrissebb számában olvashatja.
Orbán Viktor 2011 március 15-i beszéde:
