Többet vonyítanak a farkashoz közelebb álló kutyafajták
Az ELTE Etológia Tanszékének friss kutatása alátámasztja azt a feltételezést, miszerint a háziasítás megváltoztatta a kutyák hangrepertoárját. Hogy miként reagálnak a kutyák a vonyításra, az számos egyéb tényező mellett attól is függhet, hogy az adott fajta milyen genetikai rokonságban áll a farkassal.
Bár a legtöbb fajta képes vonyítani, a modern fajták már nem használják ezt a hangadást az eredeti funkciója szerint – derült ki egyebek mellett abból a vizsgálatból, amelyben az ELTE Etológia Tanszék kutatói a kutyák farkasvonyításra adott reakcióit vizsgálták. Az ELTE hétfői közleménye szerint a kutatók arra keresték a választ, hogy vajon fajtánként eltér-e a kutyák vonyítási hajlandósága, és ha igen, szerepet játszik-e az adott fajta farkasokhoz való genetikai közelsége, az egyed kora és neme. A kutatás eredményeit a Nature Communications Biology folyóiratban közölték hétfőn.
A vonyítás a farkasok legjellegzetesebb hangadása. Azonban nem csak a farkasok vonyítanak, a kutyafélék családjának több tagjánál is előfordul ez a hangtípus. A farkasok például arra használják, hogy fajtársaikkal nagy távolságokon keresztül kommunikáljanak, kijelöljék a territóriumuk határait, és hogy válaszvonyítással osszák meg egymással a helyzetüket.
Háziasított rokonaiknál, a kutyáknál, sokkal komplikáltabbnak tűnik a vonyítás használata. Míg bizonyos fajták, mint a farkashoz nagyon hasonlító szánhúzók, gyakran vonyítanak akár indokolatlan hangokra is (például sziréna, harang, zene), addig más kutyák egyszer sem mutatják ezt a viselkedést az életük során.
Az ELTE Etológia Tanszék kutatói, hogy választ kapjanak arra a kérdésre, hogy hajlamosabbak-e bizonyos fajták vonyítani, megvizsgálták, hogy hogyan reagálnak családi kutyák a farkasvonyításra. Mintegy 68 kutyát teszteltek le, amelyek a fajtájuk alapján különböző genetikai távolságra állnak a farkastól.
„Eredményeink alapján azok a fajták, amik genetikailag közelebbi rokonságban állnak a farkassal, úgynevezett ősi fajták, gyakrabban válaszolnak vonyítással a farkasoknak, míg a genetikailag távolabb álló fajták – őket modern fajtáknak hívjuk –, inkább ugatással reagálnak.
Vagyis úgy tűnik, hogy bár a legtöbb fajta képes vonyítani, a modern fajták már nem használják ezt a hangadást az eredeti funkciója szerint. Ennek az lehet az oka, hogy a modern fajták kialakítása során már eltérőbb volt a kutyák szociális környezete, mint az ősi fajtáknál, és már nem volt szükség a nagy távolságú kommunikációt szolgáló hangtípusra” – idézték a közleményben Lehoczki Fannit, az ELTE Etológia Tanszékének Neuroetológiai kutatócsoportjának kutatóját, a kutatás főszerzőjét.
„Az eredmények azt is sugallják, hogy azok a fajták, amik többet vonyítottak, több stresszjelzést is mutattak a vizsgálat során. Azt feltételezzük, hogy az ősi fajták jobban »értik« a farkasok vonyítását, mint a modern fajták. A teszthelyzetben az ősi fajták egy idegen falka territóriumán érezhették magukat, ami stresszt váltott ki belőlük, és így, a farkasokhoz hasonlóan, vonyítással jelezték jelenlétüket a vonyító falkának, hogy így elkerülhető legyen egy esetleges találkozás, ami igen veszélyes lehetne a kutyának”
– foglalta össze a közleményben Faragó Tamás, az Etológia Tanszék szenior kutatója, a kutatás szerzője.
(Kiemelt képünk illusztráció. Alaszkai husky. A kimondottan szánhúzóversenyekre tenyésztett típust nem ismerik el és nem fajtatisztán tenyésztik. A helyi, primitív északi fajtákat - mint az alaszkai malamut és a szibériai husky - európai fajtákkal és néha kis mértékben farkassal keresztezik a teljesítmény érdekében. Fotó: Wikimedia Commons)
