A berendezkedés első kísérlete

„A Kisgazdapárt áll legtávolabb a Fidesztől, képviselői hozzászólásaiból olyan értékrend rajzolódik ki, amelyet mi nagyon élesen elutasítunk. Végzetesnek tartjuk a kisgazda politizálást... Az pedig, hogy a kisgazdákkal egy koalícióban legyünk, a legrosszabb álmainkban se kerüljön elő.”

Az álmok néha valóra válnak.

Orbán Viktor, akitől a fenti – hét évvel korábbi – kijelentések származnak, 1998 nyarán kénytelen volt koalíciót kötni Torgyánnal és az ő kisgazdáival. Akikről el lehet ugyan mondani, hogy „értékrendjük” az idők során változott, de hogy ez a változás 1991-hez képest az előnyére történt volna, azt aligha. Az igazán nagy változások az eltelt hét esztendő alatt, mint láttuk, az Orbán vezette Fideszben mentek végbe, és láttuk azt is, hogy a demokratikus értékrend vonatkozásában – finoman szólva – ezek sem voltak kifejezetten előnyösek. Mindezek alapján mondhatnánk, hogy Orbánék hozzáromlottak a kisgazdákhoz, de ez túl sommás volna, a dolog ennél jóval árnyaltabb elemzést kíván.

Kiindulásképpen utaljunk a közismert tényre: Antall József nem volt hajlandó bevenni a kormányába Torgyánt, még akkor sem, amikor az utóbbi az FKGP elnöke lett. A miniszterelnök felelőtlen politikai szélhámosnak tartotta őt, aki mindenfajta politikai és erkölcsi norma szerint méltatlan arra, hogy a Magyar Köztársaság kormányának tagja legyen. A kisgazdapárt hivatalosan kilépett a koalícióból, ám a frakció zöme lojális maradt Antallhoz, így a kormánytöbbség a ciklus végéig stabilan megmaradt.

Torgyánnal a politikai mutatványos, a szemfényvesztő, a politikai hasbeszélő cirkuszi figurája jelent meg a magyar közéletben a rendszerváltozás idején, aki 1990 és ’94 között még a perifériára szorult. Aztán láttuk, hogyan nőtt a súlya ’95 után, s vált olyan tényezővé, aki alapvetően befolyásolta a politikai folyamatok alakulását a jobboldalon. A Fidesz és az FKGP, illetve Orbán és Torgyán viszonyát azonban egészen a ciklus végéig hűvös távolságtartás jellemezte, időnként konfrontáció. A koalíció sokáig elképzelhetetlennek tűnt köztük – legalábbis a nyilvánosság előtt. Nekem viszont ’96 végén egy szűk körű társaságban, Kövér László szavaiból alkalmam volt megbizonyosodni arról, hogy a Fidesz sem az MSZP-vel, sem az „áruló” SZDSZ-szel nem tudja elképzelni a közös kormányzást – semmilyen választási eredmény esetén, semmiféle körülmények között. Számomra akkor világossá vált, hogy Orbánnal ők már elszánták magukat: ha más mód nem lesz, megpróbálják Torgyánnal is.

1998 nyarán aztán kiderült, hogy valóban nincs más mód.

Legalábbis a Fidesz számára akkor már nem volt. Mert a választások első fordulója megnyitotta ugyan a győzelem esélyét a jobboldal számára, ám a kihasználásához elengedhetetlenné vált a kisgazdákkal való együttműködés. Noha a Fidesz – érthető taktikai okokból, a szavazatmaximálás miatt – még akkor is tartózkodott ennek nyílt vállalásától (azaz: Orbán – a politikai racionalitás, sőt a morál kívánalmai szerint nagyon helyesen – hazudott), a kisgazdajelöltek a második forduló előtt így is sorra visszaléptek a javára – nem utolsósorban a jobboldali elit és a szavazók nyomására.

Megtehették volna-e Orbánék, hogy nem fogadják el az őket választási győzelemhez segítő támogatást? Nem, a politikában ez elképzelhetetlen. Hisz ilyesmit kellett volna mondaniuk: „Kisgazdaszavazók, kíméljetek, nem kérünk a voksaitokból” – ami képtelenség. Megtehették volna-e a győzelem után, hogy nem a kisgazdákkal tárgyalnak a kormányalakításról, hanem – a baloldali média és bizonyos gazdasági körök nyomásának engedve – „reálpolitikusokként” mégis nagykoalíciót kötnek a szocialistákkal? Nem, ez is teljes képtelenség lett volna, elsősorban az épp hogy elfoglalt jobboldali pozíciójuk miatt. Ha Orbán a választás megnyerése után összeáll a baloldali utódpárttal, pillanatok alatt elveszíti csaknem teljes politikai bázisát. Árulóvá, erkölcsi és politikai hullává lett volna saját tábora szemében, a koalícióban így simán megették volna a szocialisták (még jobban, mint az SZDSZ-t).

