Engem ez nagyon bánt

- Ön az első perctől szokatlan nyíltsággal beszél a betegségéről...

– Mégsem szeretem túlragozni. Múlt év májusában leukémiát diagnosztizáltak nálam. Az átlagos élettartam ilyenkor még két év. De a betegek húsz százaléka képes öt év túlélésre. Szeretnék a húsz százalékban lenni. Bízom a genetikai adottságaimban. Csodálkoztak az orvosaim, a korom ellenére milyen jól bírom a kemoterápiát.

– Ha az ember orvosilag is pontosan tudja, mi zajlik a szervezetében, nehezebb betegségtudattal élni? Vagy könnyebb fegyelmezettnek lenni?

– Nehéz kérdések. Például őszre meghívtak Helsinkibe, Londonba és Washingtonba is előadást tartani. Nyilván megbeszélem a kezelőorvosommal, menjek-e vagy sem. De mindig ott lebeg az a „bizonyos gondolat”. Másfelől: nézhetem az előnyét is. Amikor kórházban voltam, le kellett mondanom külföldi konferenciaszerepléseket. Egyik levelemre Adrianne Bendich, a táplálkozástudomány amerikai nagyasszonya azt írta: igen, ez súlyos betegség, de kérlek, minden este, mielőtt lefekszel, adj hálát Istennek, hogy ez a nap is megvolt, éld meg az örömét minden napnak.

– Bölcs tanács. Használható is?

– Igen. Mielőtt aludni térek, végiggondolom a napomat. Ez új az életemben. És javít a személyiségemen.

– Interjúiban mostanában gyakran kezdi a mondatokat úgy, bár lehet, hogy csak azért, mert nyaggatják az újságírók: „Ha újrakezdeném...” Akkor mi lenne másképpen?

– A legnagyobb személyiséghibám az volt: sokszor gondolkodás nélkül estem neki a feladatoknak.

– Csakhogy végigvitte mindet.

– Így van.

– Legfeljebb nem volt elég szövetségese vagy segítőtársa.

– Igaz. Ma már tudom: zsákutcákba is belefutottam.

– Lehetett volna körültekintőbb, hogy a gáncsokra is felkészüljön?

– Igen. Ugyanakkor – ha most végigtekintem az életemet – sosem az lett, amit szerettem volna. Azt hiszem, összességében jobb lett, mint amit én gondoltam.

– Mégis: mire a legbüszkébb szakmailag?

– Hogy 34 ezer kisgyermek megszületését segíthettem. Nemrég egyik hozzátartozómat kellett bevinnem egy traumatológiai osztályra. A gipszelő egyszer csak rám nézett: „Professzor úr, én magának köszönhetem, hogy a világra jöttem.” Ez nagyon jó érzés. Noha a sikernek van egy másik oldala is. A hetvenes években, amikor már nyíltan lehetett beszélni a genetikáról, a Magyar Televízió keresett valakit, aki ért „az öröklődés titkaihoz”. Bekerültem a tévébe. Aminek szakmai előnye is volt. Megtaláltak olyan különleges esetek, amely fejlődési rendellenességek kapcsán ma már öt Czeizel-szindróma létezik a szakirodalomban. Ám az orvostársadalom bizonyos vezetői nehezen viselték a televíziózásomat. Egy miniszter behívott magához: „Most már, Bandi, döntsd el, tévébemondó akarsz-e lenni, vagy orvos!” Ezt rossz néven vettem.

– Tudjuk pedig, hányféle válfaja van az emberi irigységnek.

– Persze. Pedig a megelőzésben nekünk a média a legfontosabb szövetségesünk.

– Mesélt egy történetet, hogy pár hete zokogva fölkereste egy nő, aki depresszióban szenved, és gyógyszert kell szednie. Elmondta önnek, hogy kisbabát szeretne, de pszichiátere közölte, verje ki a fejéből ezt a vágyát.

– Azzal indokolta az orvosa: ha nem szedi az antidepresszánst, meg fog őrülni, ha viszont szedi, torz gyereket fog szülni. Ez borzasztóan felháborított! Tudniillik egy depressziós asszony nyugodtan szedhet gyógyszert a várandósság alatt is, ha szükséges. Öt évig tagja voltam annak az uniós bizottságnak, amely a terhesség idején szedhető gyógyszerekkel foglalkozott: 8200 gyógyszer közül csak 41 árt a magzatnak.

– De a gyógyszerek használati útmutatócéduláján szinte mindig ott van: terhesség alatt nem szedhető.

– Mert ezzel védik magukat a gyógyszergyárak, hogy ne perelhessék őket. Az orvos is ehhez tartja magát.

