Matyilda, a megosztó – Az orosz emlékezetpolitikának egyetlen megkérdőjelezhetetlen fejezete van

Matyilda Felikszovna Kseszinszkaja a széthulló cári birodalom híres-hírhedt szépsége volt, aki beleírta magát az orosz történelembe. A lengyel családból származó lány nagyon fiatalon a szentpétervári cári balett balerinája lett, és már első fellépése elnyerte III. Sándor tetszését. A tizennyolc éves táncosnő hamarosan a trónörökös, a későbbi II. Miklós szeretője lett, és viszonyuk egészen addig tartott, amíg a férfi dinasztikus okokból el nem vett egy német hercegnőt. A hölgy ezután a cár két fiatal rokonával vigasztalta magát, egyszerre volt viszonya Szergej és Andrej nagyhercegekkel.

Kseszinszkajának egy fia született a nagyhercegektől, sohasem derült ki, melyikük gyereke. Szergej nagyherceget aztán a bolsevikok több más Romanovval együtt megölték, Andrej viszont kijutott Franciaországba, feleségül vette Matyildát, és adoptálta Vova nevű fiát.

Kseszinszkaja összetáncolt és -szeretkezett magának egy Szentpétervár szívében, a Péter-Pál-erőddel szemben álló palotát, amely aztán a viharos 1917-es évben a politikai élet egyik központja lett. A februári forradalom után nem sokkal a bolsevik párt foglalta le magának. Vova egykori szobájában Nagyezsda Krupszkaja, Lenin felesége szervezte a munkásasszonyokat, a palota erkélyéről Lenin szónokolt a tömegeknek. A bolsevikok nem foglalkoztak a névváltoztatással, az épület Kseszinszkaja-palota néven vonult be a munkásmozgalom történetébe. Hamarosan forradalmi múzeum lett, ezekben a hónapokban pedig két kiállítással is megemlékezik egykori lakóiról. A balerina szalonjában ékszerek, finom tárgyak, a táncosnő és az ifjú nagyhercegek fényképei fogadják a látogatókat, a többi teremben a száz évvel ezelőtti forradalmak és a véres polgárháború történetét mutatja be egy rendkívül gazdag és tárgyilagos kiállítás.

E két, egymással ellentétes szellemű kiállítás jól mutatja, hogy a mai Oroszországban mindenki a maga ízlése, világnézete szerint emlékezhet meg a bolsevik „nagy októberi” forradalom századik évfordulójáról. Putyin elnök hivatalosan semmilyen eligazítást nem adott, megelégedett azzal, hogy Oroszország tragédiájának nevezze az 1917-es esztendőt. Az ortodox egyház az időközben szentté avatott II. Miklós mártíriumára emlékezik, és megpróbálja újraéleszteni a cárizmus iránti nosztalgiát. Annak ellenére hogy 1917-ben mindenki, beleértve saját családját és a monarchista elitet is, szabadulni akart a gyenge, de tekintélyelvű uralkodótól. A hatalom ízlésétől nem áll messze a cár kultusza, már csak azért sem, mert a forradalmakról a mai vezetőknek az ukrán és a többi „színes forradalom” jut eszükbe.

De akik a bolsevikokkal rokonszenveznek, azok is szabadon készülhetnek az évfordulóra. Szinte minden orosz városban, így Szentpéterváron is van Lenin-szobor. Moszkvában megmaradt a Lenin-mauzóleum. A forradalmi évre emlékező, reprezentatív kiállítás is mentes attól a negatív, szinte már sátáni képtől, ahogy a mai magyar történészek és történelemkönyvek ábrázolják Lenint és a bolsevikokat. Bármilyen meglepő, az „emlékezetpolitika” plurálisabb Oroszországban, mint nálunk. Ez a pluralizmus a sztálini korszak megítélésére is kiterjed, az éles határ 1941 júniusa. A Szovjetunió helytállása a nagy honvédő háborúban a rendszer ideológiai bázisa, a hivatalos történelem legfontosabb és legdicsőségesebb fejezete.

A Russia Today angol nyelvű hírportálja hónapok óta vezet egy rovatot 1917-ről, de ez is csak a kronológiára és az érdekességekre koncentrál, az olvasóra bízva a döntést, kivel rokonszenvez az akkori szereplők és mozgalmak közül. Ez is jelzi, hogy a Kreml mai vezetésének nincs hivatalos véleménye a cárizmus bukásával kezdődő és a bolsevikok győzelmével végződő esztendőről.

