Időhúzás

Négy éve, 2012. január 10-i levelemben írtam az akkor lezajlott diákmegmozdulás után: „A kormány láthatóan törekszik az időhúzásra és a kifárasztásra a hallgatókkal folytatott tárgyalásai során. Közben azon ügyködik, hogy megossza és lejárassa a diákforradalom híveit... A diákok követeléseit egyetlen módon lehetne hatásosan támogatni: az érdekelt szakmai szervezetek, a pedagógusszakszervezetek, a demokratikus jogállam visszaállításában érdekelt szakszervezetek aktív szerepvállalásával.”

Ezek a szervezetek akkor nem ismerték fel a kormány stratégiai szándékát: az oktatáspolitika teljes centralizálását. A hatalom időhúzással, taktikázással végül megtörte a diákmozgalom lendületét, és a HÖOK-kal ült le tárgyalni. Az „eredmény” egy rossz kompromisszum, a következmény: a közoktatás teljes káoszba süllyedése.

Ezt elégelte meg most a pedagógustársadalom, elege lett abból, hogy a hatalom úgy játszadozik vele, mint macska az egérrel, miután minden önállóságtól, kezdeményezéstől megfosztotta. Az iskolák föllázadni látszanak, és bírják más szakmák együttérzését és támogatását. A meghirdetett tömeges tüntetéstől tartva a kormány sebtében menesztette az államtitkárt, majd összetákolt egy köznevelési kerekasztalt, amely – mint várható volt – semmi valós eredményt nem hozott, ellenkezőleg: időhúzásra és kifárasztásra rendezkedett be: eldöntötték, hogy a továbbiakban a kerekasztal kéthetenként összeül, a szakmai kérdésekről pedig munkacsoportokban tárgyalnak majd. A megállapodás időpontját ezzel végtelenítették.

A kerekasztal résztvevői (túlnyomórészt kormánypártiak) az eredménytől jóllakottan álltak föl az asztal mellől.

Mendrey László, a PDSZ elnöke elégedetten állapította meg: „nem voltak tabuk”. Mintha egy orvosi konzílium egybehangzóan nyugtázná, hogy a rák halálos betegség.

Zágon Ernő, e-mail