1998-ban Orbán Viktornak és pártjának egyetlen lehetősége volt: a Torgyánnal kötött kényszer-koalíció – vállalva annak minden kockázatát és árát. Antall nem volt hajlandó összeállni az FKGP elnökével, nem engedte be a kormányába, mert a lehető legrosszabb véleménnyel volt róla – és mert megtehette. Orbán aligha gondolt mást a kisgazdavezérről, mégis összeállt vele, mert ő viszont nem tehetett egyebet. (Ma már persze az is nyilvánvaló, hogy őt magát is merőben más fából faragták, mint egykoron Antall Józsefet.)

Csúfos vereségre számíthat

Az 1998 és 2002 közötti kormányzati ciklus egész történetét figyelembe véve kijelenthetjük, hogy a fideszes miniszterelnöknek kevesebb gondot okoztak Torgyánék, mint azt első pillanatban gondolni lehetett. Anélkül, hogy belemennénk a részletekbe, megállapíthatjuk: Orbán kitartó és szisztematikus munka után a végén simán legyűrte a kisgazdavezért. A kormányzás első félidejében már azzal sikerült őt moderálnia, hogy formálisan, a személyes érintkezésben, illetve a nyilvánosság előtt megadta neki a „kellő tiszteletet”: Torgyán kiélvezhette a hatalom nyújtotta presztízs összes lehetőségét. Ezen túl a köztársasági elnöki poszt jelölésének átengedésével két évig önmérsékletre késztette koalíciós partnerét, aki demonstrálni akarta, mennyire visszafogott és felelős politikus ő, amikor arra van szükség.

Ám 2000-ben, amikor csakugyan sor került az államfőjelölésre, a már meggyengült pártelnöknek bizonyára értésére adták: ha önmagát jelölteti, nemcsak arra nincs esélye, hogy megkapja a többséget, de csúfos vereségre számíthat a titkos szavazáson. Az még érthető ezen az alapon, hogy Torgyán miért lépett vissza. De hogy miért volt hajlandó valami „saját ember” helyett az Orbán jelöltjének számító Mádl Ferencet elfogadni, sőt formálisan is kandidálni, arra máig nincs magyarázat.

Hacsak azokat a családtagjait is érintő korrupciógyanús ügyeket nem tekintjük annak, amelyekkel később a miniszterségről való lemondásra is rákényszerítették. Villaépítési botránya jelezte, hogy a kisgazdavezér az anyagiak terén sem tudott mértéket tartani, Orbán pedig kemény hatalmi eszközöket is bevetett az ellene zajló küzdelemben. Erre utalt a rabláncon vezetgetett, majd sokáig fogva tartott Szabadi Béla államtitkár ügye, aki Torgyán alvezérének számított, vagy a megvesztegetése kapcsán lehallgatott és letartóztatott Székely Zoltán bizottsági elnöké. A kisgazdák túl mohón, túl direkt, sőt pitiáner módon fosztogatták a közjavakat; könnyen csapdába estek, gyorsan lebuktak: nem volt nehéz elbánni velük. Miután a vezér nem volt többé alkalmas megszerezni és szétosztani a zsákmányt, elpártoltak tőle. Átpártoltak az erősebbhez: Orbánhoz (Torgyánt végül a saját frakciójából is kizárták).

A radikalizmus még nem létezett

De térjünk vissza 1998-ba. Az akkori koalíciós kormányt a jobboldalon (s azon túl is) úgy értékelték, hogy a ’94-ben vereséget szenvedett politikai erők most visszavágtak. Hogy valami, ami megszakadt – más formában, más szereplőkkel, de –, a lényeget illetően folytatódik a jobboldalon. Ám ha közelebbről szemügyre vesszük a dolgot, kiderül: erről szó sincs. Ennek belátásához azonban még hátrább kell lépnünk, egészen 1990-ig.

Antall Józsefnek sikerült akkor győzelemre vinnie és egyesítenie a magyar jobboldalt a mérsékelt, felelős kormánypolitika jegyében – legalábbis a felszínen. Az MDF–FKGP–KDNP-koalíció pártjain kívül más politikai erő nem volt ezen a térfélen; a szélső radikalizmus szervezett formában még nem létezett. Ám csak idő kérdése volt, hogy a rendszerváltozással járó nehézségek nyomán megjelenjen: elsőként az egyik koalíciós partnernél. A szélsőség Torgyán személyében és törekvéseiben testet öltő kisgazdaválfaja a felelőtlenségben, a demagógiában és az általános nívótlanságban mutatkozott meg elsősorban.

A jobboldali radikalizmus másodjára az MDF-en belül ütötte föl a fejét: Csurka erőszakos politikai törekvéseiben. Ez már többszörös normaszegés volt: tagadta a nyugati demokratikus politika és a magyar alkotmányos berendezkedés bizonyos alapelveit és szabályait (antiliberalizmus, antiszemitizmus; „bemegy két rendőr a tévébe” stb). Miután pedig Csurka nem tudta elfoglalni az MDF-et, önálló pártot hozott létre, ez lett a MIÉP.

1994-ben az addig kormányzó mérsékelt jobboldal pártjai súlyos vereséget szenvedtek a választásokon (MDF: 12 százalék, KDNP: 7 százalék, a Torgyánról leszakadt kisgazdák: 0,8 százalék), és ellenzékbe kerültek. Az MDF és a KDNP együtt is csak a mandátumok 19 százalékával rendelkezett a parlamentben, az előző ciklusban birtokolt csaknem 60 százalék helyett.