A jó gyerekek néma tragédiája

Talpraesett, élelmes, rátermett – mondják elismerően a kisgyerekre, aki olyan feladatokat is meg tud oldani, ami a felnőttek dolga lenne. Feltalálja magát, a jég hátán is megél, és a társadalmi elismerés megerősíti abban, hogy ez így van rendjén. Ám a társadalom nem látja, amikor fél a feladattól, vagy amikor szorong, ha olyan helyzetben kell megállnia a helyét, ami nem az életkorának megfelelő. Nem mutatja ki, ami benne zajlik, mert már megtanulta, hogy csak akkor kap pozitív visszajelzést a szüleitől, csak akkor szerethető, ha elnyomja a saját igényeit, és az elvárásokat teljesíti. Így válik észrevétlenül a parentifikált gyerek a szülő helyett szülővé.

2024. január 15., 12:38

Szerző:

Segít a szüleinek, vigyáz a kistesóra, bevásárol, főz magának, egyedül közlekedik – mindezt zokszó nélkül teszi, mert tudja, így kaphatja meg a vágyott szeretetet és elismerést a szülőktől és a tágabb környezettől. Ő a jó gyerek. Ő a parentifikált gyerek.

A parentifikált kifejezés az angol parent (szülő) szóból származik, és olyan kisgyermekre használja a pszichológiai szakirodalom, akik szülői szerepbe kényszerülnek, vagyis olyan feladatokat látnak el, amit a szülőnek kéne. A parentifikált gyerekek helyzetéről való közbeszéd azért is nagyon fontos, mert ezek a gyerekek némán tűrik a rájuk aggatott sorsot, így gyakran a családon belül is észrevétlen marad mindaz a lélektani fejlődési rendellenesség, amit a parentifikáció okoz.


A szerepek felcserélődésének számos oka lehet, ahogy arra John-Byng Hall tanulmányában rámutatott, leggyakrabban akkor kerül egy gyermek szülői szerepkörbe, amikor egyik vagy mindkét szülőjét elveszti, s ebbe nem csak a fizikai veszteség, a halál tartozik bele, hanem azok az élethelyzetek is, amikor a szülők elválnak, vagy az egyik szülő elhagyja a családot, vagy egyszerűen csak annyira sok időt fordítanak a szülők a munkájukra, hogy a figyelmükből nem marad a gyermekre. Ha az egyik szülő eltűnik a családi közösségből, előfordul, hogy a másik szülő helyettesítő társként kezeli a gyereket, vagyis vele beszéli meg a gondjait, ám a gyereknek szükségletei szerint nem a gondoskodó attitűdöt kellene élnie, hanem az oltalomra szoruló kisgyermekét. A gyerek – amikor még gyerek – nem lehet a szülő lelki társa, legjobb barátja, ugyanis a gyerek-szülő kapcsolat eredendően aszimmetrikus, ha a szerepek egymás mellé rendelődnek, a viszony szimmetrikussá válik, ami nagyon komoly terhet jelent a kisgyereknek, olyan felelősségvállalást, amelyre nem áll készen. Az érzelmileg parentifikált gyerek dolga lesz, hogy közvetítsen a veszekedő szülők között, vagy hogy felvidítsa a szomorú édesanyját, esetleg szerető unokaként minden szabadidejében a magányos nagymamát segítse. Koravén életében a saját vágyai nem kapnak helyet, mivel meg akarja kímélni a fáradt, gondterhelt szülőt. Mivel mindezért még meg is dicsérik (hisz olyan érett, lehet rá számítani), azt a visszacsatolást kapja, hogy minden rendben működik.

Az is előfordulhat, hogy a szülő képtelen ellátni gondozói feladatát, mert valamilyen függés rabja, esetleg mentális betegséggel küzd, így a gyermek kénytelen gondoskodni magáról, és a szülőről is, akit meg akar gyógyítani, és meg akar védeni. Különösen a bizonytalan kötődésű szülő fordul a gyerekhez gondozásért. A gyermekétől várja azt a gondoskodást, amit a szüleitől kellett volna megkapnia. Az ilyen szülő például állandóan „beteg”, így az instrumentálisan parentifikált (tehát az operatív feladatokat, mindennapi teendőket ellátó) gyerek napjait az iskolán kívül a szülő gondozása teszi ki, nem tudja megélni a gyermekkor felhőtlen örömét. Ugyancsak ez a helyzet alakulhat ki, amennyiben fogyatékkal élő rokont, kisebb testvért kell gondoznia a gyereknek, átvállalva a szülői feladatokat.

Az „életre nevelés” hazugsága

Hitrendszeri vélekedés, hogy nem a szabad a gyereket „puhányan” nevelni, a szülőktől is elvárták, hogy besegítsenek otthon, ők már tíz évesen „kulcsos gyerekek” voltak, akiknek egyedül kellett hazamenni, otthon rendet rakni, esetleg elmenni a fiatalabb testvérért az óvodába, sőt, még a vacsorát is egyedül készítették el. Csakhogy –ahogyan arra a bevezetőben utaltunk – ezek nem egy gyerek lélektani fejlődésének megfelelő feladatok. Attól, hogy a gyerek megtanulja ellátni ezeket a feladatokat, még magányos, szorongó, időnként rémült. Ha a szülő azért vár el a gyerekétől felnőtt szerepvállalást, mert „őt is az életre nevelték”, akkor semmi mást nem tesz, mint a transzgenerációs traumákat örökíti át. Nagyon valószínű, hogy ez a szülő maga is parentifikált volt, gyermekként nem kapta meg azt az érzelmi biztonságot, amire szüksége lett volna, így csak ismétli a családi forgatókönyvet: „ha én kibírtam, te is kibírod, tőlem is elvárták a szüleim, hogy segítsek nekik”. Persze kaphat a gyerek feladatokat, felelősségeket, de az mindig az életkorának megfelelő terhelés kell, hogy legyen. Elvárható például, hogy rendet tartson a szobájában, de semmiképpen sem neki való feladat elhozni a kistestvérét az óvodából vagy az iskolából.

