Rákosi a falig hátrált

„A Sztálinról, illetve a személyi kultuszról szóló beszámoló árnyékolta be összbenyomásainkat. Annak dacára, hogy szigorúan belső használatra volt szánva, tudtuk, hogy előbb vagy utóbb kiszivárog tartalma. S ez mindannyiunkat nyugtalanított. A beszámolóban Sztálinról pozitívum alig volt, s a kép, ami róla kialakult, egy vérben gázoló zsarnok képe, aki kiirtotta a szovjet kommunisták színe-virágát, szörnyű katonai és egyéb hibákat követett el, amelyek felmérhetetlen károkat okoztak a szovjet népnek. Az a Sztálin, akit a Lenin után felnőtt kommunista nemzedék példaképének tekintett, egy csapásra le volt leplezve, ledöntve a piedesztálról” – örökíti meg visszaemlékezéseiben Rákosi Mátyás, aki ettől fogva kényelmetlenül érezhette magát a saját bőrében.

A XX. kongresszuson sorra hullottak ki a csontvázak a szekrényből, de nem számoltak a következményekkel. Kiengedték a palackból a szellemet, amely önálló életre kelt. Bejárta egész Európát. Felnyitotta a nyugati kommunista pártok szemét, a titok nem volt titok többé: nemcsak Lengyelországban adták kézről kézre brosúrák formájában, hanem világgá kürtölte a The New York Times is.

Hruscsov beszéde után sokan érezhették nem kis büszkeséggel, hogy nézeteiket igazolta a sorsdöntő kongresszus – mondja Baráth Magdolna történész. – De abban csak reménykedhettek, hogy nincs visszaút. Nem véletlen, hogy ekkor kezdődnek Magyarországon a Petőfi Kör vitái.

Rákosi az utolsó utáni napon döbbent rá: lemaradtak valamiről. Csak a hazautazás előtt jutottak hozzá a Hruscsov-beszéd leírt változatához, de nem vihették magukkal. Rákosi diktálni kezdte szabad fordításban, hogy legyen valami muníció, amit hazavisznek, mert az már kevés volt az öndicséret bizonyítására, hogy a XX. kongresszus is megerősítette a magyar párt addig folytatott politikáját.

Sűrűsödtek a baljós jelek. Már az 1955-ös év fejleményei arról árulkodtak: a Szovjetunió rendezni akarja viszonyát Európában, stratégiai szövetségre készül Titóval.

Amikor Rákosi a Keletiben leszállt a moszkvai gyorsról, eszébe juthattak Berija szavai: 1953 júniusában azzal vádolta meg, hogy azt tette Magyarországon, amit Sztálin a Szovjetunióban. „Számomra világos, ez a vád most újra fel fog merülni, hiszen elég hosszú esztendőkig én voltam Sztálin legjobb magyar tanítványa” – idézi Feitl István történész.

A Sztálint érő bírálatözönt meg sem említette. Reménykedett: idehaza nem kerülhet sor a törvénytelenségekkel kapcsolatos szembesülésre. De elszámította magát.

A józanabb politikusként mutatkozó Gerő Ernőnek meggyőződése volt: a XX. kongresszus visszavonhatatlanul lezárt egy korszakot. Megerősíteni vélte a gazdaságpolitikai vezetést, lezárni a rehabilitációt, helyreállítani a törvényességet, eltakarítani a személyi kultusz maradványait, rátérni a kollektív vezetésre. A PB tagjai Gerő mögé sorakoztak fel. Kötelezték Rákosit: ennek értelmében készítse beszámolóját a Központi Vezetőségnek (KV) a XX. kongresszus leszűrendő tapasztalatairól. Ez hideg zuhany volt: kockázatokat rejtett a kollektív vezetés emlegetése, a rehabilitáció erőltetése, mindez felmelegíthette az utódlás kérdését. Szólnia kellett Lenin jelentőségéről, Kun Béla rehabilitálásáról, a szociáldemokratákhoz fűződő viszony megváltozásáról.

