Fenségnek szólították
Leginkább magyarnak és főként európainak vallotta magát. Szívét – szó szerint – Magyarországnak adományozta: Pannonhalmán egy kapszulában helyezték el az altemplomban. Most ünnepelhetné 100. születésnapját. KURCZ BÉLA portrévázlata Habsburg Ottóról.
A régi Magyar Nemzet újságírójaként megadatott, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljek Habsburg Ottóval: sűrűn leveleztünk, titkárnője azonnal bekapcsolt, mikor telefonon kerestem, a világpolitikai összefüggéseket sajátos szempontból elemző cikkeket, önértékelő kéziratokat, visszaemlékezéseket rendelhettem tőle. Még az érdi Magyar Nemzet Páholy rendezvényét is megtisztelte jelenlétével valamikor a kilencvenes évek derekán: a hatalmas érdeklődés miatt a színháztermet kellett kinyitni, de ott sem jutott hely mindenkinek, sokan az előcsarnokban, televíziós képernyőkön követhették a nem mindennapi eseményt.
Hajlott kora ellenére is őszinte érdeklődéssel fordult az emberek felé, nem zárkózott el a kérdések elől, nem akarta másokra erőltetni nézeteit, lételeme volt a kontaktusteremtés, a fáradhatatlan eszmecsere.
Mariazellben találkoztunk először. Kiküldött tudósítóként láttam imádkozni Mindszenty sírjánál, mielőtt díszpompával hazaszállították a hercegprímás földi maradványait végső nyughelyére, az esztergomi bazilika altemplomába. (Ennek előfeltétele az volt, végre az utolsó szovjet katona is kitegye a lábát az országból.)
Megesett, hogy fuvaroznom kellett Budapesten a titkárával együtt: megkért, vigyem el a Városligetből a rezidenciájának számított Gellért Szállóba, ahol mindig ugyanabban a szobában szállt meg. Az anyósülést választotta, de mivel nem bírta a kötöttségeket, sok baja akadt a biztonsági övvel a zöld lódenkabátjában. Útvonalként ki nem hagytam volna a Szabadság (azaz Ferenc József) hidat, miközben kérdéseimre készségesen válaszolgatott.
Maga Ferenc József lovagoltatta a térdén, aztán szinte mindenkivel összehozta a sors a 20. század főszereplői közül, igaz, sokszor a kulisszák rejtekében. 1916. december 30-án jelen lehetett édesapja koronázási ceremóniáján a budai Várban, a Mátyás-templomban. Négyesztendősen is szinte mindent rögzített memóriájában, a pompázatos külsőségekből, a forgatagból, emlékszik lovon ülő apjára, még Tisza István miniszterelnökre is, aki a többi főurakkal ellentétben fekete díszmagyart viselt.
A „királypuccs”, az elbukott visszatérési kísérlet után vált földönfutóvá a család: ki erre, ki arra menekült. A Nagykövetek Tanácsa döntésének értelmében egyik hajóról a másikra rakva szállították ide-oda az utolsó magyar királyt, mígnem a Portugáliához tartozó Madeira szigetén kötöttek ki egy időre. Miközben a család apraja-nagyja Svájcban várakozott.
A 35 évesen, tüdőgyulladásban elhunyt IV. Károlytól elsősorban Istenbe vetett bizalmat, bátorságot és elkötelezett hazafiságot tanult. Ráadásként pedig a magyar irodalom szeretetét (Vörösmarty, majd Márai lett a kedvenc). Apja több Petőfi-költeményt is fejből tudott idézni. Fiának is megtanította hosszú sétáik során az Akasszátok föl a királyokat! címűt. Ottó szerint apja időben felismerte, hogy elveszett a háború, ezért minél hamarabb békét akart kötni. Mert válságos időkben ez egy államférfi legfőbb feladata.
A több nyelven folyékonyan beszélő, a németet és a magyart is anyanyelvének tekintő Ottó tízévesen vált „családfővé”, tudásra, emberségre a Pannonhalmáról küldött bencések nevelték Spanyolországban, ahol XIII. Alfonz kegyeit élvezve talált családjával átmeneti menedékre a száműzetés kezdeti éveiben. (Ezért fogadta be – végakaratának megfelelően – falai közé szívurnakapszuláját a monostor.) Aztán a világbolyongóvá vált trónörökös hosszú évtizedeket szánt az emigrációban az európai egység megteremtésének, főhivatásként pedig a kelet-európai országok érdekeiért, valamint a kisebbségi jogokért állt ki a nemzetközi porondon.
A tálcán felkínált köztársasági elnöki jelöltséget a reá olyannyira jellemző realitásérzékkel hárította el. Több mint húsz esztendeig volt aktívan jelen a magyar politikában, de soha nem szolgált irányelvekkel, csupán a véleményét mondta el.
Kérdeztem: járt-e már a debreceni nagytemplomban, ahol 1849 áprilisában sorsdöntő ülést tartott az Országgyűlés. Nem lehetett zavarba hozni: „Ellátogattam abba a kálvinista templomba, ahol Kossuth kihirdette a Függetlenségi Nyilatkozatot és a Habsburg Ház trónfosztását. De úgy vélem, ami megtörtént, megtörtént. Nem szeretem, ha az emberek a múltért, az elmulasztott lehetőségekért keseregnek. Épp ellenkezőleg: pozitívan kell a múltra tekintenünk, hiszen már az Isten sem tud változtatni rajta.”
„Manapság többet beszélünk a szélsőségekről, de ténylegesen nem erősebbek, mint a múltban – érvelt az Európát fenyegetni látszó veszéllyel kapcsolatban. – Minden társadalomban felbukkan néhány bolond, excentrikus figura. Közülük egyesek a szélsőbalra, mások a szélsőjobbra sodródnak. Válság esetén mindig felélednek, de nem igazán veszélyesek mindaddig, amíg nem engedik őket hatalomra a demokratikus erők. A fiatalokra persze minden korban rendkívüli hatással vannak a szélsőséges eszmék, ám ezt azzal hárította el: „Mert nem eléggé informáljuk őket ezek tartalmáról, hátteréről. De egyelőre nem látok nagyobb veszélyt. Egyelőre! Sosem elég bölcsek az emberek, amikor jó dolguk van. Bölcsek csak akkor lesznek, ha veszélyessé válik a helyzet.”
Tisztelői úgy tekintettek rá, mint a legitimizmus, a royalista restauráció megtestesítőjére, és Fenségnek szólították. „Elég demokrata vagyok ahhoz, hogy mindenkinek elismerjem a jogát arra, hogy azt gondoljon, amit akar” – hárította el a megszólítást. Cinkos mosollyal mondta el azt is, hogy aláírta ugyan az Ausztria köztársasági alkotmányát elismerő nyilatkozatát 1961-ben, s ezáltal végérvényesen lemondott trónigényéről, ám ez persze csak a „sógorokra” vonatkozott... Tovább provokáltam: felpróbálta-e az amerikai támaszpont páncéltermében, Ford Knoxban évtizedekig őrzött Szent Koronát? „Nem is akartam” – felelte. De amikor már tehette, nem mulasztotta el többször is megtekinteni a Nemzeti Múzeumban a restaurált koronázási ékszereket – türelmesen kivárva a sorát.
Mindig minden ajtó megnyílt előtte, pedig névjegyén csupán annyi szerepelt: Habsburg Ottó.
Habsburg Ottó Velem község díszpolgára lett (1991):
