Horthy és a bűnös város

Eső áztatta a kockaköveket 1919. november 16-án, amikor a „nemzeti hadsereg” első egységei bevonultak a fővárosba. Meg-megcsúszott Horthy fehér lova is a menet élén, de
a fővezér keményen megülte. Nyilván azon töprengett, hogyan fog átnyergelni az ország üres tróntermébe – akár nádorként, akár kormányzóként.

Ha voltak is uralkodói ambíciói, titkon inkább Piłsudski katonai diktatúrájával rokonszenvezett, azzal is csak egy ideig. Tudta, hogy vannak ellenlábasai, de egyelőre örülhetett annak, hogy Károlyi Gyula – a franciák uralta Szeged ellenforradalmi kormányfője – éppúgy benne látja a legfőbb hadurat, mint Bethlen István, aki Bécsből futárral üzente meg, hogy Horthy a főhatalomra predesztináltatott, minden közbenső fázist csak ugródeszkának tekintsen.

A szegedi, majd a siófoki főhadiszállás vezérsége természetszerűen járt együtt a hadseregszervezés feladatával. Toborzóinak az eredményeként 1919 júniusától novemberéig harmincezer katonát tudhatott már maga mögött. Velük akarta – a románokat megelőzve – Budapestet bevenni.

Ám a darutollasokat megosztotta a hatalomvágy. Előbb a tiszti különítmények hangadó „szóvivőjét”, Gömbös Gyula vezérkari őrnagyot kellett félreállítania, és az egymás ellen is intrikáló tábornokokat. Horthy tekintélyét emelte flottaparancsnoki rangja, számos kitüntetése mellett diplomáciai érzéke, jó tárgyalókészsége is. Amikor például hírét vette, hogy Mardarescu román csapatai már belovagoltak Pestre, indult ő is azon nyomban – de csak egyedül és inkognitóban. Tudta, nem panaszkodnia kell az antant misszióinál; a kijátszottság érzete helyett inkább elszánt keménységet kell mutatni, és azt bizonyítani: mindnyájan jobban járnak, ha a románokat nem engedik a Dunántúlra, fenntartva azt magyar felvonulási területnek.

Végigjárt minden illetékest, meghallgatásra jelentkezett az amerikai Bandholz, a brit Gordon, a francia Graziani és az olasz Mombell tábornoknál, akikben kedvező benyomást keltett. Nemcsak stratégiai és közigazgatási kérdésekben való jártasságát ismerték el, de intelligenciáját is. Különösen attól voltak elragadtatva, hogy mindegyikőjükkel a maga nyelvén tudott tárgyalni. Meg is egyeztek zárt körben, hogy Horthy a terveiknek megfelelő ember, s felhatalmazták Mardarescu sarokba szorítására, akinek szinte fenn-akadt a szeme a Horthytól jött figyelmeztetésre: kerülje a dunántúli tájakat, különben lövetni fog rájuk. Igaz, ekkor már kábelen volt a párizsi antantfőtanács a románokat máshova átirányító parancsa, amelynek kézhezvétele után gyorsan el is hagyták a magyar térséget. Horthy útja szabaddá vált Budapest felé.

A Gellért Szálló előtt a polgármester köszöntője után így kezdte beszédét: „A magyar nemzet szerette Budapestet, és el is kényeztette, mégis az utóbbi időben ez a város lett a veszte. Most itt, a Duna partján, tetemre hívom a magyar fővárost. Ez a város megtagadta ezeréves történelmét, ez a város porba rántotta a Szent Koronát meg a nemzet színeit...” Majd pedig következtek az átkok, a túlzó adatok a börtönbe és száműzetésbe kényszerítettekről, végül azonban egyfajta megbocsátással zárult Horthy első proklamációja.

Kemény fickó

Mindezt megelőzte néhány kevéssé ismert epizód. Az például, hogy a nagyhatalmak az angol George R. Clark személyében olyan szürke eminenciás fődiplomatát küldtek Budapestre, aki kardinális kérdésekben dönthetett, sőt még a belpolitika térségeiben is söprögethetett.

Ő volt az, aki a Friedrich-kormányt távozásra késztette, és bár Horthyt „kemény fickóként” jellemezte, sikerült rávennie a szociáldemokratákkal való tárgyalásra, siettetve a polgári, liberális erők és a Nagyatádi Szabó-féle kisgazdák együttműködését. Hozzá is elért a pesti zsidóságnak a hadsereg pogromjától való aggodalma, mire a fővezér személyesen oszlatta el félelmeiket: „Nem kell tartaniuk semmiféle hivatalos retorziótól, nem engedek Budapesten semmiféle pogromot!”

Megtorlások csakugyan nem voltak a fővárosban, de a különítményesek listáin a „komcsi-szoci-zsidó” sorrendiség szerepelt. Nyilvánvalóvá vált, hogy a reguláris alakulatoktól függetlenül „szabadcsapatok” garázdálkodhatnak. (Erről részletesen írtunk a 168 Óra 2009. szeptember 17-i számában.)

