A bomlás melege: évszázadokra veszélyforrás lesz a tároló
Most, hogy a hírek szerint végleges nukleárishulladék-temetőt készülnek létesíteni Pécstől alig néhány kilométerre, Bodán, érdemes visszatekinteni az előzményekre, amelyek egészen 1987-ig nyúlnak vissza. Ekkor szállt harcba a hatalom ellen néhány elszánt ember az akkor még vendéglátós, ma nyugdíjas Kerényi János aktív közreműködésével, mert az ugyancsak Pécs-közeli Zengő egyik gyönyörű kis faluját, Ófalut nézték ki a paksiak nukleáris temetőnek. Az azóta feledésbe merült siker a rendszerváltás második legnagyobb civil győzelme volt a bős–nagymarosi gát építésének megakadályozása mellett.
– Kezdetben mennyien voltak a tiltakozók?
– Alig néhányan. Ahogy meghallottuk, mi készül, már a zsigereinkben éreztük, hogy ez így nem lehet jó. Kezdetben össze-vissza szaladgáltunk, támogatókat kerestünk, egyre nagyobb volt a hangunk. Talán éppen ezért hihetetlen sebességgel állt mellénk az egész falu, és ami legalább ilyen fontos: szinte a teljes magyar sajtó.
– A „daliás idők” óta – nagy technológiai robbanást hozva – eltelt közel harminc év. Most is elkezdené a küzdelmet?
– A rövid válaszom az, hogy persze. A hosszabb pedig az, hogy az a kérdés, az ember miként gondolkodik: csak magára vagy az utódokra is gondol-e? De vegyük komolyan, amit mondott, hogy mondjuk van egy új technológia. Ezeknek a hulladékoknak egy-két évszázadtól több ezer évig terjed a felezési ideje. Ki hozhat utódaink életéről felelősséggel döntést ilyen időtávra?
– Vagyis, ami ma nagyon jó helynek látszik, az vajon az lesz-e sok száz, esetleg ezer év múlva is?
– Így van. Azt se feledjük, hogy Ófalun a kis és közepes szennyezettségű anyagokat akarták elhelyezni, ezekre mondták, hogy hatszáz év múlva veszélytelenné válnak. Csak szemléltetésül: ahhoz, hogy, mondjuk, mostanra legyen ártalmatlan az anyag, mondjuk 1415-ben, Husz János megégetésének évében kellett volna eltemetni. Érti, micsoda őrületről beszélünk? Amire Bodán készülnek, az már elsődleges szennyezettségű anyagokról szól. Jöhetnék összehasonlító évszámként akár a honfoglalással vagy a besenyőkkel vagy még korábbi dátummal, mondjuk Jézus megfeszítésének idejével is.
– Amit annak idején nem temethettek el Ófalun, annak építettek egy temetőt Bátaapátiban. Arról mit tud? Ott minden rendben van?
– Először is: okulva a velünk folytatott harcból, ott eleve másként kezdték. Nem direktívákkal, elhallgatásokkal, hanem hosszan tartó meggyőzéssel. Tény, hogy amíg nincs baj, addig nincs baj, de ha – isten ne adja – van, akkor nagyon nagy a baj. Itt csak utalnék Fukusima tanulságaira. Erre a beszélgetésre készülve előkerestem Havasi János könyvét, az Izotópfalut, amit a mi mozgalmunkról írt. Akkoriban Paks nukleáris igazgatóját Maróthy Lászlónak hívták, aki persze nem azonos az egykori KISZ-vezetővel. Ez áll a könyvben: „Szó sincs arról, hogy ide kerülne a nagy aktivitású hulladék (sic!), a mi országunk alkalmatlan a kiégett fűtőelemek végleges tárolására. Semmi okunk sincs kételkedni abban, hogy a Szovjetunió visszaveszi az elsődleges hulladékot.”
– Tanulságos, hogy az idő mi mindent ír felül.
– Még egy idézet: Rosa Géza egy rádiónyilatkozatában azzal utasította el az ötletet, hogy „a paksi lösz alkalmatlan nukleárishulladék-temetőnek, atomerőmű befogadására is csak azért alkalmas, mert az csupán harminc-negyven évig működik, a hulladéktemető viszont évszázadokig”. Tetszik érteni?! Maga az atomerőmű csak harminc-negyven évig biztonságos itt, ahol most tovább akarják építeni! – mondta ezt akkoriban az erőmű sugárvédelmi előadója. Higgye el, lenne min gondolkodni egy felelős vezetésnek, vagy elég kiírni:„Pécs veszélyes tárolóhely”.
– Végezetül már csak egy kérdés: akkor volt vagy most egyszerűbb ellenállást szervezni?
– Ahogy akkor – nem sokkal Csernobil után – megértette egy falu, hogy nem róla szól a történet, hanem a jövőről, úgy ma is ezt kell átlátni. Az tény: mivel akkoriban kevesen mentek szembe a fősodorral, sokkal jobban odafigyelt rájuk a hatalom. Nemcsak a szembeszegülés tényére, de érveikre, gondolataikra is.