 

Én nem kellek senkinek, feleslegesen jöttem a világra

A parnetifikált gyerekek egy életre szóló traumája az, hogy azt élik meg, ők nem számítanak, az ő igényeiket senki sem hallgatja meg, senki sem foglalkozik velük. Ez az ősfájdalom, szívbéli alapélmény abban a meggyőződésben válik hitrendszerré, hogy mivel a szülők nem megfelelően figyeltek oda rá, feleslegesnek érzi magát, és azt gondolja, hogy ő nem szerethető. Ugyanakkor mint minden emberben, a parentifikált emberben is él a vágy, hogy valaki számára fontos legyen, és ezért képes mindent, a saját teherbírásánál többet is megtenni. Extrém esetben még az is előfordulhat, hogy számára idegen emberekről is gondoskodik. A parentifikáltak a „világ megmentői”, a másokat ért igazságtalansággal szemben is érzékenyen reagálnak, ők az „igazság bajnokai”. Gyakran választanak segítő szakmát maguknak, ahol kiélhetik a gondoskodó késztetéseiket. E sorok írója is parentifikált gyerek volt, aki a természetgyógyász-kineziológiai munkája során döbbent rá saját érintettségére.


A parentifikált gyerekből lett felnőtt leginkább akkor ismeri fel, hogy mindennapi működése nem megfelelő, amikor már végtelenül elfáradt abban, hogy ő legyen az, aki többet vállal a munkahelyén, a baráti -, családi -és párkapcsolatokban, vagy amikor már nem akar mindig mindent egyedül megoldani, esetleg a szülők igényei szerint élni. Félreértés ne essék, a parentifikált gyerek felnőttkorában sikeres, akit „nem féltenek”, mert a „jég hátán is megél”, nincs olyan nehézség, ami megállítaná. Valóban jól jellemzik ezek a meglátások a parentifikált gyerekből lett felnőtteket, ám ahogyan gyerekkorban rengeteg energiát emésztett fel, hogy megoldják a feladatokat, ez felnőttkorban sincs másképp. Túlzott felelősségvállalásuk miatt segítséget nehéz elfogadniuk, hiszen akkor a magukról alkotott kép („kibírom”, „megoldom”, „meg tudom csinálni”) sérülne. Arról nem is beszélve, hogy a saját igényeiket még mindig fel nem ismerve, háttérbe szorítva szolgálják mások érdekeit. Ők azok, akik belefásulnak abba, hogy önmaguk helyett másokról gondoskodnak. Szívük mélyén arra vágynak, hogy végre őket is féltse valaki.

S hogy miért fontos minderről beszélnünk? Az elmúlt évek kutatásai rávilágítottak arra, hogy a parentifikált gyerekek hiába tűnnek önállónak, valójában nehezebben tudnak leválni a szülőről, hiszen állandóan gondoskodniuk kell róla, erőn felül kell segíteni neki. Így képtelenek lesznek a saját fejlődési feladataikra összpontosítani, kevesebb lehetőségük van önmagukkal törődni, felismerni valódi igényeiket, meghatározni egyéni autonómájukat. Mindez pedig a felnőttkorban is meghatározza a társas kapcsolatok, a munkahelyi attitűd és a parentifikált gyerekből lett szülő szülői minőségét.

 Egy olyan ember, aki elnyomja a vágyait, képtelen határokat húzni és betartatni, s az mozgatja, hogy az élete csak akkor működik, ha ő száztíz százalékot tesz bele, az soha nem fog önazonos életet élni. Márpedig eljön az a pillanat, amikor a parentifikált szembesül azzal, hogy szerepvállalásai nem hitelesek, állandó „készenléti állapot”-a nem fenntartható, hogy  elfogyott az energiája, hogy micsoda lelki terhet jelent számára az állandó megfelelési kényszer vagy hogy fogalma sincs róla, mire vágyik igazán az életben, mitől lenne hosszútávon  boldog. Minél hamarabb ismeri fel valaki, hogy elvesztette a kapcsolatot a benne élő gyermekkel (aki valójában soha sem tudta megélni a gyermekségét, és emiatt soha sem tudott felnőni), annál hamarabb léphet a gyógyulás útjára. A belső párbeszéd kialakítása hosszú folyamat, a vágyak felismerése, és azok kommunikálása önmaga és a környezete felé először a komfortzónán túli, de miközben a parentifikált megtartja és működteti a felnőtt életének szerepköreit, így tudja a saját szülei helyett megadni a benne élő gyermeknek mindazt, amit annak idején annak nélkülöznie kellett. Így amikor már nem csak a mások igényei, hanem saját maga vágyai felé is felelősséget vállal, akkor tudja megteremteni magának a biztonságos, örömteli, önazonos életet.

(Kiemelt képünk illusztráció. Fotó: Freepik)

 

Egy kis pezsgés, új impulzusok, üde enteriőrök és rengeteg ötlet, amely az ELLE Decoration legfrissebb lapszámával együtt érkezik. Nálunk találod a legizgalmasabb toplistákat és designeseményeket, a legszínesebb lakásválogatást és a 2024-es évet meghatározó trendeket. Tarts velünk a tavaszba!