Amikor a személyi kultusz, a kollektív vezetés és a törvénytelenségek tárgyalására tértek át, elszabadultak az indulatok. Többen is elérkezettnek látták az időt, hogy a pártvezetés tehetetlenségét ostorozzák. Kádár János (ekkor Pest megyei titkár) követelte a távol lévő Farkas Mihály felelősségre vonását. Ez egyet jelentett a törvénytelenségek felülvizsgálatával.

Már nem volt visszaút – állítja Feitl. Kádár ösztönösen érzett rá az apparátus elbizonytalanodására: ellentét feszül a kitűzött politika és megvalósítása között. Majd rátett egy lapáttal: „Nem mernek bírálni az emberek.” Új szövetségi politikát sürgetett. És még egy lapáttal: a politikai bizonytalanság mögött elsősorban morális kérdések húzódnak, elodázhatatlan az erkölcsi válság kezelése.

Elérte, amit akart: meghátrált a PB, a KV vizsgálóbizottságot küldött ki Kovács István vezetésével a Farkas-ügy felgöngyölítésére. (1957-ben 16 évi börtönre ítélték Farkas Mihályt.) Az történt, amit Rákosi mindenáron el akart kerülni. Felfénylett a Rajk-ügy, és benne az első titkár felelőssége.

Március közepére a Hruscsov-beszéd a nyugati rádiók felkapott témája lett.

Volt, aki nem hitte el a hallottakat, mások védelmükbe vették Sztálint, akadt, aki az SZKP vezetői ellen fordult, hiszen többségük évtizedeken át szolgálta ki ambiciózus törekvéseit: „Harminc év alatt senki nem vette észre, hogy diktatúra van a Szovjetunióban?” Kezdtek összedőlni a „mintaországról”, a marxizmus–leninizmus megdönthetetlennek vélt tételeiről alkotott eszmények. Tisztán akartak látni az emberek: mi és miért történt? – mutat rá Feitl. Mindenki érezte, valaminek történnie kell, nem folytatható úgy, ahogy korábban.

Egy XIII. kerületi aktíván Litván György, a Vendéglátóipari Technikum igazgatóhelyettese (történész), a jelen lévő (!) Rákosi lemondását követelte: „A magyar nép és a párttagság zöme nem bízik többé a jelenlegi pártvezetésben, elsősorban pedig Rákosi Mátyásban.”

Arról számoltak be Andropov nagykövetnek, hogy számos alapszervezeti taggyűlésen követelték – Rákosi egri pártaktíván mondott beszédére utalva –, nevezzék meg a Rajk és társai haláláért felelősöket. Egyesek meg is nevezték: Rákosi Mátyás.

Az írószövetség párttaggyűlésén Lukácsy Sándor Rákosi egri beszédére utalva – nevének említése nélkül – kijelentette, az elkövetett törvénytelenségekkel nincs arányban a „júdási ajakkal kimondott három szó: Rajk László elvtárs”.

Rákosi hátrált a falig, de kénytelen volt beismerni: „Hogy én is felelős vagyok, az világos. Az én kezem is benne volt. Ahhoz, hogy valakit becsapjanak, két ember kell, egyik, akit becsapnak. Meg voltam győződve, az a helyes, amit csinálunk. Ez nem mentesít engem a felelősség alól.” De menteni akarva a menthetetlent, kijátszotta a szovjet felelősség kártyáját is: legalább az apparátus előtt visszanyerje megcsorbult tekintélyét.

Ám hiába. Július közepén érkezett a moszkvai segítség Mikojan személyében: útmutatásai alapján felmentik Rákosit első titkári tisztéből és PB-tagsága alól. Július 26-án hagyja el egy kormánygépen Magyarországot, felesége és orvosa kíséretében. Moszkvába repül, „gyógykezelésre”. Sokszoros hazatérési kísérlete ellenére, 79 évesen a Szovjetunióban hal meg. Egy túlméretezett urnában tér vissza 1971 februárjában. Titokban.