'56

Ugyan hol tapasztalhattuk volna meg, miképpen áll össze egy önszerveződő tüntetés, egy spontán felvonulás? Milyen az ereje, a méltósága? Talán a május elsejei kitereléseken tanulhattuk volna, „a kikelet és hazaszeretet ünnepén”, amikor mindenkinek ki kellett vonulni, pedig mindenki haza szeretett volna menni? Vagy azon a hajdani, Rákosi-beszéddel súlyosbított nagygyűlésen, amelyre kivezényelték gimnáziumunk ifjúságát, és mindenki kapott a kezébe egy kapanyélnyi rudat, amelynek tetején Marx, Engels, Lenin, Sztálin és „a magyar nép bölcs vezére” (Rákosi) pompázott? Élelmes osztálytársunk – elunván magasba emelni a generalisszimusz tábláját – odament legnaivabb iskolatársunkhoz, a szőke Bálinthoz, és azt mondta: „Megfognád egy pillanatra? El kell szaladnom pisilni.” Bálint megfogta. Ott állt, egyik kezében Lenin, a másikban Sztálin. Felmérvén a lehetőséget, mások is vérszemet kaptak. Bálintot hamarosan húsz-huszonkét hozzá támasztott kép falazta körbe. Eldobni őket nem merte, megtartani nem bírta, mozogni tőlük nem tudott. Helyi abszurd anekdota szerint már mindenki hazament, az R-gárda tagjai otthon meleg lábfürdővel vigasztalódtak, csak Bálint állt ott a kiürült Szabadság téren reménytelenül és magányosan, a nemzetközi munkásmozgalom klasszikusainak gyűrűjében.

Október 23-án nem keltem korán. Nem éreztem rá, hogy forradalomkor ez mint szokás. 1918–19-ben még nem éltünk, 1848-ban pláne, az 1945 utáni fordulatokat pedig nem tekintettük revolúciónak, noha a Moszkvából hazatértek szívesen megtestesítették volna Petőfit, Kossuthot és Bem apót egyidejűleg, legbelül pedig a Népfront és a vasfüggöny koalícióját.

Csak 11 órára kellett odaérnem egy sajtóvetítésre a Vörös Csillag moziba. (Azelőtt Royal Apolló.) Közel laktam, a Sztálin út 61.-ben. (Jó cím volt. Amikor hivatalos helyen tudakolták, hol lakom, kis szünettel mondtam mindig: Sztálin út hatvan... egy. Kivétel nélkül mindenki pislogott. Pedig az Államvédelmi Hatóság már elköltözött onnan, de a cég híre még mindig visszatükröződött a megüvegesedő szemekben.) A vetítés aznap elmaradt. (Úgy lehet, mások már többet tudtak...)

Szép, őszi nap volt. Bementem az egyetemre. Kiderült: a nagyteremben csakhamar találkozunk, tanácskozunk a lengyel szolidaritási tüntetés (G. Gyuri elévülhetetlen érdeme!), valamint annak engedélyezése, betiltása és a szegedi MEFESZ kiáltványa miatt. Három körül a Petőfi-szobornál gyülekeztek az ELTE hallgatói. Köztük magam is.

Az első jelszavak az eredetileg kitűzött célnál nem mentek messzebb. „Lengyelország példát mutat, kövessük a magyar utat!” Amikor pedig már átéltük lelkileg is, zsigereinkben is azt a diadalmámort, hogy ezen a délutánon nem lehet betiltani bennünket még a beszédes nevű belügyminiszternek sem, így szólt az utca válasza: „Tüntetni nem tilos, hol vagy most, Piros!” És: „Lobog a nemzeti zászló, hol vagy te most, Piros László.”

Szerepelt a „ruszkik haza” követelés diplomatikusabb előde: „Minden ország katonája menjen saját hazájába!” Érthető ez is, nem?

A híresen lényegi „nem állunk meg félúton, sztálinizmus pusztuljon” tanúk szerint már az október 6-i Rajk-temetés után megszületett.

A politikai jelszavak mellé csakhamar gazdaságiak is kerültek: „Azt kérdezik Pesten-Budán, hová lesz a magyar urán.” A társadalmi igazságszolgáltatás igénye pedig a „Nyilvános Farkas-pert!” követelésében fejeződött ki. (Az euforikus hangulatban csak néhány örökös bohém vicc-csináló szőtte mondataiba sürgetőleg a „nyilvános házakat” is. Ha már ugye...)

