Pokolbéli végnapjaink

1944. március 19-én a német csapatok megszállják hazánkat. De az a bizonyos birodalmi sas már igencsak tépett, csapzott, csatakos. Repdes-e még, vagy már csak verdes? (Majd négy és fél millió katonáját lőtték ki eddig. Minden harmadikat!)

Most itt vannak a Halászbástyán. Nem Wotan utódai, nem szálas germánok, marcona Walhalla-jelöltek, hanem éretlen, kölyökképű suhancok, akiket békében tán be sem engednének egy 16 éven felülieknek szóló filmre. Ölni s halni persze jók. Az SS páncélos tanhadosztállyal jöttek (nem tank-, csak tan-!), csodálkozó kadétok. Szedett-vedett, félig feltöltött alakulatok érkeztek: öregecske lövészek, reumás utászok, hidászok, tartalékos szállító oszlop, páncélvonat, SS-rendőrezred, légvédelmi tüzérosztály, a Florian Geyer SS-lovashadosztály gépkocsizói, ejtőernyősök, gránátosok, a „békés” Dániából átdobott tüzérek. És kevesen!

Az utolsó csatlós

Azt tartják a stratégák, hogy támadáshoz általában három-ötszörös túlerő kell, ezek a csapatok viszont mindössze egyharmadát tették ki a rendelkezésre álló magyar erők létszámának! Ja, hogy a meglepetés meg a logisztika mellettük szólt? Lehet. De akkor hol volt a magyar hírszerzés? A vezérkar? Hol voltak a szakemberek, a katonai elemzők, a kormány emberei?

Ez a megszálló hadsereg nem egy harcedzett, hanem egy leharcolt regiment képét mutatta. A kamerádok a beígért csodafegyver helyett az övükön lévő csupasz szuronyba kapaszkodhattak, ha ez bátorságot adott nekik. Még nem tudták, hogy a csodafegyver maga a propaganda, amelynek jegyében most itt állhattak a Halászbástya panorámája előtt.

S tegyük hozzá: ez a Gábriel arkangyal is feltűnően gyanútlan. Mintha fogalma sem lett volna az elmúlt két év eseményeiről: teljes volt a vereség Afrikában, a 6. német hadsereg elpusztult Sztálingrádnál, a doni áttörés felőrölte a 2. magyar hadsereget, sikeres angolszász invázió zajlott Szicíliában és a csizmán, Mussolinit letartóztatták, a Fasiszta Pártot betiltották. Felszabadult Nápoly, Róma, Leningrád. A szovjet csapatok Kamenyec-Podolszknál, Odesszánál, a Krímnél jártak (mai újságcikkcímek!), és elérték a szlovák határt. Partra szálltak Normandiában, lemondott az olasz király, merényletet kíséreltek meg Hitler ellen, Firenze is szabad lett. A francia Riviérát meghódították a szövetségesek. Győztes felkelés foglalta vissza Párizst. Felszabadult Marseille és Toulon, augusztus 23-án antináci államcsíny volt Bukarestben, Finnország fegyverszünetet kért augusztus 25-én, Románia ugyanezen a napon hadat üzent Berlinnek, Bulgária másnap bejelentette kilépését a háborúból, Hitler kivonta onnan a csapatait, a szlovákok felkeltek a németek ellen. Az amerikai katonák elérték a német határt. Athén, Lyon, Brüsszel, Antwerpen is felszabadult.

És szeptember 5-én a hazai politika ostobaságának látványos betetőzéseként a 2. magyar hadsereg megtámadja a már szovjet szövetségesnek tekintendő, egyébként is túlerőben lévő románokat! A következő napon a szovjet csapatok belépnek Erdélybe. Malinovszkij áttöri Szeged mellett a 3. magyar hadsereg védelmi vonalát. Ha Gábriel arkangyal úgy vélte, hogy mindezen lépések egyenként és összességükben a végső győzelem felé viszik Magyarországot, akkor egy járási futballmeccs elbírálására sem alkalmas, és nem birodalmi sast érdemel a feje fölé, hanem keselyűt.

Ne feledjük ugyanis: 1944. május 13-án Anglia, az Egyesült Államok és a Szovjetunió kormányai felszólították a Berlin–Róma–Tokió-tengely szövetséges kis államait, név szerint Magyarországot, Romániát, Bulgáriát és Finnországot, hogy fejezzék be a háborút. Bukarest, Szófia, Helsinki értett a szóból. Budapest nem. Mi lettünk „az utolsó csatlós”.