Az oroszok figyelmét a századik évfordulóra nem annyira a történészek, mint inkább a filmesek hívták fel. A Matyilda című film premierjét október végére ütemezték, de már előzetesen nagy vihart kavart. A lengyel Michalina Olszańska címszereplésével forgatott film Kseszinszkaja és a későbbi cár szerelmi kapcsolatát mutatja be, erotikus részletekben sem szűkölködve. Mivel II. Miklóst azóta szentté avatták, az ortodox egyház a film ötletének kipattanása óta folyamatosan követeli a betiltását. Az előzetes vetítéseket tüntetések, a mozik felgyújtásával való fenyegetőzések kísérték, bekérte a kópiát az ügyészség. A kormány láthatóan nem akarja betiltani a filmet, de a vallásos-jobboldali ellenzék keményen harcol a tilalomért. A Putyin-rezsimnek tehát nem csak Nyugat-barát ellenzéke van, megerősödött vele szemben az ortodox-nacionalista blokk is.

A parlamenti álellenzéknek tekintett Kommunista Párt nyilván a maga hagyományos módján és szemléletben ünnepli meg a forradalom évfordulóját. Szentpétervári barátaink révén megismerkedhettünk azokkal a fiatalokkal is, akik civil lelkesedéssel emlékeznek: egy német–orosz szervezésű, a menekültkérdésről szóló konferencián ajánlották a figyelmünkbe Roman O.-t, aki rendhagyó kiállítást rendez a forradalom emlékére. Mégpedig a Rosa Luxemburgról elnevezett kultúrházban, amelyet Dom Kulturi Roza néven ismer fiatal közönsége.

A mindössze két szobából álló intézmény az egykori Vörös Október Textilgyár emeletén található. Kultikus épületben, mert a tervezője Erich Mendelsohn, a 20. század egyik legnagyobb német építésze volt. Mendelsohn 1925-ben jött Leningrádba gyárépületet tervezni. Akkor, amikor a progresszív nyugati művészek számára a Szovjetunió az avantgárd ígéret földjének tűnt. A Vörös Október Textilgyár be is került a 20. századi építészet aranykönyvébe. Mostanra eléggé lepusztult, de állítólag felújítják, és remélhetőleg sikerül visszaállítani az eredeti, merész és esztétikus formáját. A német–szovjet forradalmi építészetnek ez a remeklése jól illik ahhoz a megemlékezéshez, amelyet a kultúrház rendez november 7. alkalmából.

1967 novemberére komszomolistákkal a jövőnek szóló leveleket írattak azzal, hogy ötven esztendővel később, a forradalom századik évfordulóján bontják fel őket. Ez az időpont most érkezett el. A levelek tele vannak naivan lelkes utópiákkal a kommunizmus teljes győzelméről, a korlátlan jólétről és az űrkorszak csodáiról. Most fiatal festők ironikus képeket készítettek, amelyek a levelek csodavárását szembesítik a mai hétköznapokkal.

Roman, aki épp november 7-én született, marxista szocialistának mondja magát. De úgy látja, hogy a politika, a politikusi szerep vészesen kompromittálódott a mai Oroszországban. Az ellenzék vagy túl gyenge, vagy nem sokkal jobb a Kreml urainál. Ezért művészeti aktivitással, szellemi neveléssel kell új közösségeket szervezni, s ebben fontos szerepük lehet az új módon értelmezett „kultúrházaknak”.

A száz esztendővel ezelőtti, forradalmas orosz 1917 megítélésének pluralizmusa összefügg azzal, hogy a Putyin-rendszer számára a belpolitikai stabilitás a legfőbb érték. Az orosz társadalom egyes csoportjai élesen különböző módon gondolkodnak a cárizmusról, a Kerenszkij-féle liberálisokról és a bolsevikokról. A rendszer ezért nem látja értelmét annak, hogy emlékezetpolitikai vitákkal gyengítse meg ezt a stabilitást, maga ellen hergelve akár az egyik, akár a másik tábort. A forradalmak kultuszának alkotmányba foglalásán Oroszország már túljutott.