További félelmek forrása lett az a korántsem új politikai módszer, hogy a nemkívánatos személyek eltüntetésére az igazságszolgáltatást is megkísérelték bevonni.
Kezdődött azzal, hogy Huszár Károlynak – a leendő kormányzóválasztásban Horthy stabil támogatójának – akarták juttatni a miniszterelnöki széket. (Hiszen abból nagyobbat szól az ajánlás.) Ám ez a funkció egyelőre Friedriché volt. Hogy eltávolíthassák – Clark akciójának részeként –, megvádolták: felbujtóként része volt Tisza István meggyilkolásában. A gyorsított tárgyalás két nappal Horthy bevonulása után kezdődött el, ám a bizonyítékok és tanúvallomások oly silányak voltak, hogy a botrányok elől Kovács Alajos vizsgálóbíró az öngyilkosságba menekült.

Ami a bíróságokat illeti: az olykori kudarcok ellenére is gyorsított tempóban működtek. Ha a konszolidáció meg is követelte a britanniások és más különítményesek megregulázását, azt enyhítette az „Isten vele, Mihály” gesztusa. Francia Kisstől, a tömeges akasztások főhóhérától búcsúzott így az őt szabadlábra helyező bíró.

Magyar őserő

Később Friedrich visszasompolyoghatott a fővezérséggel akkor még párhuzamosan működő hadügy bástyái mögé. Még arra is telt erejéből, kapcsolataiból, hogy a Radikális Keresztényszocialista és az Antiszemita Párt „kemény legényeivel” december 8-án megtámadja a Népszava szerkesztőségét, szétverje a lap nyomdáját. Az érdemek és érdemrendek szerzésére kihegyezett akció indította az újjászervezés alatt lévő rendőrséget is arra, hogy fegyveres osztagaival iratvizsgáló házkutatást tartson az SZDP székházában. Ezek után már csak az várt kisorsolásra, hogy a féllegalitásba kényszerült Prónay vagy Ostenburg csoportjától induljanak-e az orgyilkosok Somogyi és Bacsó levadászására, majd eltüntetésére.

A szolnoki és orgoványi vérengzések nyomán félelem üli meg az országot. Néhány hét múlva választás, amelytől a szociáldemokrata párt éppúgy visszalép, mint a béketárgyalási delegációból. Számukra nincs tétje annak, hogy az összeülő nemzetgyűlés Habsburg Józsefet, Horthy Miklóst vagy az utolsóként jelölt Apponyi Albertet választja-e meg „ideiglenes, királypótló” államfőnek.

Horthyék lapja, a Szózat ezt írja 1919. november 30-i vezércikkében: „A konszolidáció kristályosodási pontjául a sors már kijelölte Horthy Miklóst. Az ő ártalmára volna más hatalmi tényezők beiktatása a magyar politika kialakuló rendszerébe.”

December 12-én miskolci beszédében pedig már így szerénykedik a főjelölt: „Érzem, van annyi erőm, hogy Magyarországot ismét arra a polcra juttassam, amelyet a történelem és a magyar őserő számára kijelölt.”

Mármost engedtessék meg egy megjegyzés. Évfordulóra készült ez az írás, ezért sem feladata Horthy negyedszázados országlásának taglalása, amely egyébként gyakori témája lapunknak. A vele kapcsolatos események számbavétele után viszont vélhetően igaz – sőt közhelyszerű már – a megállapítás: ha 1919-es konspiratív szervezőkészségével végzi az 1944-es kiugrási kísérleteit, akkor máshogy alakul a magyar történelem. Elmarad Budapest ostroma, utolsó csatlósi megítélésünk és a területek megtartása ügyében is kedvezőbb döntés születik. Ha nem is annyira, ahogy 1945-ben VI. György királynak írt levelében Horthy reménykedve visszaköveteli Fiumét. „Nem ország, aminek nincs tengeri kijárója” – érvel, s panaszkodik, hogy nem kezelik államfőként, miközben sürgeti a béketárgyalásokba való bevonását, sőt – Rákosit megelőzve – még a magyarországi svábok kitelepítését is. Levele végén biztosítja a brit uralkodót, hogy véleménye szerint „csak az angol és a magyar igazi gentlemanfajta”.

Mindezek ellenére a Buckingham-palotában úgy gondolják, semmit sem veszít György király, ha nem kézbesítik neki Horthy levelét.

Az öregember

Időközben Nürnbergben csak tanúskodik. Belgrád kikérné, de Sztálin kihúzza a háborús bűnösök listájáról. „Végül is menesztett egy ideiglenes fegyverszüneti küldöttséget Moszkvába – mondja. – Egyébként jobb, ha végleg Portugáliában marad az öregember.”

A „bűnös Budapest” pedig azzal is „vezekel”, hogy itthon temeti el. Másodjára, ahogy ez nálunk szokás. Ám világszerte figyelmet kelt a család képviselőinek – leginkább unokájának – sírbeszéde. Horthy nem örült volna, ha hallja. Ahogy annak sem, ha valaki Kamenyec-Podolszk nevét hozza kapcsolatba az övével.