Várni a csodát
Kemény évet hagyott maga mögött az orosz gazdaság. A GDP 4 százalékkal csökkent, és az idén további 1 százalék zsugorodás várható. 2014-ben a rubel 50 százalékot veszített értékéből a dollárral szemben, tavaly további 20 százalékos értékvesztés állott elő. Az infláció 13 százalék felé nyargalt. Bajba juthat a 2016-os költségvetés is, mert az olajbevételeket hordónkénti 50 dollárra tervezték – ehhez képest a mai ár csak felülről súrolja a 30 dollárt, és mehet lejjebb is. Minden 5 dollár csökkenés 1 százalékos pluszdeficitet „termel” az államháztartásban. Az egyetlen jó hír, hogy az állam és a cégek külső adósságai jelentős mértékben zsugorodtak, nem kell félni attól, hogy idén a kilencvenes, illetve a kétezres évek végéhez hasonló fizetésképtelenség, illetve kvázi csődhelyzet áll elő.
ACZÉL ENDRE írása
Az orosz állam bevételei legalább felerészt a kőolaj- és földgázexportból származnak. Az orosz gazdaság – ha a hadiipart nem számítjuk – változatlanul monokultúrás. Hiába ígért Putyin szerkezeti reformokat, semmi nem lett belőlük. A feldolgozóiparnak ígért technológiai beruházások elmaradtak. Igaz, a külföldi működő tőke elvileg helyettesíthetné a hazai forrásokat. De Oroszország iránti érdektelensége több mint feltűnő, holott az orosz munkaerő ma – nem utolsósorban a rubel gyöngesége folytán – olcsóbb, mint a kínai. A közönynek részben politikai okai vannak (vö. szankciók), részben a félelem attól, hogy az orosz állam arra teszi rá a kezét, amire csak akarja.
Alapjában azonban magának az orosz kormánynak az érdektelensége mérvadó. Amikor 100 dollár fölött volt az olaj, és egyfolytában tömték a zsebüket, a pénzt nem beruházásokra, hanem külföldi katonai kalandokra fordították (Grúzia, Krím, Kelet-Ukrajna); a tetejébe meg élelmiszert kellett vásárolniuk, mert úgy fest, nincs az az isten, amelyik az orosz mezőgazdaságot kirántaná öröklött bajaiból. (A KGST-korszakban ez ugyanígy volt, nekünk történetesen jól jött.)
De a történet nem Putyinnal kezdődött, hanem Brezsnyevvel, éspedig a fenti minta szerint. 1979-ben, amikor a szovjet csapatok bevonultak Afganisztánba és kezdetét vette egy tízéves háború, egy hordó olajért 101 dollárt adtak. Aztán az olajár mélyrepülésbe kezdett. Ördögien érdekes nézni a grafikonokat, amelyek megmutatják, hogy milyen korreláció van – mert van! – az olajár és a szovjet-orosz politika között. Noha nem vagyok híve az összeesküvés-elméleteknek, tisztán kimutatható, hogy a nyolcvanas évek reagani stratégiája az oroszok fojtogatására rendezkedett be. Egy titokzatos kar – gondolom, alapjában Szaúd-Arábiáé – gondoskodott róla, hogy a piacon állandó túlkínálat legyen, és sem Gorbacsov, sem Jelcin ne tudjon menekülni a zsugorodó olajbevételek elől. A nyolcvanas évek közepén harmadára csökkent az olajár s vele az orosz állam innen származó bevétele is.
Voltaképp kevéssé értem, hogy miért „nyomorgatták” a szovjet-orosz reformpolitikusokat, akik ezernyi jelét adták annak, hogy jó viszonyt akarnak a Nyugattal. Hacsak nem eleve az volt a koncepció, hogy az oroszokat sarokba kell szorítani, nehogy még egyszer eszükbe jusson világpolitikai pozícióik visszahódítása.