A dán király példája

Amikor március 19-én Klessheimből, Hitlertől hazaér Horthy, a rendkívüli koronatanácson Kállay miniszterelnök lemond, és külön kihallgatást kér a kormányzótól. Ha a főméltóságú úr marad a hivatalában, mutatott rá, felelős lesz minden rendeletért, intézkedésért, amit ezután hozni fognak. Azokért is, amelyekkel nem ért egyet, mert az államapparátus folytatólagos működtetésével legitimálja a történendőket, vagyis osztozik a felelősségben. Érzékeltette az exminiszterelnök, hogy egyedül a lemondás jelentene világos elhatárolódást a német szándékoktól. Vagy kövesse Horthy a dán X. Keresztély király példáját, aki Koppenhágában maradt ugyan, de egyáltalán nem „működik”. Nem ír alá semmit, passzív rezisztenciával képviseli a befolyásolhatatlan és inaktív főhatalmat.

1944 januárjában még mindig 9,5 millió német katona áll fegyverben, de a birodalom győzelmi kilátásai egyre romlanak. Már a szövetségesek is gyanúba kerülnek. Magyarország is.

Otto Skorzeny, a Mussolinit is kimentő SS-kommandó parancsnoka előkészületeket tesz ifjabb Horthy Miklós elrablására a Mikiegér akció keretében! (Ezért a fedőnévválasztásért e lovagias korban kijárt volna minimum egy párbajra kihívás! Az persze és sajnos nem igaz, amit egy tudós angol hadtörténeti munka állít magyar nyelvű kiadásában is nagy bátran, hogy ti. a kormányzó lakhelyéről, a „Dunára néző Citadellából” akarták volna elragadni foglyukat a Sebhelyesarcú kommandósai. Horthyék sohasem laktak a citadellában!)

Veesenmayer, a Führer teljhatalmú képviselője maga úgy nyilatkozott, hogy Budapestet (a „Budapest-erődöt”) az utolsó tégláig védeni kell Bécs megmentése érdekében. Hogy miféle eseményekről adott hírt a „Budapest Rádió”, amint az elébb is idézett hadtörténeti mű állítja, nem tudom, csupán azt, hogy ilyen nevű rádió nem volt akkor. Saját fülemmel hallottam viszont a Rádió Budapest Egyet és a Rádió Budapest Kettőt. Más nem szólt, hisz nem volt.

Aztán a Budapest-erőd elesett, Bécsen át a német fővárosig jutottak az ostromlók. Azoknak a házaknak, amelyek fehér lepedőt tűztek ki az égő-omló-bomló Berlinben, valamennyi lakójával végezniük kellett (volna) az SS-járőröknek. És nem a méret számított: a Konyev csapataival szemben álló 4. páncéloshadsereg katonáitól minden fehér zsebkendőt elkoboztak parancsnokaik, nehogy megadhassák magukat.

Norvégiában maradt meg viszonylag érintetlen kötelékben a Wehrmacht roncsai közül a legtöbb túlélő, vagy négyszázezren.

Churchillben fölmerült 1945 nyarán, hogy esetleg meg lehetne támadni a szovjet hadsereget, visszaszorítani keletre, legalább Lengyelország felszabadítása érdekében. De tábornokai nemet mondtak az offenzívára. „Nem kétséges, hogy mostantól Oroszország a legerősebb európai hatalom” – mondta Sir Alan Brooke altábornagy. A lengyel „felszabadítás” (és a harmadik világháború?) július 1-jén kezdődött volna...

Európai szemmel

Igaz, a moszkvai főparancsnokságon is hasonló akciókra készültek. A tervek között szerepelt Franciaország és Olaszország elfoglalása, valamint egy norvégiai partraszállás, kihasználandó, hogy a szovjet hadsereg négyszáz harcedzett hadosztállyal volt jelen Európában. Sztálin csak akkor állt el az inváziótól, amikor megtudta, hogy elkészült és bevethető állapotban van az amerikai atombomba.

1945. augusztus 30-án megkezdődött az amerikai partraszállás Jokohamánál. Rövidesen 1336 nemi erőszakról készült jegyzőkönyv. Számítottak ilyesmire a japánok, akik maguk is rendre megerőszakolták, kihasználták, prostitúcióra kényszerítették a legyőzött nációk asszonyait. Ám nagy racionalizmussal elébe akartak vágni az „igényeknek”, és a világháborúban példátlan módon létrehozták 1945. augusztus 21-én – két héttel Hirosima után – a Pihenési és Szórakoztatási Társulást, vagyis a katonai kuplerájok rendszerét. Mintegy húszezer fiatal nőt alkalmaztak a győztesek kiszolgálására több száz bordélyban.

Európai szemmel nézve: abszurd. No de hát az normális volt, ami előtte, 1939–1945 között történt?!