A Bem térről alkonyatkor visszakanyarodtunk a Parlament elé. A tömeg Nagy Imrét kívánta látni-hallani. De ő nem volt ott. A tér lámpáit aztán hirtelen ránk oltották, gondolván: így hazamegyünk. Ám a sötétben a Szabad Népből és az Esti Budapestből sodort fáklyák fénye lobbant. A tömeg pedig harsogni kezdte: „Jellemző a kormányra!” A világítást visszakapcsolták.

Sok várakozás után végre megjelent Nagy Imre. Ám mintha mögötte sötét árnyak állnának, elterjedt hát a (rém)hír, hogy a politikus az ÁVH foglya. Ezért rázendítettünk: „Egyedül az erkélyen!” A beszéd csalódást okozott. Csakhamar teherautók jelentek meg az Alkotmány utca betorkolásánál, s a rajta ülők azt mondták: a rádiónál lövik a tüntetőket.
Akkor már arról is hallottunk, hogy önkéntes városvédők nagyon dolgoznak a Sztálin-szobor ledöntésén. (Utóbb szájról szájra járt az ironikus találós kérdés: na, ki várta legjobban a Mikulást ’56-ban? Sztálin. A csizmáját már októberben kitette...)

Aznap este még át kellett volna mennem Budára, felszálltam hát a 2-es buszra a Belvárosi kávéház előtti végállomáson, de azt mondták: sztrájk van, nem mennek sehova. Átvágtam a „Felszabon”, beültem egy taxiba, de a sofőr azt mondta: sztrájk van.

Vissza hát az egyetemre, ahol összebotlottunk U. Pista barátommal. Lelkesen azt gondoltuk: szerzünk fegyvert. (Mégsem volt hiába a katonai oktatásunk!) Más megkörnyékezhető híján a Petőfi Sándor utcai főpostánál a posztoló rendőrt akartuk rávenni, adná oda a pisztolyát. Ő azonban meggyőzött minket: erre neki is szüksége lehet, a nagy felfordulásban akár postarablók is jöhetnek. Fegyvertelenül, de felajzottan indultunk együtt a rádió felé. Az Astoria sarkán magyar tankokkal találkoztunk. A Múzeum körúton haladva aztán már számolnunk kellett azzal, hogy a Bródy Sándor utcát végiglövik.

A Szabad Nép-székház körül is sok ember volt. A Nagykörúton – és ezt zokon vettük – az orosz nyelvű Horizont Könyvesbolt portékája égett. Talán Tolsztoj is, talán Puskin is...

U. Pista barátom kint lakott valahol a világ végén, így aztán ezt a nyugtalan éjszakát, amelyet betöltött annak a csoda napnak mormogó-dübörgő emléke, az én albérletemben töltöttük. Reggel jött be T.-né, a főbérlő, mondván: ki ne menjünk. Halott fiatalember fekszik a kapu előtt.

Délelőtt aztán mégis elindultam az egyetemre. Ezen a napon hűvösebb volt, ballonkabátom zsebeibe dugtam a kezem. Aztán egy férfi megállított: „Lelőhetik így, mert azt hiszik, fegyvert szorít a markában.”

Így éltünk.

Létezett egy Egyetemi Forradalmi Diákbizottság nevű szerveződés, ide mindennap benéztünk. Így tudtuk meg, hogy a Belgrád rakparton (a későbbi FKGP-székházban) várnak néhány egyetemistát. Úgy emlékszem, az Írószövetség nevében Veres Péter kapacitált, hogy néhányunknak le kellene menni a vidéki főiskolákra, egyetemekre, afféle összekötői szerepkörben. Így került G. Karcsi és U. Pista Egerbe. A főiskola rádiójában kommentálták a történteket. Sőt: Karcsi, a költő néhány saját versét is közreadta, bennük Petőfi indulatát aktualizálva („foglalod a kurvanyádat...”). Ennek utóbb súlyos következményei lettek.

Kis lelkifurdalásom azért mégis volt mérsékelt kalandvágyam miatt. Így aztán amikor az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság újabb expedíciót szervezett hat-hét főnek, ezúttal Bécs célállomással, hazahozandó a Vöröskereszt küldeményét, nem vonakodtam. Egy közönséges utcai kék busz állt elő, oldalán a szokásos útvonaltábla helyett a kiküldő testület neve szerepelt. Indulás előtt némi vita bontakozott ki, hogy vigyünk-e magunkkal fegyvert. (Akkor már egy géppisztoly leakasztása nem okozott volna gondot. Volt belőlük a menzán is.) Végül nemmel zártuk a vitát, mondván: tankkal szemben nem sokat ér.