Putyin hatalomra jutása után beállt a fordulat. Amikor beköltözött a Kremlbe (2000), a hordónkénti olajár alacsonyabban állt, mint ma – 25 dolláron. De amint a Fehér Ház „észrevette”, hogy az orosz elnök nem ellenzi a NATO keleti irányú bővítését (vö. balti államok), és a New York-i ikertornyok elleni merénylet után kifejezetten keresi Amerika és a NATO barátságát, az olajár hirtelen visszaugrott a 100 dollár fölötti szintre, és ebből a bőségszaruból mindaddig ömlött a pénz, amíg Putyin rá nem támadt Grúziára (2008). Ennek a konfliktusnak a részleteivel nem kívánnék foglalkozni, de annyi biztos, hogy mihelyt drámaian megromlottak az orosz–amerikai kapcsolatok, a hordónkénti olajár visszazuhant 67 dollárra, csak azért, hogy hamarosan visszakapaszkodjon – ez már az Obama-korszak – a 100 dollár fölötti szintre.
Az orosz szempontból jó világ 2014-ig, a Krím félsziget bekebelezéséig tartott; azóta a lefelé mutató trendben nincs változás. Sok elemző érez késztetést arra, hogy bemutassa: mihelyt az oroszok „jól viselkednek”, fölmegy az olajár, sőt ha szorongatják őket, akkor demokratikusabbá teszik a rendszerüket és tovább szövögetik a Nyugattal ápolt barátság hálóját.
Ebből egy szó nem igaz. Putyin a Krím és Kelet-Ukrajna után egy fikarcnyival sem lett sem demokratikusabb, sem barátibb, sőt. Miért is lenne? Rájött valamire, amire minálunk Orbán is: a hazafias érzelmek felkorbácsolásával pótlékot tud nyújtani népének az egyre tömegesebbé váló szegénységért, a reálbérek csökkenéséért és mindenféle gazdasági bajért, amit, az igazat szólva, az átlagorosz aligha lát át. Pár éve, amikor még Moszkvában egy Putyin nélküli Oroszországért tüntettek a demokraták, az elnök népszerűsége valahol 65 százalék körül landolt – most, a Krím meghódítása és a szíriai bombázások után megint 80 fölött van. És ezeket a számokat nemcsak az állam pénzén hizlalt közvélemény-kutatók mondják be, hanem az úgynevezett függetlenek is. Igen, Putyin népszerű. Pártja, az Egységes Oroszország azonban nem. (Nincs párhuzam a Fidesszel.) Jellemző az elnökre, hogy finoman elsasszézott önnön politikai szervezetétől, hogy alkalmas pillanatban legyen kire hárítani a felelősséget a bajokért. Dacára annak, hogy az Egységes Oroszországnál engedelmesebb pártot még elképzelni is nehéz...
Történetünknek van egy olyan mellékszála, amelyről viszonylag kevesen tudnak. Az orosz válság ugyanis kisugárzik közép-ázsiai és kaukázusi köztársaságokra, amelyek tömegével küldték és küldik a vendégmunkásokat Oroszországba – általában nagyon olcsó munkákra. Ezek az emberek annyi pénzt küldtek eddig haza, amennyi hazájuk GDP-jében – összes megtermelt jövedelmében – lélegzetelállító arányokat öltött. Nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy Tádzsikisztán, Üzbegisztán, Kirgízia, Örményország, sőt Moldova sem lett volna képes a víz színén maradni, ha ezek a migránsnak mondott idegenek nem utalják haza a megtakarításaikat. Igen ám, de az orosz válság tompította a külföldi munkaerő iránti érdeklődést, arról nem is beszélve, hogy a vendégmunkást rubelben fizetik, azért meg egyre kevesebb dollárt vagy hazai fizetőeszközt kap. Következésképp a belső fogyasztás a gyönge rubel miatt dráguló import miatt nemcsak Oroszországban csökken, hanem ezekben az országokban is. Nem képes betölteni azt a funkcióját, hogy a gazdasági növekedés hajtóereje legyen.
Ami érdekes még: a migránsokkal szembeni ellenszenv folytán – és munkaalkalmak híján – Oroszország erősen megszigorította bevándorlási törvényeit. Kivételek azonban itt is vannak. Éspedig Kirgizisztán és Örményország. Ezek ketten csatlakoztak az európai unió riválisának szánt, orosz központú „eurázsiai gazdasági unióhoz”, amely a munkaerőnek épp olyan szabad mozgást engedélyez, mint az unió itt, Európában. A képlet világos: aki csatlakozik és nem ácsingózik, mondjuk, a NATO felé, az előnyökhöz jut. Aki nem, nem.
