Kokárda

LAKNER ZOLTÁN

Bajban vagyunk a történelmünkkel. Nemcsak az elszenvedett és az okozott sérelmekkel, hanem az olyan dicsőséges pillanatokkal sem vagyunk rendezett viszonyban, amilyen 1848. március 15.

Nem csak a tiltás és az elhallgatás vagy a felejtés lehet romboló erejű. A protokolláris formák sem tesznek jót, ám a közös rutin mégiscsak akkor alakul ki, amikor már tudjuk, mit jelent számunkra egy bizonyos emlék. A jelen Magyarországán viszont nem ez a helyzet. A jeles évfordulókat szétcincáljuk, azok nem az összerendeződés, hanem a szüntelen szétrázódás újabb állomásai.

2002-ben az akkori miniszterelnök, aki történetesen azonos a jelenlegivel, a pártpolitikai elköteleződés kérdésévé tette, ki tartja magán a kokárdát az ünneptől egészen a parlamenti választás napjáig. Azóta sokan idegenkedve tekintenek az egyik legszebb nemzeti jelképre. Nem szívesen viselik, mert olyan jelentésréteg rakódott rá, amellyel nem tudnak és nem akarnak azonosulni, egyúttal azt is jogosan tartják sértőnek, ha emiatt megbélyegzik őket.

Megbélyegzésben Magyarország jobban teljesít. A szólás- és sajtószabadság ünnepéhez közeledve elkönyvelhetjük, hogy a kormánypárt szolgálatára rendelt állami média hol egy tüntetésen szónokoló diákra, hol a tiltakozássorozat egyik szervezőjének szüleire száll rá. Az egy évvel ezelőtt köznevetséget okozó bonyodalmakkal induló állami hírcsatorna mostanra megtalálta a helyét: profi lejárató üzemmé vált. Ehhez nem kellett egy megszálló hatalom parancsa, a kormányon lévők önerőből és főként saját akaratukból – valamint az adófizetők pénzéből – hozták össze.

Meghökkentő, erősebben és pontosabban fogalmazva kimondottan aljas dolgok zajlanak a média és a politika metszéspontjában. Egy kormánybiztos és egy miniszterelnöki nemtanácsadó állami hitelből kereskedelmi televíziót vásárolt. Alaposan felemelték a hirdetési tarifát, az állam ezt boldogan kifizeti, így öntve a pénzt az átalakuló tévécsatornába. Ami aztán beszállt az előbb már említett lejárató kampányba, elítélt expolitikust tolva előre, hogy az a tanártiltakozás egyik vezéralakjáról tegyen erősen valóságidegen, de annál dehonesztálóbb állításokat.

Éppen ez mutatja, mennyire fontos lehet a tanárok március 15-re tervezett tiltakozása, máskülönben a legismertebb szervező nem váltana ki ekkora erőfeszítéseket a hírmanipulátorokból.

Akik esetleg úgy vélik, március 15-én nem tüntetni kellene, hanem méltósággal ünnepelni, meg úgy általában, leülni a kormány által kínált tárgyalóasztalhoz, remélhetőleg fel tudják idézni Orbán egy-egy vadulós „ünnepi” beszédét, akár ellenzéki, akár kormányfői korszakaiból.

Március 15. legfontosabb hagyományaként kellene arra gondolnunk, hogy lehet és szabad nyilvánosan politizálni, állást foglalni, tiltakozni. Közös az ünnep attól lesz, ha ezt a jogot mindenki gyakorolhatja mindaddig, amíg mások méltóságát tiszteletben tartja s amíg a vitát a kölcsönös tisztelet alapozza meg.

Aki most demonstrálni készül, az egyúttal több tiszteletet követel a szabad polgárnak az irányított lejáratással és a megbélyegzéssel szemben. Nyugodtan kitűzheti a kokárdát, mert azzal kifejezi, hogy a ’48-as hagyomány maga a szabad szó.