– Ha a gyógyszergyárak – üzleti okból – nem akarnak felelősséget vállalni, miért kockáztatna az orvos?

– Vannak orvosok, akik defenzív magatartást követnek: már nem a beteg a fontos, hanem az, hogy ne legyen műhibaper. Jellemző: mostanában gyakran csak azért küldenek hozzám egy-egy pácienst, hogy én adjak írásos szakvéleményt.

– Hogy ön vállalja a felelősséget kollégái helyett?

– Nyilván. Én persze büszke is vagyok arra, hogy folyamatosan tájékozódom, és vállalom is a felelősséget.

– Hosszú évekig küzdött azért, hogy elfogadtassa itthon az abortusztablettát. Amelyet amúgy normális országokban már a nyolcvanas évektől használhatnak. Nálunk miért nem? Ez a felvilágosítás és az oktatásügy közös bűne nálunk?

– Abszolút. Például Hollandiában nincs abortusz, a tizenévesek ingyen kapják a fogamzásgátlást, miközben az iskolában tantárgyuk a családi életre nevelés. Ám ha a társadalom az abortusz mellett dönt, s a végrehajtók kijelölik erre az orvosokat, az már csakis szakmai kérdés, hogyan csinálják. Magyarországon még mindig a nők egészségére veszélyes, régi sebészi módszert alkalmazzák. Minden 850. esetben kilyukasztják a méhet, minden 10. esetben szétroncsolják a méhnyak záróizomzatát. Ezért a nyugati országokban felajánlják a tablettát. Nem kétséges, melyik jobb orvosilag.

– Az sem kétséges, a nőnek melyik jobb. Úgy tudom: a nőgyógyászok szakmai kollégiuma, az orvosi szervezetek is támogatták itthon az abortusztablettát, sőt Brüsszel már figyelmeztette Magyarországot, miért nem engedi a szer használatát.

– Annyival kiegészítem: 2006-ban a magyar parlament hozott egy törvényt, hogy a tablettát föl lehet ajánlani a nőknek, kiáll mellette a nőgyógyász-társadalom is. Aztán 2010 után az új egészségügyi államtitkár büszkén kijelentette: ő bizony nem fogja engedni. És végül is egy hatalom áll mögötte, ő ezt meg tudja tenni. De egy orvos hogyan mer vállalni olyan döntést, amelynek következménye rossz a nőknek, a megszületett gyerek egészségének és a társadalomnak is?!

– Annak idején hasonló vitába keveredett a teológus végzettségű Harrach Péter szociális miniszterrel, a KDNP alelnökével is, nem?

– Az a „felkészülés a családi életre” tantárgy kapcsán esett meg. Ugye ezt 1996-ban sikerült bevezetni. Azt gondoltam, csakis úgy oldható meg a kérdés, ha a gyerekek tudják, mi a fogamzásgátlás, mi a felelősség. És ezt ők értették is. Magyar Bálint oktatási miniszterként rengeteget segített. Évente összehívta az igazgatókat, elmondhattuk nekik, miért fontos ez a tantárgy. Aztán Pokorni Zoltán is támogatott. Majd egyszer csak átkerült a téma a szociális minisztériumhoz. Harrach Péterhez.

– Tehát a kereszténydemokratákhoz.

– Igen. Felkerestem, hogy tiszteletteljesen tájékoztassam. Megnézte a könyvet, meghallgatott. Aztán kiabálni kezdett, hogy mi megrontjuk a fiatalokat, mit képzelünk, hogy szexről meg óvszerről beszélünk! Végigfutott rajtam: mi hiszünk abban, hogy a gyerekeknek szükségük van felvilágosításra – milyen szép a szerelem, fontos a gyerek, de ezt felelősséggel kell előkészíteni –, erre közli a hatalom, hogy megrontjuk a fiatalságot – akkor bizony nincs ott keresnivalóm.

– Az előző politikai ciklusban is a kereszténydemokratákhoz tartozott az oktatásügy. Jó szokása szerint nem kereste meg akkor Hoffmann Rózsát?

– De. Elmentem hozzá. Korrekten azt mondta: ő hiszi, hogy ez fontos, ám van egy ideológiai párthatározat, amely szerint most az etika és hittan a lényeg.

– Így hogyan is várhatjuk el gyerekeinktől, hogy nagyobb felelősséggel tervezzék az érzelmi életüket?

– Engem ez nagyon bánt. Állítólag „jobban teljesítünk”. Ehhez képest ilyen kevés gyerek még soha nem született Magyarországon.