Így hagytuk magunk mögött a fővárost október 31-én kora délután. Kiderült azonban, hogy kevés a benzinünk. A motorizáció akkori fejlettségi szintjén nem állt minden utcasarkon kút. Reménnyel töltött el bennünket, hogy az esztergomi páncéloslaktanyában talán faszolhatunk üzemanyagot. Amíg ez zajlott, bekísértek minket egy nagy, cigarettafüstös terembe, ahol éppen tiszti gyűlés folyt. Bemutattak, majd azt kérdezték a jelenlevők, hogy szerintünk miképpen bánjanak a közelben üdülő ávéhás családok civil tagjaival. Nem biztattuk radikális lépésre őket, optimistán azt mondtuk: lesz független magyar bíróság, az fog ítéleteket hozni. És nem a családtagokat illetően.

Győrben aludtunk. Másnap alig gurultunk át a határon, Nickelsdorfnál szigorú osztrák határőr fordította meg buszunkat, mondván: aki éppen most akarna külföldre menekülni, az joggal gyanús. Fegyverrel kísért el bennünket a magyar határig. Aznap a hegyeshalmi átmeneti vasutasszálláson aludtunk. (A külföldre menő vonatok személyzete itt váltott. Magyar masinisztának, kalauznak „itt volt a pózna vége”.) Mint kiderült, nem egyedüli vendégei voltunk a háznak. Itt tanácstalankodott néhány külföldi újságíró is: merjenek-e beljebb menni, vagy már így is csapdában vannak. A félelem ellen volt náluk whisky, ezt aztán megosztottuk. Ezenközben persze lázasan tanulmányoztuk egymást: mi sem láttunk eddig eleven nyugati zsurnalisztát, ők sem magyar egyetemistát. Szerencsére nem jelent meg fotónk a svéd Aftonbladetben (pedig készültek képek), hisz nem egy későbbi felelősségre vonáshoz hasonló „bűnjelek” is elegendőek voltak. A svéd újságíróknak jólesett, hogy el tudtuk dúdoltuk nekik a világsikerű „Egy nyáron át táncolt” slágerét. Ők meg elmondták: szerintük vissza fognak jönni az oroszok Pestre a szuezi válság miatt. Ezt viszont mi nem nagyon szerettük volna elképzelni. Holott aztán...

November 2-án értünk vissza Pestre, az osztrákok által áthordott adományok, déligyümölcsök, konzervek, gyógyszerek pakkjaival.

Aztán eljött november 4. hajnala. „Csapataink harcban állnak” – mondta a miniszterelnök. Ám esélyük semmi. Körben tankágyúk dörögtek. A rádióból az Egmont-nyitány szólt. A házinénivel a langyos cserépkályhát támasztottuk. Átélve a pillanat heroizmusát, tekintetbe véve az illendő, viktoriánusan finom modort, T.-né így szólt: „Jaj, Bölcs úr, úgy reszket a végtagom...” (Mégsem lett volna illendő ez országrontó veszedelemben holmi remegő lábat emlegetni!)

Az évfolyam szétszóródott. Az idegennyelv-szakosok közül számosan kimentek. Az emigrálás valódi választás volt, ha nem is könnyű. A Szabad Európa Rádió műsora tele volt efféle üzenetekkel: Béla és Jutka üzeni Monorra, szabad földre értek, mennek tovább Amerikába.

Kétszázezer ember a lábával szavazott.

’56 telén kezemben bőrönddel mentem a Mávaut buszvégállomása felé, amikor a Magyar Ifjúság útján (nemrégen még Sztálin út) egy nő mellém szegődött, hogy ő is jön. Szabadkozásomra, hogy én nem oda megyek, ahova ő gondolja, erősködött: de ő jön. Elképzeltem, anyámék mit szóltak volna Kecskeméten, ha beállítok egy vadidegen nővel...

1957 május 1-jén sok százezres felvonuláson Kádárék nagy békemenetet produkáltak. Mi, akikben élt az oppozíció, nem mentünk. Ez idő alatt egyik barátunknál bridzseltünk. Nem gondolhattuk akkor, hogy G. Karesz hosszú ideig most játssza utolsó szabad partiját. Másnap hajnalban letartóztatták. Évekig nem láttuk.

És nem tudhattuk azt sem, hogy a házigazdánkra még hosszú internálás vár, majd rendőri felügyelet, és hogy a messze jövőben kerül majd Széchenyi-díj is, Kossuth-díj is az asztalt körülülőknek.