Bántalmazott férfiak – Egyenjogúság, egyelőre csak szavakban

Még nagyjából sem tudni, vajon hány férfi áldozata lehet a családon, illetve házon belüli erőszaknak. Jótékony homály fedi ezeket az adatokat. A bántalmazott férfiakról nincsenek statisztikák. Sőt még becslések sem léteznek. Így hát – hivatalosan – nem is léteznek. Pedig köztünk járnak, a szomszédban laknak, velünk dolgoznak. Mégis láthatatlanok. Mintha mindenkinek így volna a legjobb. Persze következtetni lehet. Viszonylag könnyen kiszámítható, hogy ha a családon belüli erőszak áldozatainak 95 százaléka nő vagy gyerek, akkor a többi nagy eséllyel csak férfi lehet.

Mindössze öt százalékról lenne szó? Aligha… Egyes vélemények szerint legalább annyian vannak, mint azok a nők, akik egytől egyig strigulaként, azaz statisztikai adatként szerepelnek.

Csakhogy a bántalmazott férfiakról nincsenek kutatások, elemzések. Jóllehet akadnak olyan szakemberek, akik vizsgálnák ezt a területet, sőt láthatóvá is tennék az érintetteket.

Ideje volna hát beszélni róluk! Pontosabban fogalmazva nem szabad tovább hallgatni. A csend ugyanis néma hozzájárulás egy veszélyes és káros társadalmi jelenség legitimálásához. Vajon belegondolt valaki abba, hogy a családon belüli erőszaktevők esetleg korábban maguk is áldozatok voltak? Ez nyilván nem kifogás. Ám ettől még ok és magyarázat lehet. Ha ezt végre felismernénk, esélyt kapnánk a megelőzésre.

Egyre több kriminológus és pszichológus teszi fel – jellemzően szigorúan csak magában – a kérdést: voltaképpen honnan tudjuk, ki ütött először? Esetleg a monoklik színe és mérete árulkodik róla? Mi van akkor, ha kiderül, a nő arcán csattant pofon valójában nem minden előzmény nélküli? Mi van akkor, ha a pofont megelőzte egy olyan, éveken át tartó, folytatólagosan elkövetett s aligha bizonyítható abúzus, aminek nem (!) a nő volt az áldozata? Ez túl bonyolulttá teszi a dolgokat. Mennyivel egyszerűbb és kényelmesebb a fekete-fehér-igen-nem konstrukcióval kampányolni.

Sokáig általánosan elfogadott nézet volt, hogy a férfiak agresszívabbak, mint a nők, és ezt a legtöbben a férfi nemi hormonnal hozták összefüggésbe. Az utóbbi időben azonban néhány (renitens) kutató elkezdte megkérdőjelezni ezt az alapvetést, egyúttal az agresszió úgynevezett női formáinak kutatásába fogott. Rájöttek, hogy az agresszív viselkedésnek több fajtája is létezik. Különválasztották a fizikai agressziót (klasszikus bántalmazás), a direkt verbális agressziót (fenyegetés, sértés vagy megalázás) és az indirekt agressziót.

Az indirekt agresszió a leginkább szofisztikált fajta, amolyan manipulációs eszközként határozható meg, amelynek célja egy másik személy pszichológiai, illetve szociális károsítása, sértése – mutat rá Révész Zsuzsa pszichológus. A viktimológiával, vagyis áldozattannal foglalkozó szakember szerint míg a direkt agresszió az erősebbik nem eszköze, addig az indirekt agresszióban a nők verhetetlenek. Szó szerint.

És most álljunk meg egy percre. Az indirekt agressziónak nincsenek látható külsérelmi nyomai. Ráadásul az abúzus típusának lényegében csak a fantázia szab határt. A női fantázia. És mint az köztudomású, a gyengébbik nem kreativitása bizony jóval felülmúlja a férfiakét. Ennek folyamányaként pedig maga a bántalmazás is meglehetősen sokféle lehet. Egy nő nem csupán a „békebeli” módszerekhez folyamodik, ha büntetni, avagy szabályozni akarja a másikat. Szóval, tettel vagy annak megvonásával bántalmazhat. És igen, ha csak ritkán is, de fellelhető olyan kriminológiai tanulmány, amelyben – mint gyakori büntetési forma – szerepel a szex szándékos és tudatos megvonása, avagy a szexuális abúzusnak olyan verziói, amelyekre még a pornón szocializálódottak sem gondolnának.

Ideje végre kimondani: a családon (házon) belüli erőszak neoliberális megnyilvánulásainak áldozatai férjek, szeretők, fiúgyerekek, apák és nagyapák. Férfiak. Mindannyian védtelenek. Sérüléseikről nem lehet látleletet felvenni, és azt lobogtatva győzelmi táncot lejteni a bíróság folyosóján. Némán tűrik a bántalmazást. Mást nem tehetnek. Legalábbis egy ideig. Aztán történik valami. Például elcsattan az a bizonyos pofon. Ekkor hirtelen felcserélődnek a szerepek. A bántalmazottból – szó szerint – egy csapásra erőszaktevő lesz. És a magánügy közüggyé válik…

Hímsoviniszta társadalomban élünk. Olyanban, ahol a férfi erős, határozott, és – ha úgy adódik – bizony gyakran visszaél a hatalmával. A férfi nem panaszkodik. Nem mondja, ha fáj, nem mondja, ha fél, nem beszél róla, ha bántották (szóval vagy tettel), és nem árulja el, ha sérelem érte.

Paradox módon éppen a férfi az, aki minden egyes (el)hallgatásával tudattalanul is hozzájárul az általa tagadott és utált hímsoviniszta társadalom képének konzerválásához.

A teremtés koronái amúgy nem azért nem beszélnek, mert nem tudnak vagy nem akarnak. Pusztán azért, mert nincs kinek. Ha egyszer mégis kinyitnák a szájukat, és elkezdenének beszélni, akkor talán valami elkezdődne. Például egy lépéssel közelebb kerülnénk a feministák által oly bőszen hangoztatott egyenjogúsághoz. Faramuci egy képlet, ugye? Ettől azonban még nagyon távol vagyunk. A professzionális meghallgatók, a pszichológusok gondoskodnak arról, hogy ezen még sokáig ne kelljen törnünk a fejünket…

És ha már egyenjogúság, kéretik a családon belüli erőszakról szóló statisztikákba végre beengedni a férfiakat is! A bántalmazott férfiakat. Mert megérdemlik. Legalább ezt.